Huszonötödik fejezet
Fordította: MANDY
– Most – szólalt meg a rádió.
A furgon belement egy
kátyúba, megrázkódtunk. A rendőr tekintete rám szegeződött.– Vettem. – Felém
lendült.
Oldalra tántorodtam,
nekicsapódtam a válaszfalnak, majd vissza, vállamat a rendőrnek nyomva.
Mindketten a fémpadlóra estünk, végtagjaink összegabalyodtak, közénk szorulva
kényelmetlenül nyomott a puska. A kezeim még mindig meg voltak bilincselve,
úgyhogy korlátozva voltak a lehetőségeim a visszavágásra. Célba vettem a tiszt
egyetlen gyenge pontját, amit találtam – a golyóit. A térdem megreccsent.
Fojtó, néma sikoly hagyta el az ajkait, aztán a puskatusa ütődött az államnak,
kiverve a fejemből a gondolataimat. Valami édes és erős dolgot lélegeztem be
egy rongyon keresztül, mielőtt elég tisztán tudtam volna gondolkodni, hogy
lelökjem magamról, de addig már túl késő volt. A gondolataim elakadtak, a
testem kivált és egy másodperccel később már úsztam a sötétségben.
***
Fénypettyek
szűrődtek át a hatalmas, rozsdás hajókonténer tetejéről, amiben felébredtem –
így legalább volt levegőm, még ha nem is sok. Még mindig meg voltam
bilincselve, a kezem el volt zsibbadva, míg a többi testrészem fájt, ahogy
tiltakoztam az ellen, hogy betaszigáljanak a rendőrkocsiba és a kemény hullámos
vasra dobjanak. A kés okozta seb égő, erős hullámokban lüktetett. Reméltem,
hogy az öltések kibírják.
Hát, ez vicces volt.
Igazam volt. Ez nem egy
rendőrautó volt. Ami azt jelentette, hogy Barnes szinte minden volt, amit
gyanítottam és bármilyen próbálkozás, hogy Kempthorne megtaláljon engem,
falakba ütközött. Magamra maradtam.
Egy motor mély, rekedt
morgása hallatszott valahol a konténeren kívülről. A térdeimre kúsztam, majd
talpra álltam és meglöktem az ajtót, de nem lepődtem meg, mikor az nem mozdult.
Több csörömpölés hallatszott kívülről. Fém csikorgott és nyikorgott. A motor
felbőgött – talán egy targonca. Valószínűleg a sok konténer egyikében voltam
elrejtve valahol egy ipari udvarban.
Kage…
A gondolataim úgy ugráltak a
fejemben, ahogy én rázkódtam a szállítótartályban, de folyton visszatértek Kage-hez,
a holtteste látványához és azt kívántam, bárcsak többet tettem volna, bárcsak
tettem volna bármit. Olyan rohadt gyorsan történt. A Barnes kurvának
ütőkártyája volt, látens volt, és ő irányított.
De akkor is, kurvára ki
voltam képezve erre a szarságra. Meg kellett volna tudnom állítani őt és
megmenteni Kage-t. Hibáztam. És egy férfi meghalt. Újra. Pont, mint Szíriában.
Pont, mint az egész kibaszott életem.
Belerúgtam a konténer falába,
a fém megcsendült, visszapattantam, de újra belerúgtam, ezúttal azonban túl
keményen. Fájdalom cikázott végig a bokámon, emlékeztetve arra, hogy ne legyek
idióta, ne nyomorítsam meg magam. Van esély kijutni innen, csak ki kell várnom.
Még mindig életben voltam. Ez már egy győzelemnek
számított. Csak ki kellett szabadulnom és ahhoz le kellett vennem a
bilincseket. Belevetíthetném a bűbájomat, de ereklye nélkül a trükk össze-vissza
szóródna. És valószínűleg előbb égetném meg a csuklómat, mint, hogy megolvadna
a bilincs. Nem voltam ennyire elkeseredett, még nem.
Lecsúsztam a fémfalon,
felhúztam a térdeimet és elkezdtem gondolkodni, új információ után kutatva.
