7.-8.-9. Fejezet

 

Hetedik fejezet

Fordította: Aiden

A múzeumnál vagyok. Hétre ott leszek.

Elszaladjak kínaiért?

Küldtem egy sms-t a Ginának, és körbejártam az apró irodát, amely telis-tele volt kitömött állatokkal – nem az aranyos fajtából –, és plakátokkal, amelyek a klímaváltozásra hívták fel a figyelmet, mint következő tömeges kihalási eseményre, és emlékeztették a látenseket, hogy vetessék jegyzékbe magukat! A saját érdekükben! Amiről azonban nem esett szó, csak az apró betűs részben, amely arra buzdított mindenkit, hogy hívja ezt és ezt a számot és azonnal jelentse a gyanús látens tevékenységet! Diszkrét.

Az kurátor asszisztense, egy morcos pasas, aki két szótagú szavakat, volt csak hajlandó morogni, öt perccel ezelőtt felügyelet nélkül hagyott az irodában.

Ajtók vágódtak be a múzeum számos folyosóján, amelyek többsége most, hogy a múzeum éjszakára bezárt, kihalt lett.

A telefonom új bejövő üzenetet jelzett:

Spéci chow mein-t kérek,

Robin azt üzeni, hogy valamit, ami nem csípős.

Addigra K is visszaér. Neki pirított kacsát hozz!

Nevetve felhorkantottam – persze, hogy Kempthorne kacsát kért. Talán hétvégén lőtte őket.

Az ajtó kinyílt, és egy testes férfi lépett be, aki egy mahagóni dobozt cipelt. Csoszogva próbálta becsukni maga mögött az ajtót, majd az íróasztalhoz sietett, ahová lerakta a rakományt, majd hátralépett, és óvatosan megnézte magának. Ő sem volt kicsi. Öltönykabátja ráfeszült széles vállaira. Napbarnított bőre megcsillant a sápadt irodai fények alatt. Ezzel a testalkattal jó pénzt kereshetne kidobóként a Sohóban, amíg valaki nem visz oda egy érdekes fadobozt. Aggodalmas arca még mulatságos is lett volna, ha nem ereklye lapul a ládikában.

– Üdv – nyújtottam felé a jobbomat. – Dom vagyok. A Kempthorne és társaitól jöttem.

– Ööö, igen. Dr. Anthony Taylor – mutatkozott be ő is. A keze meleg volt, ahogy megszorította az enyémet, le sem véve a szemét a dobozról. – Köszönöm, hogy időt szakított rám. Néha kapunk efféle holmit. Általában az archívumokból ássák elő őket. Tudja, évekig senki nem foglalkozott ilyesmikkel – intett a doboz felé, még mindig biztonságos távolságot tartva. Egyértelműen úgy hitte, hogy bármi is van a ládikában, az valódi. Már épp kérdezni akartam, amikor folytatta, és így magyarázott: – Így hozták ide. Mármint a dobozban. És akad néhány látens a dolgozóink között – ők mondták, hogy hívjuk önt. Nem lehetünk elég óvatosak – mutatott az íróasztal mögötti falon lévő egyik plakátra, amelyen az állt, hogy minden azonosítatlan csomaggal vagy dobozzal óvatosan kell bánni, és kapcsolatba kell lépni egy ügynökséggel, hogy átadhassák nekik. Ezért voltam itt.

Megszemléltem a ládikát. Bőrrel bevont, masszív zárszerkezettel. Régi volt, sokat járt-kelt már a világban. A fedelén egyetlen dombornyomott betű csillogott. M.

– Kinyitotta már?

– Inkább nem.

Tehát nem tudja, mi lehet benne.

– Pontosan hogy került ide?

– A biztonságiak találták a főcsarnokban, miután bezártunk, két napja. Megnéztük a kamerafelvételeket, hogy lássuk, ki hagyta ott, de aznap nagy volt a forgalom. Több ezer ember közül bármelyik lehetett. Szerencsénk, hogy egy látensnek nem szúrt szemet.

Egy ereklyét felügyelet nélkül hagyni vakmerőség volt, vagy akár merő gondatlanság, mintha bombát hagytak volna egy nyilvános helyen. Ha valaki meg akart volna tőle szabadulni, csak fel kellett volna hívnia egy ügynökséget. Annak az esélye is csekély volt, hogy valaki letette, és elfelejtette.

A doboz, maga volt a probléma. Bármi is volt benne, túl gyenge lehetett ahhoz, hogy bármilyen hőt sugározzon, de az ösztöneim azt súgták, hogy a doboz bélése tompít rajta.

– Nem bánja, ha magára hagyom? – kérdezte a kurátor, majd az ajtó felé sietett. – Csak a biztonság kedvéért.

– Persze, majd én intézem. Csak várjon meg kint, gyors leszek – feleltem, de mire végére értem a mondókámnak, már kattant is mögötte a zár, egyedül hagyva engem a dobozzal és annak ismeretlen eredetű tartalmával. Ha az ereklyét már kivették volna, legalább lelkileg már felkészülhettem volna rá. Ám dobozokat vagy konténereket kinyitni sosem volt nagy öröm.

Meglepetés volt, hogy mi került ki belőlük.

És én azokat annyira gyűlöltem.

– Oké, bébi – mondtam a ládikának, majd a reteszhez nyúltam, és felpattintottam. – Csak te és én. – Először is hitelesítenem kellett, hogy valódi ereklye rejtőzik benne, nem pedig ócskaság. Aztán lezárnom a tetejét, és bevinnem az irodába megsemmisíteni, vagy ha rosszindulatú volt, tárcsáztam a nem látens eltakarítókat, akik az igazán veszélyes dolgokkal foglalkoztak. Bizonyos piszkos ereklyékkel még én sem bírtam.

Ez könnyű volt. Éveken át csináltam ezt, eltüntettem a csatatérről az ereklyéket. Akár a tűzszerészek. Nem volt benne semmi extra.

Katt.

A zár kattant a hüvelykujjam alatt.

Megnyaltam a szám, és nagy levegőt vettem, megnyugtatva a szívemet és az elmémet, ahogy azt a seregben tanultam. Minden a fegyelemről szólt. Amíg uralkodtam magamon és nyugodt maradtam, az érzelmeimet sikerült visszafognom, addig szinte bármilyen mentális robbanásnak ellen tudtam állni.

Felnyitottam a fedelet. Belül egy vörös bársonybélés lapult, és... semmi. A doboz üres volt.

– Mi a...

Kattant az ajtón a zár.

Hátrahagyva az üres dobozt, odarohantam, és lenyomtam a kilincset. Nem mozdult.

– Hé! – kiáltottam el magam. Aztán ütni kezdtem az ajtót ököllel. Semmi válasz.

Az ajtók nem záródtak be csak úgy, maguktól. Valaki azt akarta, hogy benn maradjak. Valaki nyilván be akart csalni engem oda. Elléptem az ajtótól, és újra végigpásztáztam a szobát. Semmi sem indokolta, hogy félnem kéne. Csak egy dohos iroda volt. Akkor miért vette valaki a fáradságot, hogy idehozzon, csak azért, hogy bezárjon egy üres dobozzal?

A múzeum cseszheti, küldtem egy sms-t Ginának. Bezártak az irodába. Megcsörrent a telefonom.

– Mi van már? – kérdezte Gina, bizonyára mérgelődött, hogy késni fog a vacsorája.

– Ereklyének nyoma sincs. Csak csali volt. Bezártak egy hátsó irodába.

– Miért?

– Fogalmam sincs – feleltem. Az állam és a vállam közé szorítottam a telefont. – Várj. Adj egy percet. Van egy ötletem – mondtam. Lecsúsztattam a feltöltött paklimról egy izzó kártyát, és végighúztam az ajtó zárján. Füst szállt fel a fáról. A kártya nem bírt a zárral. Megint megtöltöttem bűbájjal az ujjaimat, erre a kártya felizzott és áthatolt a fémen.

