1.-2.-3. Fejezet

 

Első fejezet

Fordította: Aiden

– Micsoda sármőr – morogtam az orrom alatt, miközben belekortyoltam a poharamban lévő italba. A Leicester Square-i zsúfolt bár egyik végében az eldugott, árnyékos sarok tökéletes hely volt arra, hogy szemmel tartsam a célpontomat – egy negyvenes éveiben járó pasast, aki néhány asztallal arrébb éppen egy kisebb társaságot szórakoztatott.

A halszálkamintás, palaszürke öltönyben lévő célpont épp megnevettette új barátait, és a szesz is szépen fogyott. A nők irányába vándorló keze sem maradt észrevétlen a számomra, de a néhány féltékeny fickó volt Gareth Clarke legkisebb problémája. Kívülről nézve Mister Clarke tipikus londoni városi ficsúr volt, aki csak egy korsó sörre ugrott be. Azzal még nem is lett volna semmi baj, haver. De ez Gareth Clarke-nak csak alibi volt. Az igazi Gary író volt, akinek az jelentette a kalandot, hogy az elmúlt húsz évben hordott szürke csíkos nyakkendője helyett piros nyakkendőt öltött. Az elvált Mister Clarke nemrégiben vett magának egy Porschét, és menetrend szerint előkelő eszkortokkal ütötte el az időt. Most is éppen egy olyan bárszámlát hozott össze, hogy a személyzet teljes bére kitelt volna belőle, így minden tőlük telhetőt megtettek, hogy a kedvébe járjanak. Talán Garyre rátört a kapuzárási pánik, de az is lehet, hogy ez inkább annak tudható be, hogy Gary egy nem hivatalos látens volt, aki történetesen gazdag is, és az olcsó szürke öltönye zsebében ott lapult az ereklye, ami legalább olyan ártalmatlanná tette, mint egy atombomba.

Gary nevetett, ami arra késztette a barátait, hogy túl hangosan nevessenek vele együtt. Nem voltam benne biztos, hogy melyikünk a szomorúbb ember. Ő, amiért olyasvalakinek kellett tettetnie magát, aki nem volt, vagy én, aki egyedül iszogattam péntek este. Bár a munkámból adódóan voltam itt, de a legtöbb estémet így töltöttem.

Intettem a csaposnak, hogy töltsön még a poharamba. Gary ügynöki aktája azt sugallta, hogy miután elárulom, ki vagyok, nem fog ellenállni, legalábbis fizikailag nem. Gary elég ingatag lábakon állt. De látens lévén rendelkezett bizonyos képességekkel – amit trükknek neveztek –, amelyek kiszámíthatatlanná tették, és amikor egy ereklye volt nála, ez akár robbanásig is fokozódott. Az elbűvölő Gary képes lett volna a földdel egyenlővé tenni a Leicester Square-t. Éppen ezért tartottam szemmel a jelentéktelen Gary Clarke-ot, és ezért volt az, hogy ez a kapuzárási válsága hamarosan a végéhez érkezik.

A bárban megközelíteni őt túl kockázatos lett volna. Túl nagy volt a forgalom. Túl sok az idegen.

Szerencsére, Gary a szokások rabja volt. Az elmúlt hetek történései azt sugallták, hogy tíz perc múlva elhagyja a bárt, fog egy taxit, és a Piccadilly felé veszi az irányt. Ekkor csaptam volna le rá, hogy elbeszélgessek vele. Egy ideális világban belátná, hogy tévedett, átadná az ereklyét, és hagyná, hogy elvezessem a helyi rendőrőrsre, ahol intézik a továbbiakat.

A seregből való kilépésem és az ügynöki állásom óta eltelt két év alatt egyetlen látens sem adta fel harc nélkül. És mivel magam is látens voltam – hivatalos –, nem ítéltem el őket a szabadságra tett kísérletükért. De a nem hivatalos látensek szabadsága nem így működött Londonban. A rubrikákat ki kellett pipálni, a nyomtatványokat ki kellett tölteni, a látenseket pedig nyomon kellett követni, tesztelni és ellenőrizni, a saját biztonságuk érdekében.

Gary fogta a kabátját, és kezet nyújtott a spanoknak, hogy távozzon. Azok könyörögtek neki, hogy maradjon, felajánlották, hogy rendelnek neki még egy kört. Az egyik nő a férfi hátsójára csúsztatta a kezét, kifejezve, hogy igényt tart rá. Valamit a fülébe súgott, és a keze Gary csípője körül matatott, az intimebb részeit keresve.

A férfi vigyorgott, nevetett, lesöpörte magáról a csaj kezét, és elindult az ajtó felé.

– Eljött az én időm! – húztam le az italom, és utána indultam.

A zsúfolt tömeg az ajtó mellett egy rövid időre elzárta Gary útját. Némi kínos toporgás kíséretében és udvarias mosolyt villantva az emberekre, könnyedén elsurrant közöttük. Utána tolakodtam. Ha most szem elől tévesztem, biztos bevágja magát egy taxiba és eltűnik.

Egy magas, sötét hajú seggfej, akit az anyja nem tanított jó modorra, elém tolakodott. Előttem lépett ki az ajtón, néhány döntő másodperccel feltartóztatva, hogy haladhassak. Pár lépéssel arrébb a járda szélén állva észrevettem Garyt, amint ujját feltartva, épp leinti a fekete taxit.

Soha nem volt a közelben taxi, amikor szükség lett volna rá, amíg a célszemély meg nem próbált lelépni.

Néhány lépés, és máris a nyomában voltam. Hátrasöpörtem a kabátomat, felfedve az övemre erősített ügynöki igazolványomat, és ezzel egyidejűleg a bal kezemet a zsebembe süllyesztettem, a kártyáim után kutatva.

– Hé, ember? – szólalt meg egy amerikai hang. A seggfej, aki korábban elém tolakodott, loholt mellettem a járdán kezét Gary felé nyújtotta.– Ezt elejtette.

Jól megnéztem a sötét szemeket, a sima, de éles állkapcsot, a hosszú lábakat a vasalt sötét nadrágban, mindezt az egyik olyan háromnegyedes gyapjúkabátba csomagolva, ami csak a férfi modelleknek áll jól – az a fajta hollywoodi csillogás, ami kinyitotta ugyanazokat az ajtókat, amelyek bevágódnak az én orrom előtt. És oké, lehet, hogy tovább bámultam az ipsét, mint kellett volna, mert amikor újra Garyre pillantottam, a felismeréstől elkerekedett a szeme. Látszott, hogy ismeri az amerikait, és nem voltak barátok.

Gary a zsebébe ejtette a kezét – az ereklyéért nyúlt.

– Gareth Clarke – kezdte Mr. Hollywood –, önt őrizetbe veszem a Nem Regisztrált Látens Tevékenység, 1978-as rendelete értelmében… – Egy pár fényes bilincset halászott elő a kabátja zsebéből.

Ó, a fenébe is, ne! Hollywood nem nyúlhatja le a célpontomat.