Okos húzás volt Barnes részéről, hogy felbérelte a Kempthorne & Co.-t, hogy
rajta tartsa a szemét azon, amit megtudtunk. Aztán amikor már túl közel
kerültünk, behúzta a fékeket vagy később eljött, hogy begyűjtse az ereklyéket.
Tökéletesen helyezkedett ahhoz, hogy aláaknázza az egész látens ellenőrzési
tevékenységet Londonban és a saját javára fordítsa. De mi volt a célja? Egy
látensnek, akinek ilyen sok erőhöz és energiához volt hozzáférése? Ő pontosan
az volt, amit az IRL és az ügynökségek pont az ilyenek miatt voltak létrehozva.
Bassza meg. Bármit megtehetett. Néhány stratégiailag jól elhelyezett instabil
látenssel és ereklyékkel, amik magukban egy-egy bombák, kormányokat dönthetne
meg.
De miért volt szüksége egy
hitelesítőre? Miért éltem túl?
Egy másik motor bőgött fel
valamivel később, ajtócsapkodások és a kavicsokon csattogó lépések kíséretében.
Újra lábra álltam és az ajtó belsejénél vártam. A fémcsavarok megnyikordultak.
Napfény szűrődött be, elhomályosítva a két kirajzolódott alakot. Egy kéz
ragadta meg a karomat és kirántott a konténerből a ragyogó napfényre. Nem voltam
felkészülve az ütésre, de kurvára éreztem, amikor a gyomromba csapódott, amitől
összegörnyedtem.
Az epével küzdve köptem a
porba.
Durva kezek rántottak fel és
egy vicsorgó arc töltötte meg a látóteremet. Felismertem a kemény szemeit – a
rendőrtiszt a furgonból. Megmarkolt és megrázott, majd belökött egy kocsi
hátuljába. A sötétített üvegen túl számtalan, sorba rakott konténert
pillantottam meg. Nem mentünk messze. A sofőr tett néhány kört a végtelen
ipartelepen, majd félreállt egy Portakabinon[1]*
kívül, ahol fű és gaz vert gyökeret. Az átmeneti épület úgy nézett ki, mintha
ide süllyesztették volna el lepusztulni, és talán ez a lepratelep volt az
utolsó dolog, amit néhány ember látott, mielőtt elásták őket az udvar
drótkerítése mögötti bozótosban. A fickó, aki hirtelen megütött, kinyitotta a
kocsi ajtaját és meg akarta ragadni a karomat. Arrébb csúsztam. A nagydarab
pasas beugrott és el akarta kapni a bokámat. Felé rúgtam, és állon találtam.
– A kurva anyádat! –
ordította.
A második rúgás elől kitért.
Vastag ujjai összeszorultak a lábam körül, megrántott, és hirtelen kihúzott a
kocsiból. Seggel előre landoltam a repedezett betonon.
Itt volt a lehetőségem. Ha
fel tudnék állni, el tudnék futni.
Hasra gurultam, egyik
térdemet magam alá húzva. Az ipari terület tele volt viskókkal és körbe volt
kerítve két és fél méteressel drótkerítéssel. Gyors voltam. Át kellett jutnom a
kerítés egy lyukán vagy egy kapun. De egy rúgás az oldalamba felborította minden
tervemet. A testem összecsuklott, tüdőm levegőért küzdött. Talpra rántottak, én
köpködtem, de nem tudtam mást tenni, csak botladoztam mellettük. Fellökdöstek a
rozsdás lépcsőn a félig rohadt házba. A nedvesség és rothadás szaga émelyített,
és keveredett a vér rézszerű szagával, ami akár az enyém is lehetett. Egyetlen
műanyag szék volt a folyosó közepén, közvetlenül egy gyanúsan sötét folt
felett.
Barnes felügyelő megvárta,
hogy a rendőrtisztje lenyomjon engem a székbe. Az új barátom, a szétrúgott
tökű, engem átkozott és a felrepedt száját törölgette.
– Ennek a kibaszott
fasznak egy jó verésre van szüksége.