– Megvan – mondtam Ginának. – Mindjárt megkérdezem Dr. Taylor-től, hogy...

Egy toll gurult be az ajtó alatt, és megállt a cipőm orránál. Egy olyan régi, hegyes végű töltőtoll volt, aminek hiányzott a kupakja. Az egész világ és az én helyem benne egyetlen, hipnotikus pontra szűkült. A tollra. Nagy levegőt vettem, hallottam, ahogy Gina valahonnan messziről a nevemet kiáltja.

Valahol belül egy aprócska hang azt súgta, hogy lassan lépjek hátrébb. Hogy olyan messzire menjek a tolltól, amennyire csak lehet. Hagyjam el azt a kurva múzeumot azonnal, ha tudom. De egy sokkal nagyobb részem komolyan azon filózott, hogy fel kéne vennem azt a fényes fekete tollat, és közelről is megvizsgálni.

Ereklye volt. Olyan... szép. Mocskos.

– A francba – suttogtam.

– Mi az?– kérdezte Gina. –Mi folyik ott?

Aprócska tárgy volt csupán. Csinos kis izé. Csavaros, csinos bigyó. Egyszerűen csak fel kellett vennem, és soha többé nem kellett senki parancsának engedelmeskednem. Nem kellene másokra hagyatkoznom. Nem kell többé aggódnom. Vagy kísértésbe esnem. Csak érte kell nyúlnom, és minden megoldódik. Ez volt a sorsom... Mintha a végzetem lett volna?

– Dom! Robin, azonnal hívd Kempthorne-t!

Zsebre vágtam a telefonom, és léptem egyet hátra. Az izzó kártyám fénye végignyalt a toll burkolatán. Talán nem bántana. Egyszerűen felemelem, és kipróbálom. Nincs abból semmi. Visszavonva az igézetet a kártyákról, a fény kihunyt. Egyetlen mozdulattal a zsebembe csúsztattam a paklit, leguggoltam, és remegő kézzel a toll felé nyúltam.

Ebben a pillanatban megszólalt a mobilom.

Ujjaim egy centire álltak meg a tolltól. Fogd már meg! Olyan fényt gyújthatnék Londonban, mintha szilveszter lenne.

A mobil csengése egyre hangosabb lett, már az agyamban visított, megpróbálta elterelni a figyelmemet erről a nagyon fontos holmiról. Aztán a csörgés elhallgatott, és a csend boldogsággal töltött el. Bizony, erről senkinek sem muszáj tudnia. Csak megragadtam a tollat és elsuttogja a titkait. Oly sokszor előfordult már. Éreztem is, hogy rajtam keresztül próbál kiszabadulni. Próbál megsúgni nekem valamit. Olyan sokáig volt muszáj csendben maradnia. A tollnak én kellettem.

Az ajtó zsanérjai nyikorogni kezdtek. Valaki megpróbált bejutni. Bizonyára meg akart állítani. Ezt nem engedhettem.

Ujjaim végighúztak a toll burkolatán, és szikrázó erővel fény gyúlt az elmémben. Megszorítottam. Még több erő áradt át a bőrömbe, a kezembe. Krisztusom, ezaz! A toll szólt hozzám, követelte, hogy engedjem szabadon. És én megtehettem; felszabadíthattam, és az enyém lehetett minden. Az ajtó újra megnyikordult, majd recsegni kezdett. A fa szilánkokra tört. Nem, nem, nem, nem, nem kaphatják meg! Megpördültem, és rejtekhelyet kerestem, még akkor is, amikor az energia minden porcikámban lüktetett, belülről kifelé világított. Ez a sorsom. A toll az enyém volt!

Valaki úgy vágódott belém, akár egy teherautó, és felkenődtem a polcra. A vitrinben lévő kitömött állatok csörögni kezdtek. Az egyik fel is borult, és a padlóra esett.

Kezek ragadták meg a kezemet, amely még mindig a tollat szorongatta. Ó, a pokolba is, ne már! Ez az enyém! Vicsorgó száj és vad borostyánszínű szemek jelentek meg köztem és a toll között – Hollywoodé –, majd felemelte az öklét, és egyenletesen orrba vágott. Elterültem a padlón. Egy kéz felemelte a kezem, és kicsavarta belőle a tollat – eltűnt az ereje is, és magával vitte az én erőm felét is. Alig kaptam levegőt, remegve álltam talpra, visszahőköltem az iszonyattól, hogy majdnem teljesen a bűvkörébe vont. A francba, a francba, a francba. Elvesztettem teljesen az önuralmamat. Teljesen.

Nem maradhattam itt.

Nem lehettem a közelében.

Kirohantam az ajtón és végig a folyosón. A vágy, hogy visszamenjek, hogy visszaszerezzem a tollat, hogy elkapjam Hollywoodot, és megfojtsam – megpróbált eluralkodni rajtam. A sürgetés és vágy szinte kettéhasított. Futás! Menj vissza!

A múzeumból kiérve a hűvös levegőre, a falnak dőltem. Felemeltem a fejem, a hideg, nedves eső csókolta forró arcomat. A szívem megpróbált kitörni a bordáim ketrecéből, de már elkezdett lassulni. Ahogy a lélegzetem is. Csak lélegezz. Ez minden, ami maradt nekem... A tollnak nyoma veszett. Pedig már a kezemben volt. Lélegezz, és taszítsd el ezt az őrületet.

Megcsörrent a telefonom. Folyamatosan csörgött. Kihúztam a zsebemből. Kempthorne volt. A francba.

– Jól vagyok... – szóltam bele.

– Már úton vagyok hozzád – morogta a főnök. A háttérben a Lexus dorombolt.

– Semmi baj. Ne gyere. Jól vagyok. Tényleg. Csak megijedtem. Már nincs meg – közöltem. Hollywood robbant ki a múzeum ajtaján. Kezei üresek voltak. Vajon nála volt-e még az ereklye? Talán a kabátja zsebében? Hirtelen észrevett, hogy kétségbeesetten nézem, és lassított, arra számítva, hogy bármilyen okból rávetem magam. Szerettem volna. Talán a jó okok miatt is. A rosseb essen belé, a fejem teljesen összezavarodott.

– Dom? – szólalt meg újra Kempthorne a telefonban.

– Jól vagyok, rendben?

Hollywood lassan lépdelt lefelé a lépcsőn, és úgy lesett rám, mint aki egy ragadozót tart szemmel. Feltartotta üres kezét. Volt már dolga remegő látensekkel. Valószínűleg kiképezték erre. Lassan és egyenletesen mozgott. Semmi hirtelen mozdulat.

Csak lélegezz.

– Gyere be az irodába – hallottam Kempthorne hangját. – Dom?

– Mindjárt megyek. Tényleg! – Jézusom, mit is mondtam? Muszáj volt összeszednem magam. – Minden ok. Találkozunk az üzletben! – feleltem, majd bontottam a vonalat, mielőtt vitatkozhatott volna, és kihúztam magam, ahogy Hollywood a közelembe ért. Hátamat a hideg, kemény falhoz simult. – Ha nálad van, ne gyere egy lépéssel sem közelebb!

Felemelte a kezét.

– Eldobtam. Nincs nálam. Megéreznéd, ha nálam lenne, nem?

Az ereklyét muszáj volt hatástalanítani. Csakhogy ezt nem én fogom megoldani. Összerezzentem, megmasszíroztam az orrnyergemet, és küldtem egy üzenetet Ginának, hogy azonnal vezényeljen egy csapat takarítót a múzeumba. Az ereklye mocskos volt. Azonnal visszaírt, hogy rendben, már intézi is. Kinyomtam a telefonomat, és Hollywoodra pillantottam, aki most már elég közel állt ahhoz, hogy felfogja minden kósza gondolatomat. Egymásra néztünk. Ő ítélkezve. Én vádaskodva.

– Láttál valakit odabent? – érdeklődtem.

– Valakit, aki...?