Kicsúsztattam egy kártyát a pakliból, egy finom impulzust küldtem az ujjaimon keresztül – épp elég szuflát sűrítve a mozdulatba –, és a kártyát a levegőbe lőttem, Hollywood és Gary közé. A kártya a parkoló taxin landolt, és úgy robbant fel, mint egy katonai villanófegyver, szikrákat szórva a taxi fényes fekete festékére. A taxis jobbnak látta sietősen távozni onnan, Gary és Hollywood pedig tátott szájjal meredt rám.

– Most pedig figyeljenek rám – szólítottam fel őket. – Gary, cimbora, az ügynökségtől jöttem. Add át az ereklyét és...

Erre Gary elrohant. Hollywood meg úgy nézett rám, mintha épp most nyúltam volna le előle az Oscarját. Nagy kár, nem kellett volna megpróbálnia elcsaklizni a célpontomat.

Gary után zúztam. Átsprintelt az úton, keresztül a lassan hömpölygő forgalmon. A fényszórók fénysugarai megvilágították a lábát, majd az enyémet, és dudák hangja szólt.

Belelépett a pocsolyákba, és úgy futott, mint a nyúl a Leicester Square nyüzsgő utcáin, amíg egyszer csak jobbra nem fordult, és el nem tűnt az egyik, egyenetlen macskaköves mellékutcában. Az utcai lámpa nem világított. Legalább zsákutca volt.

Gary a sikátor végén a téglafalnak ütközött, és megpördült. A futástól összekócolódott a haja, a pánik és a kétségbeesés vonásai torzították el az arcát. Rossz kombó. A fejéhez nyúlt, és lerántotta az álarcot. Eltűnt a bárból ismert kedves, bájos Gareth Clarke, a hazugság. A mókának és a játéknak vége szakadt. A látenseknek nem jutottak szép dolgok, hogy játszhassanak.

– Csigavér, Gary. – Bal kezemmel előhúzva egy kártyát, megtöltöttem energiával, és sárga fénysugarat lőttem a nyirkos sikátor falára, mely megvilágított minket is. – Az, ami nálad van, ugye vágod, hogy nem biztonságos? Csak add ide, és azt mondom majd, hogy együttműködtél. Nem lesz semmi gond.

Gary csak szuszogott az orrán keresztül, és vicsorított rám. A keze lehanyatlott –, hogy közelebb legyen a zsebében lévő ereklyéhez.

Ha nem beszéltem le, akkor engem, ezt a sikátort és mindenkit, aki a közelben volt, a túlvilágra készült küldeni. A műtárgyak és a látensek kéz a kézben jártak, mint a tűz és a benzin. Nekem viszont meg kellett akadályoznom, hogy megérintse a zsebében lévő ereklyét.

– Senkinek sem muszáj megsérülnie, oké? – léptem egy lépéssel közelebb.

– Nem tudhatják meg, hogy lenyúltam! – nyikkant, miközben oda-vissza járkált a szűk sikátorban. – Ha odaadom neked, rá fognak jönni!

Szépen elbeszélgethetnénk mindezekről, ha ideadná azt az átkozott ereklyét.

– Gyere ide lassan és…

Egy elhaladó autó kipufogója hangosat durrant. Gary hirtelen összecsuklott, mint egy játékbaba. Pislogtam, lassan felfogtam, mi történt. Gary elterülve feküdt a földön, nyitott szemmel – bár már nem látott. Homlokán egy sötét lyuk nézett vissza rám.

Nem kipufogó volt. Csak egyszerűen lelőtték. A katonaságnál eltöltött évek után ismernem kellett volna a lövés hangját, de Londonban ritkák voltak a fegyverek.

Hollywood besétált a sikátorba, kabátja lobogott. Leeresztette tompán füstölgő fegyverét, és komoran nézte Garyt.

– Ez itt London, seggfej. Itt nem végzünk ki látenseket! – Egy varázslattal töltött kártyát pöccintettem a csinos pofija felé, a nyomatékosság kedvéért.

Hollywood lehajolt, és a kártya a mögötte lévő sikátor falának robbant, téglaporral borítva mindkettőnket. Homlokát ráncolva nézte a lyukat a falon, aztán megindult felém.

A fene vigye el, úgy mozgott, mint egy homályos folt. Megpördültem, kikerülve egy vad balos ökölcsapást, de a pisztolya csövét nem, így az az állkapcsomra sújtott. Éles fájdalom hasított az arcomba. Ez talán elég lett volna ahhoz, hogy a földre vigyen, ha nem olyan házban nőttem volna fel, ahol a szarrá verés heti rendszerességgel fordult elő. Arra számított, hogy összecsuklom, mert amikor ehelyett elmosolyodtam, és vért köptem az arcába, a döbbenet kiült a képére. Nem várta azt egy East End-i sráctól, hogy tisztességesen küzdjön, ugye? Nem állt a helyzet magaslatán ezen a helyen. A következő jobbegyenesem felhasította a száját, és hátralökte. Rúgással folytattam volna, ha a fegyverét nem emeli fel, nem nyomja az állam alá, és nem vet véget hirtelen a küzdelemnek.

Megdermedtem, és feltartottam a kezem.

– Csak nem lősz le, Hollywood? – kérdeztem. Hollywood gúnyosan vigyorgott, és még dühösen is szép volt az arca. Tökéletes sötét szemöldöke összeráncolódott.

– Én már itt sem vagyok.

– Akkor húzz a picsába.

Végigsimított a nyelve hegyével az ajkán lévő seben, és azok a hosszú szempillájú sötét szemek a számra bámultak. Mély, sötét pupillái kitágultak. Hahó, Hollywood késztetést érzett arra, hogy kalamajkába keveredjen a londoni pasikkal. Más körülmények között még cicáztam volna, de ez a seggfej épp most végzett ki egy vitathatatlanul ártatlan embert, és még ott volt az ereklye dolog is. Vissza kellett szerezni, mielőtt rosszabb kezekbe kerül, mint a néhai Gary-é.

A távolban megszólaltak a szirénák. A francba, hamarosan társaságot kapunk.

Hollywood letörölt egy lecseppenni készülő vércseppet az álláról, és – kivéve a pisztolyt az állam alól –, hátrálni kezdett. A kabátja örvényében felszívódott.

Gary mellé rohantam, és ellenőriztem a pulzusát, abban a halvány reményben, hogy még lélegzik. A fejlövés halálos volt. Gary már halott volt, mielőtt földet ért volna.

– Szemétláda!

Most az volt a feladatom, hogy megtaláljam az ereklyét. Amíg nem biztosítottam, a helyszín még mindig veszélyes volt. A kabátja zsebeiben kutatva találtam egy pénztárcát, egy telefont, de ereklyét nem. Körbemotoztam, hátha találok még zsebeket, ékszereket vagy valamit, amiben varázserő zümmög. Itt kellett lennie. Lehet, korábban elsiklottam felette, vagy nem vettem észre az ismerős lüktetést. De most nem volt nála.

A szívem majd kiugrott a helyéből.