– Vedd le a bilincsemet
és rajta, szépfiú – vigyorogtam.
A fenyegetés sokkal
ziháltabbnak hangzott, mint amilyennek szántam, de hatásos volt. A jóképű
felmordult és elindult előre.
– Thompson, hagyd –
mondta Barnes és Thompson lehajtotta a fejét, mint egy leszidott kutya. Barnes
elmosolyodott, azzal az éles mosolyával és közelített.
– Hát akkor, John. Nem
bánod, ha Johnnak hívlak? Végre beszélgethetünk.
Visszatartottam egy baszd-meg-et és dühösen néztem rá.
– Az utánozhatatlan John
Domenici. Az apád egy szerelő volt, aki kapcsolatban állt a londoni maffiával.
Úgy halt meg, ahogy élt, egy árokban, a szájában egy félig elégett
kártyalappal, amiről azt hitték, hogy az East End szervezett bűnbandáinak
üzenete volt. Az anyád most nyugdíjas, tanúvédelmi programban van és állami
segélyből él. Gondjaid voltak az iskolában, már amikor vetted a fáradságot és
bementél. Tizenhét évesen egy börtönbüntetés után csatlakoztál a hadsereghez. E
nélkül az East End-i bandák megrágtak volna és kiköptek volna, mint, ahogy a
látensekkel tették.
Szárazon felnevettem. Kurvára
fogalma sem volt róla, hogy miről beszél. Az életem számára csak tények voltak
egy képernyőn.
– Mit akarsz? Valaki
kinyírta a kedvenc hitelesítődet és most kell valaki, aki olvassa az
ereklyéket? Csak kérned kellett volna.
– Nem, John. Anca nem
nekem dolgozott és rosszul ítélsz meg.
– Kempthorne a nyomodban
van.
Éles mosolya még
veszélyesebbé vált.
– Alexander Kempthorne
eléggé megsértődött, mikor felfedezte, hogy a csapatának egy tagja megölt egy
férfit a hőn szeretett könyvesboltjának konyhájában. Ez természetesen befolyásolni
fogja a Kempthorne & Co. jó hírnevét is. Milyen
műtárgybegyűjtő ügynökség alkalmaz egy instabil látenst, valakit a te
múltaddal? – nevetett fel.
Kempthorne levehette volna
rólam a kezét, az lett volna a legésszerűbb dolog. Néhány héttel ezelőtt még
hittem volna Barnesnak. De aztán láttam a falat. Kempthorne nem fog magamra
hagyni. Ő nem az a fajta volt. De jól tudott hazudni. Barnesnak elmondott egy
dolgot, de aztán mást tervezett. Ez a pali okos volt. Tudta, hogy valami nincs
rendben, különösen, amikor Barnes elkezdett keresztbe tenni neki.
– Egy regisztrált instabil látens – mondtam. –
Az ellentéted. Szóval mi a nagy terved? Bosszú? Valaki megbántott téged és most
mit is akarsz tenni? Meg akarod mutatni nekik, hogy Londonban ki az igazi
főnök, azzal, hogy zavart és gyenge látenseket szabadítasz rájuk? Olyan
látenseket, mint Penny?
Felhorkant.
– Ó, hát ez így nagyon
kiszámítható lenne, nem? Egyébként, itt sokkal többről van szó, mint néhány
instabil egyénről, akik nem tudják kontrollálni a képességeiket. Te tényleg azt
hiszed, hogy ez minden, csak erre voltunk hivatva? Regisztrált, ellenőrzött,
megfigyelt és kihasznált. Tényleg ez a látens sors? Ennél sokkal több történik
itt, mint te vagy én. Sokkal több árnyék munkálkodik Londonban, mint azt bárki
gondolná.
Szavai ugyanúgy csengtek,
mint Kempthorne-é. Ő is mondott valamit árnyékokról és más erőkről, amik a
színfalak mögött működnek.
– Árnyékok, mint kik?
– Nem kik, John. Mik.