– A fenébe is, fogalmam sincs. Aki gyanúsan viselkedett? Mintha kurvára el akartak volna tenni láb alól.

– Nem, de én arra koncentráltam, hogy megfékezzelek.

Ahh. Nem bírtam gondolkodni. Azt viszont tudtam, hogy Hollywood épp most akadályozta meg, hogy az estém még szarabb legyen.

– Hogy találtál rám?

Fintorgott.

– Lehet, hogy követtelek.

Felhorkantam.

– Hátborzongató. De azért köszi.

Kurtán felnevetett, majd minden magyarázatot mellőzve leintett egy arra járó taxit. Vitatkozhattam volna, otthagyhattam volna, vagy akár megvárhattam volna a takarítóbrigádot, és aztán visszamehettem volna a Cecil Courtra, hogy a főnök elé álljak, de ehelyett inkább beültem mellé a taxiba, és némán Hollywooddal együtt a Canary Wharf csillogó, üveggel borított felhőkarcolói felé tartottam.

 

Nyolcadik fejezet

Fordította: Aiden

A kocsiban meg sem szólaltunk. Én ugyan mit mondhattam volna neki? Hogy egy kibaszott idióta vagyok, aki nem tud parancsolni az agyának, amely próbál mindent elpusztítani, ami a kezem ügyébe kerül.

Muszáj lett volna ennél jobbnak lennem. Arra képeztek ki, hogy okosabb legyek. De az az átkozott toll, tőrbe csalt és meglepett. Bárki is gurította be az ajtó alatt, előre tudta, hogy így lesz. Nem figyeltem eléggé. Úgy viselkedtem, mint egy amatőr.

A taxi megállt egy fényes, új építésű lakóház előtt Docklandsben, amelynek nagy ablakai a viktoriánus időkben egykoron nyüzsgő dokkokra néztek, de most egy négyzet alakú ,,tó” volt ott, amelyet festett acéldaruk vettek körül, inkább művészeti célból, mint funkcionálisan. A Docklands-nél kezdődött az East End, és a kilencvenes években ezen a helyen egy elhagyatott ipari szemétdomb magasodott. Egy halom pénz és néhány jövedelmező adókedvezménnyel később a londoni Docklands-et üzleti találkozók, kiállítások és vízparti lakóparkok elegáns, üzleti negyedévé varázsolta.

Követtem Hollywoodot az egyik lakóépület fényes, akusztikus előcsarnokán keresztül a tükrös liftbe. Az üveg több szögből is visszatükrözte a bűntudatot az arcomon.

Az ajtó feletti számok szerint felfelé haladtunk. Mi a szent szart kerestem itt egyáltalán?

– Jól vagy? – húzódott be a lift egyik sarkába, olyan amerikaiasan.

Azt kellett volna mondanom, hogy persze, remekül, semmiség volt. De ez hazugság lett volna, és nem sok kedvem volt hazudni annak az embernek, aki épp most mentett meg attól, hogy esetleg a tudományos múzeumot is a földdel tegyem egyenlővé. Vagy legalábbis egy csomó kalamajkát okozzak, amit Kempthorne-nak kellett volna eltakarítania.

– Persze, jól.

Ezt egyikünk sem hitte el.

Hollywood helyes arcát aggódó ráncok szabdalták.

– Mikor történt veled utoljára hasonló?

– A seregben. Kiképzésen. A Psy Opsban nagyon gyorsan megtanulod a határaidat. –Vagy meghalsz– tettem hozzá, de ezt nem kötöttem az orrára.

A lift még mindig lassan emelkedett felfelé. Merre tartottunk, Narniába? Idegesen zongorázni kezdtem ujjaimmal a combomon. A feszültséget, ami közöttünk szikrázott, tapintani lehetett. Mindarról, amit a múzeumban látott, bizonyára azt hihette, hogy egy hangyafasznyira vagyok azoktól a rémült látensektől, akiket segítettem lebeszélni, hogy hülyeséget műveljenek. Egy ilyen hülyeséget bármikor jelenthetnének – akár Hollywood is, amitől rögtön elveszíthetnék mindent. Az ő szava állna az enyémmel szemben, de mivel én vagyok a látens, senki sem hinne nekem.

Basszus.

Nem kellett volna idejönnöm. Hollywood képes volt hatni rám. Nyakig belemászott Kempthorne ügyébe, én pedig nem éreztem úgy, hogy megfelelő hangulatban lennék ehhez az egészhez.

– Talán haza kéne…

Hollywood közelebb lépett, hirtelen megálljt parancsolva a gondolataimnak. Kihúztam magam, a kártyáim felé nyúltam. Azok a borostyánszínű szemek végigmértek, mintha épp azt latolgatná, melyik részemet falja fel először.

– Ismerem a módját, hogy hogyan tereljem el a gondolataidat.

Egy kis okos hang a fejemben azt suttogta, hogy állítsam le, mielőtt minden még bonyolultabbá válik.

– Nem gondolom...

Ujjaival végigsimított az arcomon, incselkedett, hogy húzódjak közelebb, amíg nem volt köztünk egyéb, csak a szétmorzsolódó kétségeim.

– Akkor ne tedd – suttogta a számnak, majd ajkai az enyémet cirógatták, hívogatóan, nem erőszakosan.

Volt egy pillanat, amikor eltolhattam volna magamtól és ellenállhattam volna, de ez a pillanat, ahogy jött, úgy el is ment, aztán megmarkoltam a zakója gallérját, és letoltam a nyelvem a torkán. Hozzám simult, nekinyomott a tükörfalnak, a lift csak úgy zörgött. Hirtelen mindenütt ott volt, hozzám tapadt, a térdével a combjaim közé nyomult, követelőzött –, az egyik kezével a mellkasomat mozdulatlanul tartott, a másik a nyakamra vándorolt, a hüvelykujjával cirógatott. Ez nem csók volt, inkább az ajkaink kétségbeesett viadala. Odahajoltam hozzá, csatába szálltam a szájával, éreztem rajta a menta ízét. Az ajkak és a nyelvek egymásba gabalyodtak és végigsöpörtek a másikon. És mindemellett ott volt a felismerés, hogy vissza kellene mennem a Cecil Courtba, ahol ezernyi kérdéssel szembesülnék. Jelentenem kellene a saját óvatlanságomat, mint egy jó, jól nevelt látensnek. De bassza meg. Hollywood megcsókolt, és én ennél többre vágytam.

A lift ajtaja kinyílt, és mi egy kihalt folyosóra léptünk ki. Hollywood kézenfogott, és egy fényes fekete ajtóhoz vonszolt, majd hozzápréselt, és kíméletlenül a számra támadt. A fenébe, dögös volt, és mindenre elszánt – vagy az is lehet, hogy én voltam az.

Abbahagyta a csókolózást, kinyitotta az ajtót, és már bent is voltunk a lakásában. Fel sem kapcsolta a lámpát, és így a nyitott terű otthon a szürke árnyalataiban pompázott. A hatalmas ablakokból jól látszott a fényűző London. Talán jobban értékeltem volna a panorámát, ha Hollywood nem vonzott volna magához, mint a gravitáció.

Végigsimított a vállamon, levetette a zakómat, és lefogta a karomat, megakadályozva, hogy megérintsem, míg forró ajkai a nyakamat csókolták. A pasas olyan szenvedélyes volt, mint valami tomboló futótűz, amely mindent felégetett, amihez hozzáért. És Krisztusom, pontosan erre volt szükségem. Akartam őt. Egyik kezemet a mellkasára tettem, éreztem, ahogy minden egyes lélegzetével megemelkedik, miközben szinte elolvadtam a tüzében.

Kioldotta az övemet, és gonosz vigyorral húzta le róla az ügynökségi azonosító jelvényemet. Most, hogy elengedte a karomat, hátrataszítottam, és a konyhaszekrény egyik eleméhez szorítottam. Ezen elmosolyodott, ami bátorított, hogy folytassam. Jobb kezemmel lazán átfogtam a nyakát, mozdulatlanul tartottam, és az ajkai közé nyaltam. Megremegett és nyögdécselt, hogy még többet akar, és amikor nem engedelmeskedtem, szép szemei felpattantak és rám szegeződtek. A félhomályban azokban a szemekben benne volt minden kívánsága.