Talán elejtette? A sikátorban nem találtam semmit. A falak mellett szemét hevert, és a korábbi robbantásomból származó törmelék borította a talaj nagy részét. De muszáj, hogy itt legyen valahol, itt kellett lennie.

– Fegyveres rendőrség! Ne mozduljon! – hallottam a hátam mögül. Fekete ruhás, felfegyverzett rendőrök csapata özönlött a sikátorba.

Gumiabroncsok csikorogtak, és kék fények festették meg a helyszínt, megvilágítva a lyukat, amit a kártyám robbantott a falba, és a lábamnál fekvő holttestet.

Sóhajtottam. Az éjszakámnak már úgyis annyi. Felálltam, feltartottam a kezem, és fél tucat zseblámpa vakító fényébe hunyorogtam. Valószínűleg néhány pisztolyt is a fejemre szegeztek.

– Az Ügynökségtől vagyok – közöltem hűvösen. – A Kempthorne és társainak dolgozom. Egy ereklye van a helyszínen – jelentettem ki. Nem mintha érdekelné őket. A magánügynökségek feladata, hogy mentesítsék Londont a mágikus látenciát fokozó leletektől, ami nem igazán volt összeegyeztethető a hagyományos rendőri munkával. A londoni Metropolitan Police úgy gondolta, hogy csak egy darab papír választ el minket azoktól az emberektől, akiket a megélhetésünkért követtünk – ami az én esetemben, technikailag igaz is volt. A Fegyveres Egység és tisztjei rendszeresen elriasztották az ereklyeügynököket a területükről, mintha az az ő területük lett volna.

Két fegyveres rendőr rohant be és megmotozta a megboldogult Garyt.

– Egy ember megsérült. Egyetlen lőtt seb – jelentette az egyik rendőr a rádiójába. Ettől a többiek megrettentek, és hangyaként rajzottak körülöttem. A kezük végigtapogatott a legjobb testrészeimen, fegyverek után kutatva. Nem sejtették, hogy látens vagyok, ami áldás volt. Ha tudták volna, már rég a földön feküdtem volna, arccal a betonon.

– Fegyvertelen vagyok. Nem én öltem meg. Nincs lőpornyom. Mint mondtam, egy ereklye van a közelben. Meg kell találni és biztosítani. Ha hagynák, hogy végezzem a munkámat... – szónokoltam. Senki sem figyelt.

Valaki megtalálta a kártyapaklim – nekik csak egy régi pakli volt –, és visszatette a zsebembe. Egy másik kéz megtalálta az igazolványomat, és azt morogta:

– Kempthorne és társai.

– Mozdulj már! – bökött meg valaki a hátamon és a rendőrségi furgon felé botladoztam. Most már én voltam a préda, és jobb, ha együttműködöm, különben az arcom többször is a járdának fog csapódni.

A fakabát bepakolt a furgon hátuljába.

Alexander Kempthorne, a Kempthorne és társai műtárgy-visszaszerző ügynökség vezetője ezért a seggemet is szét fogja rúgni, és nem a jó értelemben. A célpont halott volt, én pedig elvesztettem a szóban forgó ereklyét. Ami a kudarcokat illeti, ez határozottan az volt.

A furgon ajtói becsapódtak, szürreális csendbe taszítva engem és az engem kísérő rendőrt. Hosszú éjszaka állt előttem, tele papírmunkával és kihallgatással.

Az a fasz Hollywood tartozott nekem egy rohadt jó magyarázattal, hogy miért nyírta ki a célpontomat. Ha valaha is lesz alkalmam újra látni.

Második fejezet

Fordította: Aiden

Az, hogy a Met törvényszéki csapata, illetve az alulfizetett nyomozók alaposan kifaggattak és tüzetesen átvizsgáltak, a legkevésbé kedvelt éjszakai programjaim között az első helyen szerepelt. Gyakrabban történt meg, mint ahogy szerettem volna. Nem volt számomra tiszta, hogy a látensekre vagy az ügynökökre vadásztak-e. Vagy talán mindkettőnél behúztam az x-et, ami különleges bánásmódra jogosított. Bármi is volt az ok, Kempthorne biztosan megmozgatta a kapcsolatait, mert másnap reggel elengedtek, ahelyett, hogy negyvennyolc órát dekkoltam volna egy cellában. Mivel Gary, egy nem regisztrált látens személy volt, elvették tőlem a bizonyítékot, bezsákolták és felcímkézték az egészet, bedobták az aktáját egy fiókba, és valószínűleg soha többé nem nyitották ki. Az egész dolog egy dal és keringő volt, amiről mindannyian tudtuk, hogy nem vezet sehova.

Mire felültem a metróra, és visszajutottam a Cecil Court 16/a szám alá, sűrű eső borította be az ódon, sétányos viktoriánus utcát.

A zsebemben kotorásztam az oldalajtó kulcsa után, aztán rájöttem, hogy a zsaruk azt is elszedték, ezért megnyomtam a csengőt. Semmire sem vágytam annál jobban, mint lezuhanyozni, bebújni az ágyba, és a nap hátralévő részében aludni, de mivel a Kempthorne & Co irodájában laktam, elehetetlen volt elkerülnöm a főnök által rám zúdított megrovást.

A Cecil Court, más néven Könyvkereskedők Sétánya– London könyvesboltokkal teli, furcsa kis utcája– ártalmatlannak tűnt. A turisták nem tudtak betelni a Harry Potter hangulatával. Meglátogatták a Ye Olde London[1] egy szeletét, vettek néhány ritka könyvet, és hazamentek pár londoni buszt ábrázoló hűtő mágnessel. És egyiküknek sem volt fogalma arról, hogy a Cecil Court ad otthont a három független Műtárgy-visszaszerző ügynökség egyikének is, amelyet maga a királynő bízott meg, hogy azt tegyük, amihez a legjobban értünk: nyomozzuk le, szerezzük vissza és semlegesítsük meg a varázserővel rendelkező tárgyakat, hogy tartsuk őket távol London utcáitól.

A kaputelefon képernyője felvillant, és megjelent Gina kócos, frissen göndörített sötét haja és bátor, kerek arca.

– Dom, szarul nézel ki – közölte egy pirítóssal a szájában.

– Hű, kösz. Elhagytam a kulcsomat. Engedj be, jó?

Megnyomta a kapunyitó gombját, én pedig felkaptattam a nyikorgó falépcsőn a második emeletre. Gina, Robin és én mind Kempthorne ügynökei voltunk. A Cecil Court 16/a szám alatt lévő fölső lakásokon is osztoztunk. Kempthorne-nak féltucatnyi háza volt szerte Londonban, és állandóan ingázott közöttük. A Cecil Court-i tetőtéri kuckója volt az egyik kedvenc helye, de a többiek számára tiltott terület volt.

Alig vettem le a kabátomat, amikor Robin belépett az ajtón. Barna haja fájdalmasan szoros lófarokba volt kötve. Nagy szemüvegét feltolta, így az visszacsúszott az orrára. Robin ritkán mosolygott, és mindig úgy lesett rám, mintha elcsesztem volna a napját. Ez nem nekem szólt. Kempthorne-ra sem mosolygott. De a ma reggeli mély homlokráncolása semmi jót nem ígért.