– Én nem…
– Te, egy hitelesítő,
nem tagadhatod. Érzed. Hallod, ugyanúgy ahogy én, és ahogy a londoni látensek
is hallják. Londonban kezdődött. Itt is fog véget érni. Velünk. Veled.
Talán túl sok hitelt adtam
neki. Azt feltételeztem, hogy mindezt logikai okokból szervezi. Ehelyett
hangokat hallott. A látensek gyakran eszüket vesztik a betegségtől – múltbéli
trauma energiájának csatornázása, irányítás elvesztésétől való félelemben élés –,
és ez felőrli a lelket. De amikor összeomlottak és elégtek, az általában
döbbenetes volt.
Barnes kísértetiesen
normálisnak tűnt.
– Nem hiszel nekem –
húzta össze a szemét, és megvetően mosolygott.
– Éveken keresztül
megmondták, hogy mit tehetsz, és mit nem tehetsz, évekig részt kellett venned
stabilitási teszteken, regisztrációkon és korlátozásokon. Hogy elmondják neked,
hogy rossz vagy és el kell rejtened ezt a másságodat, féken kell tartanod, mint
egy kiherélt kutya. Pedig ők azok,
akik tévednek. London belefáradt abba, hogy elhallgattassák a hangját. Hallatni
akarja.
Jóképűre pillantottam, aki az
ajtónál állt és a társára, de egyikük sem tűnt riadtnak attól, hogy a
főnökasszonyuk ostobaságokat beszél, hogy meg akar győzni arról, hogy London
életben van.
– Megmentem őket –
folytatta. – Megmentelek téged, John.
– Őszintén – ráztam meg
a bilincseimet –, nem úgy érzem. Vedd le rólam és beszélhetünk az árnyékokról.
– Azt nem hiszem.
Bebizonyítottad, hogy leleményes vagy, de teljesen vak is. Egy gyalogos. Egy
katona. Te leszel a bizonyítékom, hogy többek vagyunk, mint eszközök, aminek ők
használni akarnak minket, mi London lelkéből születtünk.
– Ööö… – Oké, ez
határozottan látens betegség. Majdnem csalódott voltam. Minden – az árverések,
Anca – úgy tűnt, sokkal több, mint egy látens őrülete.
Kesztyűs ujjaival elővette
Kempthorne tollát a kabátzsebe mélyéről.
– És csak annyit kell
tenned, hogy abbahagyod a harcot.
Visszatértek a villanások,
ahogy Pennyt az úton találtam, az ereklye a kezére volt erősítve, a lány
kétségbeesetten igyekezett önuralmat tanúsítani. Ha Barnes ugyanezt tenné
velem, azzal a rohadt tollal…
– Ne! – Nem volt értelme
elrejteni a remegést a hangomban.
– Arra tanítottak, hogy
maradj távol az ereklyéktől, hogy told el őket magadtól, különösen a személyes
tárgyakat. Ez az ereklye… Ez különleges. Már van is vele kapcsolatod. Érzed, és
ő is érez téged.
– Ne csináld ezt.
– Csak figyelned kell.
Mindannyiunknak ezt kell tennie.
– És pontosan ez az,
amit nem fogok tenni! – Elindult felém. – Ne… Ha azt a kezembe adod, nem
tudom irányítani. Kurvára meghalunk mindannyian.
– Ezt mondták neked. De
van más út is. – Az őrület elkezdett szikrázni a szemeiben.
Nem, ez nem fog megtörténni.
Élni akartam, ki akartam jutni innen, és visszamenni a Kempthorne &Co.-hoz, és csak ott akartam lenni, velük –
Ginával, Robinnal és Alex-szel. Ellopnám az összes pudingot, álrandira mennék
Ginával a Sohóba, kifesteném a kibaszott körmeimet. Még nem végeztem.
Ha Barnes a kezembe nyomja
azt a rohadt tollat, nem nyerhetek. Nem nyerhettem. Túl erőteljes volt és
beszélt hozzám, átkúszott minden tudásomon és védekezésemen, olyan módon, ahogy
még soha egyetlen műtárgy sem.