Ez egyáltalán nem volt romantikus. Ez csupán két férfiről szólt, akik megpróbáltak elkúrni egy csomó bonyodalmat, mindenféle kötöttségek nélkül. És ez nekem tökéletesen megfelelt.

A vihar, ami Hollywood kéjvágyát szimbolizálta, elcsendesedett. A számmal az ajkai felé közeledtem, éppen csak annyira, hogy ne érjenek össze, és ahogy ezt megtettem, ő megpróbált újabb csókot lopni. Enyhe vicsorgás húzódott az ajkára. Nem szeretett várni.

Megnyaltam az ajkaimat, titokban élveztem, ahogy a nyelvemet figyelte. A picsába, a hirtelen fellobbanó vágy egy dolog volt, de a vihar előtti csendnek az a pillanata, mielőtt újra kitör a vihar, olyan kibaszott dögös volt, hogy nehezen tudtam másra terelni a figyelmem a lüktető farkamon kívül. Körbefonta lábával az enyémet, és elgáncsolt, kibillentve az egyensúlyomból. Ezzel egy időben megmarkolta a csuklómat, leszorította, és kicsavarta, megpördült velem olyan kacifántos mozdulattal, amire nem számítottam.

Összecsuklottam alatta, és a konyhasziget pultja fölé hajolva találtam magam.

– Ahh, bassza meg.

Hollywood a hátam mögött összefogta a kezeimet, és merev farkát a fenekemhez dörzsölte, mire felnyögtem a kéjtől. Úristen, igen!

Engedett a csuklóm szorításán, és a fülembe súgta:

– Már majdnem azt kívánom, bárcsak én lehetnék felül.

Alul, felül, én mindenre hajlandó voltam. Igazából jobban szerettem alul lenni, de csak akkor, ha állandó partnerem volt. Sokan kihasználtak régebben, azt feltételezve, hogy csak úgy hagyom magam leteperni.

– Ott még nem tartunk, Hollywood.

A fogai közé szívta a fülcimpámat, aztán beleharapott, az általa okozott fájdalom azonban gyönyörré változott, és egyenesen a golyómba nyilallt.

– Ez a becézés.

– Nem tetszik? Fel sem tűnt – fordultam meg, hogy lássam a tekintetét, és tényleg, az arca még szenvedélyesebb lett a hangulatos, félhomályba burkolózó lakásban. Mintha talán szex vagy gyilkosság lett volna kilátásban. A szívem elszorult a borzongástól, és elöntött a kéj.

Szabad kezét végighúzta a hátamon, az ingem alatt, ujjai a gerincemen zongoráztak, majd lefelé vette az irányt, a fenekemet simogatta, ujjait a nadrágomba süllyesztette, hogy megtalálja a nyereményét. Vagyis az én nyereményem? Mert abban a pillanatban, ahogy keze a farkamra kulcsolódott, kiszállt minden a fejemből. Keményen és fájdalmasan álltam, eléggé csöpögtem ahhoz, hogy síkossá tegye az ujjait. Most én voltam az, aki még többet akart, és ő engedelmeskedett, szorosabban megmarkolt, és megdolgozta a farkam.

– Nem szereted kiadni a kezedből a gyeplőt – súgta a fülembe.

A keze olyan élvezeti csapásokat mért rám, amitől majd’ elájultam, és nem jártam túl messze attól, hogy engedjek a csábításnak. A szabad karomat magam alá tömtem, és kinyomtam magam, így kényszerítve őt, hogy lemásszon rólam. Megpördültem, mindkét karommal megtámasztottam magam hátul a pulton, majd felhúztam a szemöldökömet, kihívó pillantást vetve rá, hogy visszajöjjön még többért. A tekintete a szabadon meredező farkamra esett. A szája sarka felfelé kunkorodott, és levette a zakóját a válláról, hogy a társalgó egyik székére dobja.

Nem hagyta magát csőbe húzni, és talán ez volt a legdögösebb macska-egér játék, amit valaha játszottam. Csakhogy itt két macska volt, és valószínűleg mindkettőnk pórul járna.

Megállt a szoba közepén, az ingét gombolta ki, az éjszakai égbolt hátulról világította meg. A mocsok tisztában volt vele, mennyire gyönyörű. Míg neki úszókra emlékeztető széles vállai voltak, én elég erős ahhoz, hogy átszelve a köztünk lévő teret, odalépjek hozzá, felkapjam, a hátára fektessem a kanapén, és marokra fogva a farkát addig dugjam, amíg el nem élvez.

A mobilja megcsörrent a zakója zsebében. Olyan pillantást vetett rá, mintha a következő másodpercben legszívesebben kivágná az ablakon.

– Basszus, muszáj felvennem.

Megvonta a vállát, és nekidőltem a pultnak. Bárki is volt a vonal végén, jobb, ha élet-halál között van.

– Kage – szólt bele semleges hangon, és elfordult. – Most? Rendben.

Kihasználtam, hogy nem figyel rám, és megszemléltem a helyiséget. A nagy, nyitott tér csupa él és szögből állt. Semmi személyes dolog nem utalt arra, hogy valaki lakik itt. Se bekeretezett fotók, de még egy kép sem a falon. A hely olyan jellegtelen volt, mint egy szállodai szoba. Ideiglenes. Nem maradt sokáig Londonban, legalábbis nem itt, ebben a lakásban.

– Máris indulok – jelentette be, és bontotta a vonalat. Ah. A macska-egér játékunknak annyi.

Elfintorodott, ahogy rám nézett, majd fogta a zakóját, és odalépett hozzám.

– Bocsánat, English – mondta. Meleg kezébe fogta az arcomat, és a hüvelykujjával végigsimított az alsó ajkamon, aztán hozzátette. – Vannak helyek, ahol muszáj ott lennem.

– Hogy embereket gyilkolj?

Elbizonytalanítottam. Talán a megjegyzésem kényes pontra tapintott. A számra tapadt, a nyelve utat tört az ajkaim között, és úgy csókolt, mintha ez lenne az utolsó éjszakája a földön. Totál hozzám simult és belém kapaszkodott, tele kétségbeeséssel és szenvedéllyel. Éreztem, hogy észrevette magát, és legszívesebben elhúzódna, ekkor megmarkoltam a haját, és visszacsókoltam, szabadjára engedve a frusztrációm egy részét, amiért ennek – bármi is volt ez – vége lett, mielőtt még igazán elkezdődött volna.

A csók hamarosan véget ért. Homlokát az enyémhez támasztotta, szemei mélyen a lelkembe néztek, szavak nélkül mondott dolgokat, aztán kibontakozott az ölelésemből.

– Menj, amikor jólesik. Csapd be magad mögött az ajtót – közölte és ezzel a szenvtelen búcsúval távozott.

Az ezt követő csendben néhány pillanatba beletelt, amíg le tudtam rázni magamról a bizsergető kéjt, és megpróbáltam ésszerű sorokba rendszerezni a gondolataimat. Oké, tehát itt vagyok a lakásában, az engedélyével. Tudta, hogy kinek dolgozom, és mégis magamra hagyott. Vagyis, szétnézni a dolgai között ésszerű lépésnek tűnt.

Egyedül élt. Mindössze ennyi jött le. Egy tányér a mosogatógépben, egyetlen borospohárral és egyetlen kanállal, késsel és villával együtt. A szemetesben lévő dobozok arra utaltak, hogy nem főzött. A fürdőszobája rendezett volt, minden a helyén. Az ágy be volt vetve, letakarva pléddel. Minden olyan nevetségesen egyszerű volt, hogy akár direkt is rendezhette így. Vagy volt valahol máshol, egy másik hely, ahol önmaga lehetett. Mert ez a lakás nem volt otthon.