– Kempthorne látni szeretne téged. Az alagsorban.

Jobb, ha túlesünk rajta. Kikaptam egy doboz pudingot a konyhaszigeten nyitva heverő szatyorból, egyetlen falással eltüntettem, és a bolt emeletét megkerülve visszaballagtam a lépcsőn, lefelé az alagsorba. A Kempthorne & Co. könyveket is árult. Két éve már, és még mindig próbáltam rájönni, hogy miért, amikor volt elég dolguk az ereklyék felkutatásával. Talán Kempthorne egyszerűen csak szerette a könyveket.

Az alagsori polcokon halott műtárgyak – semlegesített és már nem ártalmas – összevisszasága sorakozott, a hétköznapitól, mint pl. egy kavics, a modern technika vívmányaiig, mint pl. a mobiltelefon. Medálok, talizmánok, tabletek, ékszerek, bedrótozott időzítő szerkezetek, amelyek gyanúsan úgy néztek ki, mintha egykoron igazi bombák lehettek volna, és nem kevés hátborzongató baba. Ezek mind ott hevertek a polcokon. Robin bármelyik tárgyhoz hozzányúlhatott, amit Kempthorne akart, így a káosznak kellett, hogy legyen valami rendszere.

Egy halk káromkodásra felkaptam a fejem, és elindultam a pince hátsó része felé. A régi műtárgyakat tartalmazó polcokat felváltották a könyvkupacok és egy ronda, bojtos, 1970-es évekbeli állólámpa. A lámpa ocsmány volt, és tűzveszélyes. De mint a legtöbb dolognak a pincében, ennek is megvolt a helye.

A régi lámpa előtt, egy antik íróasztalnál ült maga Alexander Kempthorne. Lehajtotta a fejét, egy érmére összpontosított éppen, miközben az ujjai közé szorított pénzérmére figyelt, nem vette észre, hogy elé lépek, így volt alkalmam jól megnézni őt. Ami, hogy is mondjam, mindig kurvára jól esett. Sötét haja, amely oldalt rövid, felül hosszabb volt, könnyedén omlott a homlokába. Egyetlen kóbor göndör fürtje mindig megúszta a féken tartására tett erőfeszítéseit. Többször majdnem kinyújtottam a kezem, hogy hátrasimítsam azt a tincset. Szerencsére megálltam eme késztetésem, mielőtt bajba kerültem volna.

Ő és én egyidősek voltunk, a harmincas éveink elején jártunk, de a pálya két ellentétes oldalán foglaltunk helyet. Én egy lakótelepen nőttem fel, és megtanultam, hogyan kell túlélni a városi dzsungelben. Ő egy Surrey-i kastélyban nőtt fel, és valószínűleg pónit kapott a hatodik születésnapjára. Elvi okokból gyűlölnöm kellett volna, de miután mondvacsinált orvosi okokra hivatkozva menesztettek a hadseregtől, az ő ügynöksége volt az egyetlen, amelyik hajlandó volt felvenni az én múltammal rendelkező látenst.

Fehér ingujját a könyöke fölé gyűrte, felfedve szép, aranybarnára barnult alkarját, amit az egzotikus helyek napsütéséből kapott, ahonnan nemrég tért vissza. Egy régimódi óra csillogott a csuklóján, amely többe kerülhetett, mint amennyit én életemben összesen kerestem. Igen, gyűlölnöm kellett volna. Több okból is. Az egyik az volt, hogy dögös volt, mint a bűn, és semmi jelét nem mutatta annak, hogy érdekelnék a férfiak vagy a nők. Kempthorne radarján aligha szerepelt bármi, amiben érző szív dobogott, de csak adj neki egy ereklyét, amit megfejthet, és máris szerelmes lett. Teljesen más súlycsoportban voltunk, két különböző világban éltünk. De ez mit sem számított, hiszen a flancos pasik amúgy sem jöttek be.

Úgy tanulmányozta az érmét az ujjai között, mintha az a világbéke titkait rejtené. Az első héten rajtakaptam, hogy ugyanilyen intenzitással bámul egy villát. Kiderült, hogy a villa egy ereklye volt, és ő fel szerette volna mérni az erejét. Ez szinte lehetetlen vállalkozás a hozzá hasonló, nem látensek számára.

– Fogd! – Kempthorne felém dobta az érmét.

Elkaptam a levegőben. A benne lakozó erő mellbe vágott, megragadta a bűbájomat, és a szuszt is kilopta belőlem, nem hagyva kétséget afelől, hogy ereklyével van dolgom.

– Azt a rohadt! – az érmét a bal kezembe fogtam, és kiráztam a bizsergést a jobb kezemből. – Legközelebb figyelmeztethetnél legalább!

– Magas töltöttség? – érdeklődött, szemöldökét felhúzta, szúrós kék szemmel nézett rám. Az a fajta kék, amely a hangulatával együtt változott. Most éppen világos és meleg volt a kékje, de láttam már jéghidegnek is. Ilyenkor jobb volt elkerülni őt.

– Kimondottan az.

– Hm – dőlt hátra az öreg, nyikorgó székben, és ujjait az ajkára illesztette, hogy visszasüllyedjen töprengő állapotába. – Mesélj róla, Dom.

Nagy levegőt véve tanulmányozni kezdtem az érmét. Most már számítottam az erejére, akár meg is védhettem magam ellene. Egyszerű érmének tűnt. Egy a kerekek közül, nem az újabb, tizenkét oldalú változat, tehát több évesre saccoltam. Mentális izzása bizsergette az ujjaimat. Minden ereklye, legyen az régi vagy új, hétköznapi tárgyként indult. Ez az érme is csak egy érmeként kezdte a pályafutását. De valamikor egy mentális lökéshullám belerobbant, új dolgot hozott létre belőle, és az érméből ereklye lett. Minél több bűbájnak vetették alá a tárgyat, annál erősebb lett az ereklye. Az érme ereje talán valahol középtájon helyezkedett el.

Mivel London olyan régi volt, mint az utcákon felgyülemlett mocsok, és számtalan történelmi atrocitáson ment keresztül – a Nagy Tűzvészen, a Blitz-en –, a város igencsak bővelkedett műtárgyakban. A legtöbbet az ügynökségek vadászták le az utcákról. Némelyiket titokban, puccos árveréseken adták el, és csúcskategóriás műkincsek mellett cseréltek gazdát – úgy hiszem, Kempthorne maga is így került az üzletbe, mivel olyan emberekkel ebédelt együtt, akiknek Rembrandtok lógtak a falán. A gyilkos fegyverek tipikus ereklyék voltak, és sokkal egyszerűbb volt kiszúrni őket, mint a bizonytalan tárgyakat, amelyek épp csak átcsúsztak a hálózat keze alatt. Mint Kempthorne érméje.