Az éjjeliszekrény fiókjaiban kotorászva találtam egy jegyzetfüzetet, amelybe néhány rejtélyes betűt és számot firkáltak. Végigpörgettem a lapokat, lőttem néhány képet a telefonommal, majd megláttam a nevemet Hollywood szabályos, szép kézírásával. John Domenici. Hadosztály: PO 384. Egészségügyi okokból szerelt le. Miért? AK & Joanna Devere. M? Clarke egy díler. Vajon AK tudja?

Az AK egyértelműen Kempthorne volt. A PO a Psy Ops-ot jelentette, azt az elit csapatot, amelynek tagja voltam, amíg a seregből nem menesztettek. Joanna volt a halott nő az aukcióról. De mi volt a M? Hollywood számára úgy tűnt, hogy Clarke egy díler lehetett – valaki, akit arra használtak, hogy illegális ereklyéket szállítson Londonba, ami megmagyarázná, hogyan jutott az ereklyéhez. Lefényképeztem a jegyzeteit, és azonnal továbbküldtem Ginának.

Hollywood a saját szakállára dolgozott volna? Mi van, ha nem is a felettesének dolgozott? Mi van, ha hozzánk hasonlóan ő is megpróbálta kideríteni, ki irányíthatta a dolgokat? Vagy talán csak szalmaszálakba kapaszkodtam, mert többször is megmentette a seggemet, és úgy csókolt, mint az álom.

A telefonom pittyegett.

G: Merre jársz? Jól vagy?

Itt volt az ideje, hogy szembenézzek a csapattal.

 

Kilencedik fejezet

Fordította: Aiden

Mire visszatértem a Cecil Courtba, már túl késő volt a munkáról csevegni. Gina beengedett, és közölte, hogy tegyük át a megbeszélést máskorra. Lezuhanyoztam, ágyba bújtam, és úgy aludtam, mint a bunda. Másnap reggel, Gina és én a kedvenc kis kávézónkban, a Rouge-ban reggeliztünk, amely csak pár percnyi sétára volt az üzlettől. Semleges terep volt.

– Az igazi Dr. Anthony Taylort megkötözve találták meg egy raktárhelyiségben – mesélte egy falat muffin társaságában. – Nem látta, hogy ki támadt rá.

Tehát a fickó, akivel a tudományos múzeum irodájában találkoztam, nem a doboz és annak lehetséges tartalma miatt volt ideges, hanem azért, mert neki nem lett volna szabad ott lennie.

– És mit tud az üres dobozról?

– Úgy tűnik, nem tud róla.

Az egész egy jól megtervezett csapda volt.

– Mi a helyzet a térfigyelő kamerákkal?

– Kempthorne és Barnes felügyelő épp átnézik a felvételeket.

A felvételen csak Hollywoodot fogják látni, és engem, amint elvesztem a fejem. A kávézó ablakából a homlokomat ráncolva néztem a járókelőket. A nap megcsillant London eme kis szegletén. Szürreálisnak tűnt. Az élet ment tovább, függetlenül attól, hogy milyen faszságot követtem el.

Kempthorne aznap reggel kihallgatott. Merre jártam, miért volt kikapcsolva a telefonom, mikor kellett volna ott lennem a múzeumban, hogy megtaláljam a leletet. Elhanyagoltam az ügynöki kötelességeimet. És kaptam egy dupla adag Kempthorne szemmel verést, amitől a lelkem egy része a sarokba kucorodott.

– Valaki odacsalt téged, remélve, hogy atomerőművet hozol létre – közölte Gina.

– Nem sok kellett hozzá, G. – feleltem. Nem árultam el, mennyire közel volt. Kempthorne valószínűleg sejtette abból, hogy utána összezuhantam.– Nagyon közel volt – mondtam úgy, mintha az lenne a legjobb, ha elnapolnám a jövő hétig a Regisztrált Látensek Intézetének alkalmassági vizsgálatát, hátha ez volt a látens betegség felé vezető csúszós lejtő kezdete. Nem akartam úgy végezni. Félig zavarodottan és zsongó fejjel, míg végül megadtam magam egy ereklye halálos kísértésének. Azok a látensek, akiken igyekeztem segíteni, mind ilyesminek estek áldozatául. Régen, egy másik életben megfogadtam, hogy soha többé nem dőlök be az ereklyék csábításának.

– Nem a te hibád volt.

De az enyém lett volna, ha Hollywood nem ütött volna elég nagyot ahhoz, hogy eleresszem a tollat.

– De most már itt vagy, nemde? – vigyorgott, és mellette, a napfényben, a kávézó zajával és illataival együtt tényleg minden jobbnak tűnt. – Szóval... – emelte fel a hangját. – Kage Mitchell kérójában voltál? És csak úgy beengedett, mi? – érdeklődött a lány, az ajkához emelte a kávéscsészét, és felvonta a szemöldökét.

– Igen, pontosan így történt – értettem egyet. – Egyenesen beengedett, aztán távozott, hogy áttúrhassam a zoknis fiókját. Volt valami használható a felvételeken, amiket küldtem?

– Az M talán a dobozon lévő M-re utal?

Én is erre gondoltam, de ez eléggé távoli volt. Londonban rengeteg M betűs ember volt.

– Talán.

– Mit gondolsz, mire gondolhatott, amikor legyezte, hogy AK tudja?

Megvontam a vállam.

– Esetleg azt gyanította, hogy Kempthorne a nyomában van – ami igaz is – kortyolt bele a forró italába, aztán letette, és homlokráncolva nézett rám.

– Kage-nek igaza volt valamiben. Gareth Clarke díler volt. Feltörtem a közösségi média fiókját – a gyerekei nevét használta jelszóként. Szerte Londonban jelentkezett be, furcsa helyekről, például a húspiacokon, aztán Chelsea környékén bukkant fel, nagyjából ugyanabban az időben, amikor Robin Kempthorne-nak az irodán kívül foglalt asztalt az egyik különleges vacsorájára – más néven illegális árverésre –, és Clarke bajba került a munkahelyén, amiért későn jelent meg. Az én tippem? Kezdett elszabadulni a pokol. – A látens spirálozás azt jelentette, hogy valaki elvesztette az irányítást a bűbája felett. Egyenes út a látens kór csúszós lejtőjén.

– Vagy valaki rárakta a hüvelykujját a ravaszra, és ettől megijedhetett.

– A dílerkedés veszélyes munka egy látens számára. Miért nem alkalmaznak egy nem látens embert a műtárgyak szállítására? Nem tűnik logikusnak. Nem adsz egy crackfüggőnek kokaint, hogy terjessze.

Pislogtam a hasonlatára.

– Jól informált vagy kokain ügyben, igaz? – kérdeztem, s erre felragyogott az arca.

– Láttam a Becsület védelmében soriban.

Igaza volt. Ha egy látens személyt kérsz meg, hogy ereklyéket szállítson szerte Londonban, csak a bajt keresed. Senki sem tenne ilyet, hacsak nem lett volna más okuk rá, hogy megijesszék a pasast.

– Talán személyes ügy lehetett. Talán Gareth Clarke tartozott valamivel ennek a névtelen vásárlónak? Fogadok, hogy a főnök ismerte Garyt. Lehet, hogy valahol van szó róla Gary aktájában.

– Talán ezt a bizonyos M-et is megtalálnám Gary aktájában?

Ez egy nyom volt, bár elég csekély.

– És egyúttal keress bármilyen közös nevezőt Gareth Clarke és Kage Mitchell között is. Talán az a támadás is személyes volt?

– Szóval, akkor azt akarod ezzel mondani, hogy keféltél a szexi amerikai bérgyilkossal?

A picsába!

– Dehogy– vigyorodtam el, mielőtt meg tudtam volna fékezni magam.

– Ó, Istenem – sikkantott fel, és majdnem kiesett a kezéből a muffinja. –Dehogynem!

– Nem, nem feküdtem le vele! – húztam ki magam, igyekeztem megtalálni az erkölcsi magaslatot. Valahogy ez mindig elkerült engem. – Gyakorlatilag semmi ilyesmi nem történt.

Bólintott.

– Ó, értem. Technikailag azonban gyönyörű. De ti ketten? Az ő teste, a te szemeid. Huh! De az információ, amit kiástunk róla, arról tanúskodik, hogy valami tévés műsorvezetőnővel randizik. Kage Mitchell olyan hetero, mint a nyíl, úgy tűnik– suttogta. Az utolsó szónál bizalmasan előre hajolt.

Felkacagtam, túlságosan is könnyen emlékeztem rá, milyen íze volt Hollywoodnak, és pontosan milyen érzés volt az ajka az enyémen. Aztán ott volt a farkának kemény nyomása.

– Határozottan nem hetero.

– Édesem, a te külsőddel bárkit be tudsz cserkészni, csak ennyit mondok.

– Persze, nos, ez szükséges a munkámhoz.

– Csak vigyázz, hogy így is maradjon. Vagy csak ne áruld el Robinnak. Összerezzentem.

– Nem terveztem.

Barátságos arca elkomolyodott az együttérzéstől.

– Nem szeretném, hogy ártson neked.

Ez a veszély nem állt fenn. Már voltam ilyen helyzetben, és óvatos vagyok. Nem történhet meg újra. Soha többé.

– Köszönöm, de résen vagyok. Azért nagyra értékelem az aggodalmad.

– Hé, mi mindannyian aggódunk érted. Még Kempthorne is, bár ő ezt nem nagyon tudja kimutatni. Te is a csapatunk része vagy.

– Mint valami szekta? – kérdeztem. Nem sok ember törődött velem életemben. Nem tudtam, mit kezdjek azzal a furcsa érzéssel, hogy talán tényleg vannak barátaim.

Hangosan és felszabadultan felkacagott, emlékeztetve engem, hogy vannak napok, amikor tényleg süt a nap, és vannak még jó emberek, akik még mindig vigyáznak egymásra.

***

A következő néhány napban Robin aktát írt az árverező személyekről és a közelgő pénteki árverésről, miközben Gina megfigyelte a helyszínt, és minden információról beszámolt a Cecil Court pincéjében megbúvó Kempthorne-nak. Nem akartam a szerencsémet kockára tenni Hollywooddal, és messze elkerültem a lakását, nem törődve a késztetéssel, hogy felmenjek hozzá. Robin a nyomozást kiterjesztette Kage Mitchellre is, ami érdekes olvasmányt jelentett, amíg a pénteki napra vártam.

Csütörtök este, amikor a beígért kínait végre megrendeltem és a futár kihozta, a csapat a konyhaasztal körül ült, és műanyag dobozokból kanalazta az ételt a tányérokra. Kempthorne feltűrte az ingujját, és még egy hideg sört is megszisszentett. Gina épp egy történetet mesélt egy ominózus buliról, amelyen egyszer ott volt, és ahol a rendőrök megjelentek, de sztriptíztáncosoknak nézték őket. Én is előhozakodtam néhány kemény Psy Ops sztorival, és úgy tettem, mintha hiányozna az ottani élet, pedig a hátam közepe sem kívánta. Igaz, a küldetések néha hiányoztak – jobban mondva hiányzott a nyüzsgés, de maga a mögöttük álló politika nem.

A beszélgetés hamarosan az üzletre terelődött, Robin tájékoztatott minket az ingatlanfejlesztőből lett árverezőről, Devi Ahuja-ról. Kempthorne figyelmeztetett, hogy a pénteki árverés sokkal profibb lesz, mint a hétfői hangulatos vacsora, amelyen részt vettünk. Biztonságiak lesznek a helyszínen és mindenkire odafigyelnek majd. Ami azt jelentette, hogy kevésbé valószínű, hogy belebonyolódunk egy ereklyerobbanásba.

– Hónapokba telt, mire eljutottam idáig – közölte hátradőlve a székben.

Hónapokig árult ereklyéket, amiket mellékesen szereztünk, és belevetette magam a táplálékláncba. Mindannyian tudtuk, hogyan működik.

– Még meggondolom, hogy elviszlek-e téged – közölte velem.

Ez kinyírta a hangulatot.

– Micsoda? Ha a múzeumban történtek miatt gondoltad meg magad, akkor nem volt időm vigyázni…

– Túl veszélyes.

Majdnem félrenyeltem a nevetéstől. Veszélyes? Hogy is mondhatnám udvariasan, hogy egy Covent Garden-i árverés messze van egy látens terrorista tag rajtaütésétől.

– Köszönöm, de voltam már durvább helyzetben is, mint egy kétes árverés.

A söre után nyúlt.

– Ha valaki bejuttat egy ereklyét, és nem kapjuk el időben...

– És akkor én is úgy bekattanok, mint majdnem a múzeumban? – fejeztem be helyette a mondatot.

– A múzeumban sok ember megfordul – felelte. Még mindig őszinte, és nyugodt maradt. – Bárki is vitte oda azt az ereklyét, azt akarta, hogy elveszítsd a fejed, és tedd tönkre a múzeumot és ezzel együtt az ügynökség jó hírét is.

És én még azt hittem, hogy aggódik a testi épségemért.

– És nem szeretnénk kockára tenni a cég hírét, igaz? –  mondtam egy ócska műmosoly kíséretében, de ő bevette. Gina biztosan kiérezte az iróniát, ezért nem is néztem rá. – Egy árverést még tudok kezelni. Ami a tollal történt, csak egy ballépés volt. Ezúttal felkészültebb leszek.

– Felkészültebb, mint Joanna buliján, vagy akár a múzeumban? Nyilvánvalóan téged tartanak számon, mint az ügynökség gyenge pontját... – rezzent össze, és a mellette ülő Robinra –, aki bokán rúgta az asztal alatt – nézett.

A nő rámosolygott, majd rám pillantott, szintén mosolyogva.

– Szerintem Kempthorne ezzel azt szeretné mondani, hogy a nagyon kevés londoni hitelesítő egyikeként, és Kempthorne híre miatt nyilvánvalóan te vagy a célpont.

Úgy értette, hogy kolonc vagyok a nyakán.

– Annál több okom van arra, hogy jelen legyek az árverésen. Bárki is próbál fenyegetni minket, nem hátrálhatunk meg.

– Ráadásul Hollywood is szerepel a meghívottak listáján – tette hozzá Gina.

– Ha már Hollywoodról beszélünk...vagyis Kage Mitchell-ről – szólt közbe Robin, megnyitotta a telefonját, és végiglapozta a fotóit, majd átnyújtotta Kempthorne-nak. Ő megszemlélte a képeket, és visszaadta a telefont. A fotók Hollywoodot ábrázolták a pénteki árverés helyszínéhez közeli bár előtt, amint ott ácsorgott, beszélgetett, mosolygott, a sármos énjét hozta. És láss csodát, nem kapott lángra a napsütés ellenére sem.

– Minden nap ott láttam őt a barátnőjével, a tévés műsorvezetővel – közölte Gina a sörét kortyolgatva.

– Az a bár közismerten a hírességek törzshelye – közöltem.

– És pont karácsony közeledtével a legnagyobb feketepiaci ereklyeárverés helyszíne mellett van – tette hozzá Kempthorne. – Ez nem véletlen.

– Mi van, ha tévesen szemléljük az egészet, és nincs is főnöke? Mi van, ha ő is igyekszik kiszűrni a dílereket, ahogy mi is? – tettem fel a kérdést. Mindhárman különböző fokú kétkedéssel az arcukon néztek rám. Kempthorne belekortyolt az italába, talán csak azért, hogy elrejtse a gúnyos mosolyt az arcáról. Gina megborzongott, mert azt hitte, hogy valami romantikus vonzalmat tanúsítok Hollywood iránt. Robinon legalább látszott, hogy kész meghallgatni. – Mi van, ha maga az ügynökség –tettem hozzá –, és talán a tengerentúlon másképp mennek a dolgok...