Ez a kis érme, valami szörnyűségnek volt tanúja a múltban. Magába szívta az energiahullámot, és így a látensek számára megfelelő célponttá vált. Az ilyen kis ereklyék olyanok voltak a látenseknek, mint a tiltott drogok. Nem tudtunk ellenállni nekik, még akkor sem, ha elpusztítottak minket.

Kempthorne sötét szeme rám szegeződött, és mindent tudni akart a maga átható módján. Intenzív pillantása egy papról is le tudta volna olvasztani a gatyát – micsoda elpazarolt tehetség. Leráztam magamról ezt a haszontalan képet, és ismét az érmére koncentráltam.

Nem akármilyen látens voltam. Hitelesítőként képes voltam meglátni annak az eseménynek a lenyomatát, amely egy tárgyat műkinccsé változtatott. Hasznos egy ereklye tulajdonosának megtalálásánál, vagy ha valaki hitelesíteni szeretné a műkincs eredetét. Az én specialitásom annak megállapítása volt, hogy egy tárgy valódi vagy hamisítvány.

Lehunytam a szemem, és kizárva a külső ingereket, az ujjaim közé szorított hűvös fémre koncentráltam, és belefeledkeztem a látványba. Nem kellett sok – meghallottam az érmét. Egy nő sikolya. Egy kés villanása. Vér az ajkamon. Egy ütés a gyomorba. Megszakítva az emléket, pislogtam egyet, és újra Kempthorne-ra koncentráltam, aki még mindig türelmesen és mozdulatlanul üldögélt a székében.

– Gyilkosság történt – állapítottam meg. – Egy tizenéves fiatal nő volt az áldozat – mondtam. Az emlékek felvillantak, megpróbáltak újra utat törni. – Gyűrűt és rózsaszín felsőt visel, amelynek talán csuklyája is volt?

Szeme sem rebbent, nem lepte meg a megállapításom.

– A gyilkos fegyver? – kérdezte.

– Egy faragókés. Többször mellkason szúrták vele.– A késből is lehetett volna ereklye, de a zsaruk elzárták a gyilkos fegyvereket a bűntettek helyszínéről.

– Gyilkos azonossága?

Visszaraktam az érmét az asztalára, mire felvonta a szemöldökét. Minél tovább fogtam a kezemben, annál jobban áramlott belőle az energia az ujjaimba, és annál hangosabb lett a gyilkosság. És minél tovább tartottam, annál nagyobb volt a veszélye annak, hogy soha nem engedem el, és elveszítem az eszemet a suttogása miatt. A mentális energiát fokozni képes ereklyék igen csábítóak voltak, és ellenállni a kísértésnek igen nehezemre esett.

– Több előkészületre lenne szükségem, hogy lássam a gyilkost, ha egyáltalán képes vagyok rá.

Megjegyzem, megtenném, hiszen tőle kapom a fizetésemet, de nem azon az áron, hogy közben úgy bámul rám, mintha a lelkembe látna, és nem is biztos, hogy tetszik neki, amit lát. Ezzel csak elvonta a figyelmem.

Felállt a székéről, felvette az érmét, egy bőrerszénybe dobta, és berakta a pince hátsó falába erősített, archaikusnak tűnő apró széfbe. Mivel én voltam az egyetlen látens, aki neki dolgozott, elzárta az érmét, hogy biztonságban legyek.

Az érme egy teszt volt, az ügy pedig valószínűleg régi és már lehet, meg is oldódott. Néha próbáknak vetett alá. Általában akkor, amikor a legkevésbé számítottam rá – például mielőtt megittam volna a reggeli kávémat, vagy amikor épp nyakig benne voltam egy másik ügyben. A hitelesítők, akárcsak az abszorbensek – akik másokból szívták el az energiát –, ritkák voltak (a legtöbbjük egy fegyver által végezte), és nem bírtam rájönni, hogy csalónak tart-e, vagy csak tüzetes vizsgálatnak vet alá. Magamra is vettem volna, ha nem ugyanilyen típusú, spontán teszteket végez Ginával és Robinnal, hogy formában tartsa őket.

A veterán nyugodt katona szerepét eljátszva, a hátam mögött összefont kézzel vártam a szidalmat, amiről mindketten tudtuk, hogy jönni fog.

– Elvesztetted az ereklyét – korholt Kempthorne, és teljes figyelmét rám fordította, most, hogy az érmétől már biztonságosan elzárt. A hangja elég fagyossá változott ahhoz, hogy a szoba hőmérséklete lehűljön. Az ingujja még mindig feltűrve és a haját felborzolva viselte, bárki más lazának gondolta volna. Két év alatt, egyetlen egyszer hallottam, hogy felemelte a hangját, és akkor is csak a falakon keresztül, amikor valami szerencsétlennel beszélt, akinek nagyon rossz napja lehetett. De mindig ott volt benne a szikra, mintha bármelyik pillanatban kitörne belőle a feszültség és akár feldönthetné az asztalt. Talán ez volt az a pillanat.

– A bárban még ott volt a célpontnál– magyaráztam. – Biztos eldobta, amikor menekülni próbált.

– Nem tartottad szemmel egész idő alatt? – rándult meg az arcán egy izom.

– Egy harmadik fél beleköpött a levesembe.

Kiegyenesedett, és keresztbe fonta a karját.

– A titokzatos amerikai, aki kivégezte Mr Clarke-ot. Olvastam a rendőrségi jelentést. Lehetséges, hogy ő szerezte meg az ereklyét?

Hogyan jutott hozzá Kempthorne ilyen gyorsan a rendőrségi jelentésekhez? Valószínűleg a megfelelő emberekkel paktálhatott le. Kempthorne-nak megvoltak a saját módszerei. Nem hittem ugyan, hogy ezek a módszerek mind legálisak voltak, de végülis hatékonynak bizonyultak, és úgy tűnt, hogy a törvényes úton halad, ami egy londoni ügynökségnél már csak jó pont lehetett.

Hollywoodnál lehetett az ereklye? Hollywood már akkor eltűnt a szemem elől, amikor még Gary-t kergettem.

– Lehetséges.

Előhalászott a zsebéből egy mobiltelefont, kikeresett rajta néhány fényképet, és átnyújtotta. A kijelzőn felvillant Hollywood képe, amint vacsorához öltözött valahol egy gazdag és előkelő helyen, egy ismerősnek tűnő fiatal, szőke nővel és egy másik középkorú férfival társalogva. Hollywood mosolya sugárzott. Egy paparazzókkal körülvett vörös szőnyegen sem mutatott volna rosszul.

A képet alacsony szögből készítették, hogy a fotóst ne vegye észre.

– Ez ő – erősítettem meg. – Talán ismered?

Kempthorne kikapcsolta a telefont, és az asztalára tette. Ha örült vagy meglepődött is, az arckifejezése nem árulta el.

– Megtudtál valamit a sikátorban történt szóváltás során, amit esetleg kihagytál a rendőrségi jelentésből, viszont most szeretnél elmondani nekem?

Ez egy szóbeli módja volt annak, hogy megkérdezze, hazudtam-e a rendőrségen.