– Az Egyesült Államokban nem regisztrálják a látenseket, hanem automatikusan őrizetbe veszik őket, akár stabilak, akár nem – közölte Kempthorne, véget vetve az eszmefuttatásomnak. – Határozatlan időre.

– De ő nincs ott, igaz? Londonban van.

– Mert valaki fizet érte, hogy itt legyen, és kiiktassa a mi célpontjainkat.

Kempthorne nem tévedett, de nem is volt igaza.

– Ha a kettő ugyanaz a személy, aki el akar tenni engem láb alól, és pénzeli Hollywoodot, akkor már én is halott lennék, egy csomó más emberrel és az ügynökség jó hírével egyetemben – feleltem. Ezt mindannyian elhitték, ami aggasztó volt. Ha esetleg úgy véltem volna, hogy Hollywood a halálomat kívánja, vagy azt szeretné, hogy tűnjek el, nem szálltam volna be vele egy taxiba, és nem engedtem volna azt sem, hogy megmarkolja a farkam. Több volt ebben az emberben, mint holmi bérgyilkos, de ezt jól titkolta. A feljegyzések, amiket Robin talált, nem vezettek sehová. Arra készült és képezte magát, hogy csatlakozzon az FBI-hoz, de kihátrált, egy ideig ingázott a munkahelyek között, aztán az Egyesült Államok egyik legnagyobb ügynökségénél szerzett állást. Az amerikai kirendeltségek mellett az angol ügynökségek olyanok voltak, mintha gyerekek játékbabákkal játszanának. De az is volt a szokásuk, hogy olykor véletlenül kinyírták a látens ügynököket, amikor megpróbálták bevinni őket az őrsre. Akárcsak Hollywood, amikor kivégezte Gareth Clarke-ot.

Be kellett férkőznöm a fickó fejébe, de eddig átkozottul jó munkát végzett avégett, hogy engem távol tartson, és ő férkőzzön az én gondolataim közé.

– Mindegy. Elmegyek az aukcióra – közöltem Kempthorne-nal, és rámosolyogtam. – Ki kell rúgnod, hogy megállíts.

Barátságosan visszamosolygott.

– Ez megoldható, tudod?

– Ugye csak viccelsz, főnök?

Mély, öblös kuncogása furcsán hangzott a kis konyhában. Nem emlékeztem, hogy valaha is hallottam volna még nevetni a házban. Még Robin is megriadt.

Leszedtük az asztalt, telepakoltuk a mosogatógépet, és előszedtük az összes részletet és dokumentumot, amit az árverésről és az árverezőről gyűjtöttünk, majd még egyszer átolvastuk, kutatva bármi után, ami fölött esetleg elsiklottunk. Tizenegy körül Gina elment aludni, Robin ásított, és nem sokkal később követte, így az árverés helyszínének alaprajza rám maradt, hogy átnézzem, Kempthorne pedig Kage Mitchell aktájában merült el.

A falióra ketyegett, és a Cecil Court elcsendesedett. Kellemes csend ereszkedett a világra, mintha egy nehéz paplan terült volna London fölé éjszakára.

– Nálam van a toll – közölte Kempthorne.

A szívem meglódult, mintha ki akarna ugrani a torkomon.

– Az lesz az ötödik tétel a pénteki árverésen – tette hozzá.

Eladja. A toll volt a belépőjegye az árverésre. Talán eredetileg valami mást ajánlott fel, hogy bejusson az ajtón, de a toll mocskosabb volt, mint bármelyik ereklye, amivel civilként dolgom volt. És ez tette oly kívánatossá. Ó, Jézusom.

– Oké.

– Így is részt akarsz venni az árverésen? – kérdezte. Lerakta a papírokat, teljes figyelmét nekem szentelte, és nem most kívántam első ízben, bárcsak belelátnék a fejébe.

Hogy így is tudom-e kezelni a helyzetet? Volt már dolgom rosszabbal is, de fel tudok rá készülni.

– Azt hiszem, igen, amíg nem érnek meglepetések.

A válasz nem hagyta nyugodni. Továbbra is rám-rám lesett, nem érte be ennyivel. Magyarázatot várt.

– Mint a múzeumban – sóhajtottam. – Már ott volt előttem, mielőtt esélyem lett volna levédeni magam ellene. Emlékszel az ajtókitámasztó incidensre a kocsmában? Például az. Ha látom, ha tudom, hogy egy ereklyével állok szemben, tudom kezelni, oké? Csak ne csempészd a zsebembe – mondtam tréfálkozva, de ő nem mosolygott.

Felállt az asztaltól.

– Nem fogok elveszíteni még egy jó ügynököt, Dom. Bizonyosodj meg róla, hogy felkészültél.

Várj! Mi? Elvesztett egy ügynököt? Mikor?

Az ajtó felé hátrált, és végigsimított a haján, majd egy lágy, bocsánatkérő mosolyt dobott a válla fölött, és elindult a tetőtéri lakása felé. Két éve itt dolgozom, és nekem senki sem szólt egy rohadt szót sem arról, hogy a Kempthorne & Co-nál volt előttem valaki.

Holnap megkérdezném Ginát. Kizárt, hogy ezt szándékosan elhallgatná, ha keresztkérdések elé állítom.

Leoltottam a lámpát, és elindultam a szobám felé.

***

Már egy órája ébren voltam, le is zuhanyoztam, és éppen indultam volna ki a szobámból, hogy reggelit készítsek, amikor Gina ajtaja mögött megnyikordultak a vén padlódeszkák. Kopogtam, igyekeztem nem felébreszteni Robint a szomszéd szobában.

– Ki az?

– Szerinted ki az? – Robin sosem kopogott, és az a gondolat, hogy Kempthorne reggel tíz előtt bármelyikünket is megzavarná, nevetséges volt.

Gina kinyitotta az ajtót. Törülközőbe volt csavarva, egy a fején, a másik a törzse körül, odahajította nekem a körömlakkos üvegét.

– Megcsinálnád a körmeimet?

Leültem az ágya szélére, miközben ő széttárta az ujjait a komódon. Legutóbb akkor festettem ki a körmeit, amikor éppen egy vad buliba készültünk a Soho-ba. Több mint tizennyolc hónappal később még mindig volt a csillámból az üzlet minden szegletében.

Megvártam, amíg kényelembe helyezte magát, és már kilakkoztam az egyik körmét, mikor megszólaltam:

– Nem is említetted, hogy Kempthorne elveszített egy ügynököt.

Jól leplezte a meglepődöttséget a mosolyával, de én már ismertem.

– Az évekkel ezelőtt volt.

– Nem olvastam róla semmit, amikor idekerültem – feleltem. Pedig átfésültem az internetet, hogy mindhármukról bármit és mindent előássak. Amit könnyebb volt mondani, mint megtenni. Hozzám hasonlóan az ő múltjuk is vagy gyanúsan unalmas volt, vagy hivatásukból adódóan ők is óvatosak voltak az évek során.

– Nem itt dolgozott – közölte. – Kempthorne egy másik ügynökségnek nyomozott akkoriban. Talán, nem is tudom... húszas évei elején járt, frissen került ki az akadémiáról. Jó volt, de beképzelt. Robin mindent tud róla.

– De te nekem ez nem mondtad – feleltem megrovóan. A festésre koncentráltam, biztosan tartottam a kezem. – Pedig én meg voltam róla győződve, hogy megbízhatok benned.

Sóhajtva leszedte a törölközőt a fejéről, és beletúrt a hajába. A levegő megtelt eperillatú sampon-illattal.

Igyekezetemnek, hogy tökéletesen kifessem a körmét, lőttek.

– Maradj veszteg.

– Jó.

– Azt szeretnéd, hogy ez a körmöd szarul nézzen ki?

Duzzogva visszaült, és felsóhajtott. Mire felpillantottam az arcára; elkomolyodott, és lefelé görbült a szája sarka.