– Csak a gonosz jobbhorgot és felrepedt szájat, és hogy úgy végezte ki Gareth Clarke-ot, mintha az az ember nem is számítana.

Kempthorne homloka ráncba szaladt.

– Azt nem lehetett könnyű végignézni.

A vállam vonogattam. Majd később feldolgozom, egy üveg bor mellett.

– Mielőtt lelőtte a fickót, a Be Nem Jegyzett látens törvényt idézte, ami arra utal, hogy ügynöki kiképzésben részesült. Az akcentusából ítélve nyilván Amerikában.

Kempthorne ajkai megrándultak egy apró személyes célzattal, amitől a fáradt, naiv szívem kihagyott egy ütemet. A rándulás az ő esetében ugyanazt jelentette, ami bárki másnál ragyogó mosoly lett volna. Vétek volt, hogy látni szerettem volna, ahogy ez a mosoly valódi vigyorrá változik? A fenébe, biztos fáradt voltam, ha elkalandozott a figyelmem.

– Pihenj egy kicsit – ajánlotta, felfogva a lankadó lelkesedésemet. – Találkozzunk este nyolckor az üzletben.

Ez úgy hangzott, mint egy elbocsátás, de hol maradt a dorgálás? Az én hibámból adódóan meghalt egy ember. Ha gyorsabb lettem volna, vagy észrevettem volna, mire készül Hollywood, mielőtt rám száll, akkor Gareth Clarke-ot incidens nélkül bevihettem volna. Hibát követtem el, és egy ember meghalt.

Kempthorne észrevette, hogy még mindig ott téblábolok, és rám nézett.

– Van még valami, Dom?

– Nem, semmi más – hátráltam, és megbotlottam egy könyvkupacban. Kempthorne már túlságosan belemerült az asztalán lévő aktákba ahhoz, hogy észrevegye.

Már félúton voltam a folyosó felé, amikor utánam szólt azzal a csípős, felsőosztálybeli akcentusával.

– Domenici, alkalomhoz illő ruhába gyere a vacsorára!

A vezetéknevemet hallva az ajkáról legördülni az elmém mélyen elkalandozott egy jól ismert fantáziavilágba, ahol Alexander Kempthorne olyan okokból mormolta a nevemet, amelyeknek semmi közük nem volt az ereklyékhez, csak ahhoz, hogy igazán közel kerüljön hozzám a nagy íróasztala tetején. Kisöpörtem ezeket a képeket a fejemből, mielőtt gyökeret ereszthettek volna, és felnevettem a saját ostobaságomon. Fáradt voltam, ez minden. És Kempthorne-nak volt valami titokzatos vonzereje, ami állandóan éberen tartotta a kíváncsiságomat. A fickó igazi bajkeverő volt öltönyben, és ma este egy amerikai bérgyilkos keresésére indultunk.

 

---

[1]Ye Olde London: A Régi London

Harmadik fejezet

Fordította: Aiden

Nem volt olyan öltönyöm, amiben nem úgy néztem volna ki, mint Kempthorne inasa, ezért Gina az utolsó pillanatban felkapta a telefont, és bérelt nekem egy szmokingot. Kempthorne valamikor a nap folyamán felszívódott, ahogy szokott, így Ginára és rám maradt az üzlet, míg Robin a boltra figyelt. A telefonok szinte meg sem szólaltak, de azért érkezett pár hívás. Például egy látensről, aki ,,gyanúsan” viselkedett – ami általában azt jelentette, hogy a szomszédok nem szívesen nézték jó szemmel, hogy a szomszédba költözik –, és egy gyanús műtárgyat adtak le a Tudományos Múzeumnak. Az utóbbit be is jegyeztem a naplómba másnapra. A szmokingom hétkor érkezett meg, így maradt egy órám, hogy kicsinosítsam magam. A bolt addigra már bezárt, és Gina épp vacsorát főzött, amikor megjelentem a konyhában, öltönyben pompázva, és épp egy nevetségesen bonyolult csokornyakkendőt próbáltam megkötni. Egy felcsíptethető fajtát kellett volna kérnem hozzá.

Gina füttyentett, és félretolva a kezemet lecsapott, hogy megigazítsa a nyakkendőmet.

– Mikor volt rajtad utoljára öltöny? – érdeklődött, ujjai gyakorlott könnyedséggel dolgoztak az állam alatt.

– Már nem emlékszem – feleltem. A bíróságon. Tizenhét éves voltam, és épp a bírónak könyörögtem az enyhébb ítéletért. Három hónap börtönre ítélt, és miután szabadultam, egyenesen a seregbe mentem.

Robin, aki az asztalnál ült, épp az ujját húzta végig egy tableten, és a szemüvege pereme fölött rám nézett.

– Ez a szmoking annyiba kerül a cégnek, mint egy havi villanyszámlánk. Ne koszold össze, John.

Ha az igazi nevemet használta, akkor komolyan beszélt.

– Igenis, asszonyom.

– Kempthorne-nal megy valami puccos vacsira – horkantott fel Gina. Megigazította a csokornyakkendőmet, megveregette a mellkasomat, és sugárzó mosolyt küldött felém. –Ugyan mivel koszolhatná össze? Talán leeszi kaviárral?

– Pontosan – húzta el a száját Robin. – Komolyan mondtam. Ha tönkremegy, ő fogja fizetni a saját béréből.

Ellenálltam, hogy feltegyem a kérdést, hogy ugyan Kempthorne miből finanszírozza a cuccait, és megigazítottam a mandzsettáimat, küzdve a megfeszülő idegeimmel.

– Hogy nézek ki? Mint Kempthorne eszkortja?

Gina felhorkantott.

– Mint egy dögös selyemfiú – sóhajtott. – A Sohóban minden meleg gyönyörű. Ez annyira igazságtalan.

Igaza volt. Ginának egy hétbe tellett, mire rájött, hogy bármennyire is teszi nekem a szépet, az erőfeszítései hiábavalóak voltak. Viszont egy pokoli jó barátra tettem szert a személyében.

– Azok az olasz vágású szemek – alélt Gina a reggelizőpultnál, felülve az ott lévő székre, és a kávéját kortyolgatta, miközben a mosolya egyre csak szélesedett.

Forgattam az olasz szemeimet – amit egyébként apámtól örököltem, aki megpróbálta kiverni belőlem a melegséget. Nyilvánvalóan nem sikerült.

– Ma este is becserkésző üzemmódban vagy?

– Gina – szólt rá Robin. – Hagyd, ez az ő magánügye!

Mindkettőjükre rávigyorogtam.

– Mikor nem?

Gina felnevetett, Robin pedig a szemüvegén keresztül át nézett rám, és csak grimaszolt. Robin volt az üzlet gerince. Semmi sem kerülhette el a figyelmét. Ő gondoskodott róla, hogy minden i-re pontot tegyenek, és minden t-n áthúzzák a vonalat. Keménynek kellett lennie, hogy rávegye Kempthorne-t, hogy aláírja a csekkeket. Két év után úgy megszerettem a mogorva viselkedését, mint ahogy az ember megszeret egy sziámi macskát, akiről tudja, hogy ki akarja nyírni, de fogalma sincs, hogyan kezdjen hozzá.

– Nincs barátkozás munkaidő alatt – tette hozzá Robin.

– Egyébként is, kit húzhatnék meg valami puccos vacsorán? Talán az étterem személyzetét? – firtattam. Ebben az öltözékben szerintem összetévesztenének a pincérrel.

– Lehet, meglepődnél – közölte Gina és felhúzta a szemöldökét. – Úgy hallottam, Kempthorne-ék mindenféle perverz dolgot művelnek ott…

Egy kocsi dudált az utcán. Épp időben. Fogtam a kártyapaklimat, becsúsztattam a nadrágzsebembe, jó éjszakát kívántam a csajoknak, és elindultam kifelé.

Kempthorne-t néhányszor láttam csak az irodán kívül. Egyszer, amikor eljött értem a sürgősségi osztályra, miután egy elkobzási ügy erőszakosabbra fordult, mint amire bárki felkészülhetett volna. Igyekeztem nem összevérezni az elegáns autója bőrülését a Cecil Courtig vezető úton. Egy másik alkalommal ugyanabban a parkban futottunk össze. Észrevettem, hogy épp egy nővel heves beszélgetésbe bonyolódott. Mindketten látták, hogy mosolyogva köszönök neki. Ez eléggé megijesztette a nőt ahhoz, hogy azon nyomban távozni akarjon. Kempthorne ezután feszült csevegést kezdeményezett, majd hirtelen lelépett. Ez a találkozás hetekig nem hagyott nyugodni. Aztán ott volt az az eset, amikor a Sohóban észrevett, amint beszállok egy taxiba egy pasival, akit a Sohóban szedtem fel, és meglepett arcot vágott. Gina utána bizonyára beavatta őt a dolgaimba, mert senki sem kérdezősködött, merre jártam azon a hétvégén, pedig Gina mindig kifaggatott, amint hétfő reggel korán hazasunnyogtam. Mivel mindannyian egy fedél alatt laktunk, a titkokat nehéz volt megtartani – kivéve, ha az ember neve Kempthorne volt. Ő úgy gyűjtögette a titkokat, mint mi a többiek az irodai tollakat.

Így ez a munkahelyi randi volt a negyedik alkalom, hogy Kempthorne-t az irodán kívül láttam. Fekete Lexusa a járdaszegély mellett parkolt. A lehúzott ablakon át megpillantottam a kezét a váltón, ingujja fel volt tűrve.

Nem szólt semmit, de amint helyet foglaltam a bőr anyósülésen, a szája sarka megrándult. A bőr, a lakk és a parfümje illata körbelengett – valami fás és férfias illat. Csábító. Jézusom, meleg volt itt?

Bekapcsolta az irányjelzőt, és besorolt az autóval a forgalomba.

– Szép kerekek – nyikkantam, ennél hülyébb közlendő nem is juthatott volna eszembe. Kempthorne-nak több autója is volt. Az, amin megpróbáltam nem elvérezni, egy Aston volt. A Lexus valószínűleg a hétköznapi autója volt, még akkor is, ha belülről úgy világított, mintha félig űrhajó lenne. Az a fajta autó volt, aminek a kerekeit lenyúlták, ha túl sokáig időzött a város csöves részén.

– Köszönöm – felelte. Szórakozottnak tűnt. Talán. Nem tudtam megfejteni, és akárhányszor megpróbáltam, mindig hibás következtetéseket vontam le.

A légkondi halkan dorombolt. London elsuhant. Közlekedési lámpák, piros emeletes buszok, fekete taxik.

– Ma este nem fog esni – közölte Kempthorne.

– Nem, valóban derült estének nézünk elébe.

Hát ez kurva kínos volt.

Dobjatok le egy háborús övezetbe, ahol pszichopata bérgyilkosok, vagy a kormány által fizetett látens szívó piócák vannak, és máris otthon érzem magam, de ha egy puccos autóba dugtok Kempthorne-nal, elfelejtettem, hogyan használjam a fejem.

A pompás és vibráló London szikrázott, ahogy a Lexus kerekei keresztüldübörögtek a kátyúkon és a megstoppolt úttesten.

– Szóval, hová megyünk?

– Vacsorázni egy barátommal. Szakmailag érdeklődik az ereklyék iránt – közölte. Ugyanolyan hangsúllyal mondta ki, hogy „barát”, mintha ellenséget mondott volna. Roppant kíváncsivá tett. Milyen barátai lehettek egy olyan embernek, mint Kempthorne? Valami golfpartner esetleg? Talán titkos kézfogásuk is van? Gonosz voltam, amikor azt feltételeztem, hogy minden puccos ficsúr ugyanabban a körben lóg?

– Biztos, hogy azt szeretnéd, hogy elkísérjelek? Nem vagyok éppen az a megszokott... – Férfipartner? Társ? Mi volt ez?

– A megszokott mi...? – kérdezte egy leheletnyi ravaszsággal.

– Én Cockney College-ból származom, nem Etonból – feleltem. Kezdetnek nem volt előkelő akcentusom, sem hanghordozásom.

Az az apró kis mosoly. Nem tudtam eldönteni, hogy titokban rajtam nevet-e vagy velem.

– Nem kértelek volna meg rá, ha nem szeretném, hogy gyere.

Ó, hát akkor rendben. Tudta, hogy mire vállalkozik. Nem akartam bocsánatot kérni azért, aki vagyok, vagy azért, ahonnan jöttem. Csak reméltem, hogy a barátai nem bánják, ha egy East End-i katonagyerek megeszi az előételüket, mert én azt terveztem, hogy felfalom az összes mini falatot.

– Gondolod, hogy Hollywood is ott lesz?

– Hollywood? – kérdezte Kempthorne és sebességet váltott a Lexus váltóján, előre tolta, növelve a sebességet a gyér forgalomban.

– Az amerikai.

– Á, vagy úgy. Ott lesz. Meglehetősen népszerűvé tette magát bizonyos művészeti körökben.

A művészeti körök és az ereklyekörök egy és ugyanazok voltak. El is hittem, hogy Hollywood nagy benyomást tett rájuk. A pasas akkor sem ismerte volna fel a kifinomultságot, ha tükörből nézett volna vissza rá.

– Csak hogy tisztázzuk. Hidegvérrel megölt egy embert, és mi most vacsorázni fogunk vele?

– Tényleg a gyilkosság zavar ennyire? Egyesek azt állítják, hogy te is ugyanezt tetted. Többször is.

A fickó mereven bámult maga elé. A Piccadilly fényei átsuhantak az arcán, árnyékokat vontak köré. A szemei azonban még mindig csillogtak, mintha egy része a sötétben élne.

– Parancsra tettem –  mondtam.

– Azt hiszed, hogy a te Hollywoodod magától csinálta?

– Ő, nem az én Hollywoodom, és talán. Gareth félt, határozottan veszélyes is volt, de nem érdemelt golyót a szeme közé. Én igyekeztem lebeszélni róla.