– Így megy ez – vannak dolgok, amikről nem beszélünk, oké? Például a magánéletünkről. Ez afféle házi szabály.

– Csak te ütheted bele az orrod a magánügyeimbe – feleltem könnyedén, miközben még több lakkot vittem fel a körmére. Tudta: egyrészt, hogy nem sűrűn volt magánéletem, másrészt, mert amúgy is bíztunk egymásban.

– Mert a tiéd túl izgalmas.

– És Robiné nem az?

– Nem igazán. Neki északon van családja, azt hiszem. Nem sokat beszél róluk. Semmiről sem beszél sokat. Annyira megkönnyebbültem, amikor idejöttél. El sem tudod képzelni.

– És Kempthorne? Miért nem kérdezed meg tőle olyan egyszerűen, hogy kivel jár, mint tőlem?

A lány felvonta a szemöldökét.

– Mert nem vagyok idióta, és szeretem a munkámat.

Halkan elnevettem magam, mert ebben tényleg igaza volt. Kempthorne körülbelül olyan barátságosnak tűnt, mint egy medvecsapda.

– Rendben, igazad van. Szóval, térjünk vissza az eltűnt ügynökre.

– Ó, persze, hogyne. Mikor árulta el neked?

– Tegnap este. Azt mondta, nem akar elveszíteni még egy ügynököt.

– Vagy úgy.

Volt valami furcsa a hangjában, ami miatt felkaptam a fejem.

– Mi lett vele?

– A nő egy látens volt. A második legjobb volt az akadémián, ami egy látensnek nem könnyű.

– Ebben biztos vagyok – kértem. Jól ismertem ezt az érzést. Nem mintha bármiben is én lettem volna a legjobb, de az árral szemben úszni kimerítő dolog volt.

– Összeállt vele, és egy akció balul sült el. Nem tudok sokat, csak annyit, hogy egy olyan ereklye került a kezébe, ami túl nagy erejű volt ahhoz, hogy kezelni tudja, és... – megakadt a mondanivalójában. – Gondolom, tudod, hogy megy ez.

– Nem csoda, hogy ideges, ha rólam van szó – ismertem el. Miért vett fel engem, amikor tudta, hogy egy látens a csapatban csak hátráltatja? Az ügynökségek lényege az volt, hogy elnyomják és felügyeljék a látenseket. Minél többet gondolkodtam rajta, annál inkább nem állt össze, hogy miért pont engem alkalmazott. De mégis itt voltam, és festettem Gina körmeit. Az esélyek ellenére.

– Nem miattad van. Ő már csak ilyen – túrt bele a göndör hajzuhatagba. – Törődik veled. És szerintem önmagát hibáztatja azért, ami a másik látenssel történt. Soha nem beszélt erről, de egyszerűen csak érzem a kisugárzásából. Otthagyta azt az ügynökséget, és néhány hónappal később megalapította a Kempthorne & Co-t.

– Az ő hibájából történt a dolog?

– Fogalmam sincs – felelte a nő, és lehalkította a hangját. – Nem beszél róla, így mi sem beszélünk róla. Érted?

– Értem – mondtam. A másik keze felé intettem, és kilakkoztam azt az öt körmét is.

Miután mindet kifestettem, vigyorogva csodálta őket.

– Biztos kézzel bánsz az ecsettel. Most én is kifesthetem a tiédet?

– Ne bolondozz, szó sem lehet róla.

Duzzogott.

– De olyan jól néztél ki a múltkor is szivárványos körmökkel.

Elnevettem magam, mielőtt nekiesett volna a körmeimnek, magára hagytam a reggeli rutinjával. Kempthorne nem csak egy ügynököt vesztett el, hanem egy látenst. Valakit, akit évek óta ismert. Ez nem lehetett könnyű.

A konyhába lépve Kempthorne-t a konyhapultnak támaszkodva találtam, egyik kezében egy gőzölgő csésze kávéval, az ablakon át bámult kifelé. A levegőben enyhe szappanszag terjengett, és haja gesztenyebarna színűről feketére sötétedett, mivel vizes volt. Hátrafésülte, ezzel kiemelve arcának minden finom vonását. Vasalt nadrágban és ropogós ingben remekül nézett ki. Elég jól ahhoz, hogy fel tudnám falni, és rögtön eszembe jutott, miért is igyekeztem elkerülni a zuhanyzás utáni Kempthorne-t.

– Szia.

Pislogott, és elfordult az ablaktól.

– Jó reggelt, Dom.

Amikor épp nem merült el a gondolataiban és nem ráncolta a homlokát, fiatalabbnak tűnt, így könnyű volt megfeledkezni arról, hogy ő a főnök. Akár csak két egykorú srác is lehettünk volna, akik történetesen néha megosztják a hajlékukat egymással.

Az egész lakó/munkahelyi együttélés néha igen különös volt. Meg kellett szokni. De azt sem szerettem volna soha megszokni, hogy Kempthorne reggelente álmosan mászik elő az ágyból. Ő volt a kísértés megtestesítője, és az én múltam – ami a kísértéseket illeti – nem volt túl fényes.

A háta mögé nyúltam.

– Ideadnád a... vízforralót?

Felpattant a pultról, lerakta a forró csészét a helyére, és megpördült.

– Az árverés tízkor kezdődik – bökte ki. – Kettőkor egy ügyfelemmel ebédelek. Ma délelőtt nem leszek az irodában. Ne menj le a pincébe.

Félúton a kávéfőzés közben mozdulatlanná merevedtem. Az egyetlen oka, amiért óva intett a pincétől, az az volt, ha a toll odalent van.

– Ki ne mondd! – szóltam rá. A szívem máris hevesen kalapált.

– Én csak...

– Nem akarom tudni. Ne mondd el.

– Talán be kéne zárnom a pinceajtót – tette hozzá.

– Semmi baj – zártam le a témát. Forró vizet töltöttem a csészémbe, és kikaptam a tejet a hűtőből, miközben próbáltam lefoglalni magam, és hátat fordítottam neki. – Biztonságban van?

– Igen – felelte, s a hangja közelebbről szólt. Közelebb lépett hozzám.

– Akkor jó – nyugodtam meg. Úristen, átlestem a vállam felett, amikor elfordult, ajkát összepréselte és homlokát, szemöldökét aggodalmasan ráncolta. A halott látens ügynök miatt csinálta. Szerettem volna elmondani neki, hogy nem fog elveszíteni sem engem, sem Ginát, sem Robint. – Semmi baj nem lesz. Valószínűleg most van a legbiztonságosabb helyen. Te csak menj és tedd a dolgod. Éjszakára visszajövünk. – Finoman ráncolta a szemöldökét, és felpillantott. – Bízz bennem – kértem. – Minden rendben lesz. – A pince közelébe se megyek. – Nézd, ha egy ereklyét képes voltam megfékezni és elszállítani egy szíriai tűzharcban, akkor egy könyvesbolt pincéjét is el tudom kerülni. – Elméletben jól hangzott.

– Hívj majd – mondta. – Ha úgy érzed, hogy kezd bajossá válni a dolog.

Erre lett volna egy viccem, de lenyeltem, miután láttam a komolyságot az arcán.

– Köszönöm, mindenképpen hívni foglak.

Csak ekkor nyugodott meg. Nem sokkal később távozott, és a bejárati ajtó becsapódása jelezte, hogy elhagyta az épületet. Vajon tényleg érdekelte, vagy csak a cégről szólt az egész? Alig ismertük egymást, mit számított? Nem kellett törődnie az alkalmazottaival. Csak ki kellett fizetnie a bérünket. Mégis, kezdtem rájönni, hogy ez az élet, ez a könyvesbolt, az ő üzlete, ez több volt, mint egy munka, vagy bármi egyéb, amivel egy gazdag fickó szórakoztatja magát. Számára ez egy küldetés volt.

És a küldetéseken emberek haltak meg.