– Esetleg ha tévedtél és mégis segítségül hívta volna az ereklyét, akkor most te is halott lennél, mint az utca lakosságának a fele.

És itt is volt a leszidás. Jól van. Rendben. Megérdemeltem ezt.

– Azzal bíztál meg, hogy regisztrálatlan renitensekre vadásszak és ereklyéket gyűjtsek be. Ha úgy gondolod, hogy nem vagyok alkalmas a feladatra, miért nem rúgsz ki az ügynökségtől? – kérdeztem, ami pont úgy hangzott, mintha lenne bátorságom kilépni, bár ő nem hallhatta, hogy a szívem zakatol a bordáim mögött. Szükségem volt erre a munkára. Kellett a cél. Szükségem volt Gina támogatására és Robin egyértelmű utasításaira. A hadsereg minden szempontból kikészített engem. Ha nem lett volna a Kempthorne & Co, akkor most szellemként bolyonganék. Nem mehettem haza. Mit keresett volna egy eredetiségvizsgáló az East Enden? A bandák rám szálltak volna, és ahogy magam ismertem, képtelen lettem volna sokáig ellenállni a kísértésnek. Már rég halott lennék. És valószínűleg mások is.

A Lexus megállt egy pirosra váltott közúti közlekedési lámpánál.

– Elvesztetted a műtárgyat – vágta a fejemhez Kempthorne.

Az ajtóra támasztottam a könyökömet, és az államat az öklömre.

– Majd visszaszerzem – feleltem. Kezdtem azt hinni, hogy Hollywood nyúlhatta le. Akár a sikátorban is maradhatott, de a Met megtalálta volna, és értesítette volna Kempthorne-t. Kizárásos alapon csakis Hollywoodnál lehet.

– Mi a véleményed a beépített munkáról? Etikailag? – érdeklődött, gyorsan témát váltva.

– Úgy érted, hogy ha olyasvalakinek adom ki magam, aki nem vagyok, hogy elvégezzek egy melót? Ez a feltételezett kockázattól függ. Ha a fenyegetés jelentős, akkor a beépülés egy diszkrét módja lehet egy nehéz ügy lezárásának.

– A seregben dolgoztál titkos ügynökként?

Vajon tudhatott erről? Nagyon sokat tudott. Olyan dolgokról is volt információja, amikről nem kellett volna tudnia. De volt különbség aközött, hogy lepaktált a metrófőnökkel, vagy, hogy titkos katonai aktákhoz jutott hozzá.

– Dehogyis. Csak egy egyszerű katona voltam.

A lámpa zöldre váltott, és a Lexus átgördült a Vauxhall Hídon. A Temze mindig erotikusabbnak tűnt éjszaka, amikor mint egy olajsáv kígyózott Londonon keresztül, nem pedig csak egy barna löttyként. Figyeltem a folyót, ahogy Kempthorne Chelsea lombos utcái felé terelt minket.

Már jó ideje csendben voltunk, mire megálltunk egy kanyargós kocsibeállón. Egy pár kétszárnyú automata kapu nyílt ki, és átgördültünk rajta.

– Azt akarom, hogy ismerkedj meg Hollywooddal – közölte Kempthorne. – Tudj meg róla mindent, amit csak lehet. Viselkedj úgy és mondd azt, amit kell, hogy megbízzon benned. Jó lesz ez így neked?

Egy inas kinyitotta a sofőr oldali ajtót, és Kempthorne kiszállt.

Kinyitottam az ajtót, aztán a kocsi teteje fölött átmosolyogtam Kempthorne-ra, amint ő lesimította magán a felöltőjét.

– Nem baj, ha hazudok annak a faszfejnek, aki mellesleg átvert, kivégzett egy látenst, és ellopta a műtárgyunkat? Biztos vagyok benne, hogy képes leszek a bizalmába férkőzni.

Kempthorne körbesétált a kocsi eleje körül, és megigazította a nyakkendőjét. Ügyesen felrakott egy pár csillogó, opálos mandzsettagombot is, és végigsimított a haján, valahogy sikerült tökéletesre igazítania azokat a sötét tincseket, leszámítva egy a homlokánál göndörödőt.

Talán ez volt az első alkalom, hogy szmokingban és csokornyakkendőben láttam, és egyszerűen elbűvölt. Többnyire öltönyt viselt, amikor általában az előző esti elfoglaltsága utáni reggelen futottam vele össze, és olyankor mindig kócos és zilált volt. De itt nem. Itt ragyogott, sugárzott belőle a férfias sárm és a pénz, csupa finom vonal, tiszta szabás és sima selyeming. Az utcában ennél már csak a mögötte álló Chelsea-i kastély volt lenyűgözőbb, a stukkóoszlopok által keretezett grúz ablakokkal, amelyeket belülről hatalmas csillárok csillogása világított meg. Nagyot nyeltem, és a saját mandzsettáimmal babráltam, remélve, hogy találok még egy kis bátorságot a varratok között elrejtve. Igen, nos, ez egy borzasztó ötletnek tűnt. Mégis miként szerettem volna elvegyülni odabent?

Mi van, ha ez csak valami szörnyű tréfa volt, hogy a bérelt szmokingomban páváskodjak, ami nem is igazán illett rám, és soha nem is fog?

Kempthorne néha fura volt, de nem rosszindulatú, és semmi oka nem lett volna rá, hogy kínozzon. Bár valószínűleg fogalma sincs róla, hogy mit tesz az összezavart fejemmel az, hogy idehozott, egy ilyen helyre.

– Dom?

– Tessék – feleltem, és újra nyeltem, próbáltam eltűntetni a gombócot a torkomból.

– Biztos vagy benne, hogy nem zavar ez a dolog? – húzta fel rám egyik szemöldökét.

– Minden rendben – nyugtattam meg. Bármit képes voltam elhitetni az emberekkel, még el is vigyorodtam, hogy ezt bizonyítsam. – Még valami... – tettem hozzá. Jézusom, szokatlanul meleg volt ma este. Lazítottam a nyakkendőmön. – Ha bárki kérdezné, akkor kollégákként vagyunk itt ma este? – Már megint majdnem elmosolyodott?

– Mondd azt, hogy mint barátok.

Ó. Hát persze. Rendben. Ebből ki lehet indulni. Férfi barátok, akik együtt érkeznek egy elegáns vacsorára. Aha. Szóval gazdag körökben ez a módi?

– És te vagy a hitelesítőm.

És itt volt az igazi ok, amiért magával hozott. Hogy felvágjon velem a műtárgyimádó gazdag haverjai előtt, miközben Hollywoodról is megtudja a tutit.

Két legyet ütött egy csapásra. Én voltam a látens trófeája. Rosszabbra is használtak már.

– Úgy lesz.

A szájának rándulása ezúttal valódi mosolyra váltott.

Egymás mellett haladtunk felfelé a lépcsőn. Azt vettem észre, hogy Kempthorne engem figyel a szeme sarkából, amikor egy hatalmas, kétszárnyú ajtó feltárult előttünk, és egy egészen más világba invitált bennünket.