Végigáradt a mágiám a
karomon, és lángra lobbantottam a bilincseket. Intenzív hőség perzselte meg a
csuklóimat. Fájdalmasan recsegett és zizegett, de már majdnem megkönnyebbültem,
ha ez azt jelenthette, hogy elmenekülhetek. Az égő hús csípős szaga kaparta a
torkomat. Nem számított. Ha meg tudnám hajlítani a bilincseket, szét tudnám
szakítani őket.
– Meg fogod köszönni –
mondta, mögöttem körözve.
– Nem – nem!
És a toll a kezembe pottyant.
Huszonhatodik fejezet
Fordította: Dandelion
A toll épp oly csábító volt,
mint, amilyen gonosz. Elcsábított, ígéretekkel és suttogással mélyre csalt.
Mindent elmondott, amit hallani akartam, aztán mindent megmutatott, amit nem
akartam látni.
Egy fiú.
Az asztalhoz kötözve.
A csuklója sérült volt, mint most az enyém. Izzadtság és só,
könny és vizelet. Zokogás. Könyörgés. Egy anya lágy hangja, ahogy azt mondja
neki, hogy szereti, még akkor is, ha fájdalmat okoz neki.
Ezt nem tudtam megtenni. Nem lehettem ott, de nem tudtam
megállítani, mert mélyen belül látni akartam, és tudni akartam. A
bennem lévő látensnek szüksége volt erre a kapcsolatra. Ez a részem volt. Nem
tudtam elrejtőzni magam elől.
És az erő tudta ezt.
– Ez tényleg egy csoda –
mondta az anyja.
A kezében szorongatott toll papírra karcolt.
– Kérlek, engedj el! – mondta
a fiú zokogva.
– Ne küzd ellene, Alexander!
– Anya, kérlek!
A toll még mélyebbre húzott. Követtem a hegyének siklását a
durva papíron, követtem a szavakat, ahogy formát öltöttek. Figyelemre méltó.
Potenciális. Kihívást jelentő.
– Hagyd abba, kérlek!
Kérlek, ne!
– Sss, Alexander,
mindjárt vége.
Fájdalom, mint a tűz, de oly hideg. Végigsöpört rajtam –
rajta – és halk sikolyokat hasított ki az ajkai közül.
Kiábrándító. Korlátozott. Bukás. A
szavak beszennyezték a papírt. A toll kivérezte hideg, szívtelen tintáját.
– Alexander, a könnyek a gyengéknek
valók.
Ekkor abbahagyta a sírás.
Szerette az anyját, és félt tőle. Félt ettől a szobától.
Ettől a kemény fém asztaltól. A toll karcolásától, ami újra és újra ítélkezik
felette, jelent róla, sorokba rendezett szavakká kicsinyíti őt, egy tanulmánnyá,
egy kísérletté.
De az egész mögött, mélyen a felszín alatt valami más
lapult, várt és figyelt. Valami éhes, nem a tollhoz, vagy az emlékekhez, vagy
hozzám tartozó szívdobogással. Valami, ami hallgatott, valami, ami táplálkozott
és nőtt – nem jó vagy rossz, de határozottan élő.
Huszonhetedik fejezet
Fordította: Dandelion
– Hé? Hé? – Egy ismerős
hang visszhangjára ébredtem, de nem tudtam hova tenni. A szállító konténer is
ismerős volt. Jártam már itt korábban. Bárcsak meg tudnám fékezni a száguldó
gondolataimat. Volt ott egy másik rögös autóút, ott volt a Szépfiú–
egyértelműen rajongott értem, de tagadta – Barnes egy kibaszott őrült – a
toll! Zihálva felegyenesedtem, de amikor a konténer megpördült, és a testem
megpróbálta kilökni a beleimben lévő utolsó ételmaradékot, azt kívántam bár ne
tettem volna.
Legalább a kezeim már nem voltak bilincsben. A bal karom
remeget, ahogy végighúztam a kézfejem a számon. Egy fájdalmas égés gyűrűzött a
csuklóimon, és most, hogy láttam, a fájdalom lüktetett vissza az életbe.
– Ja, elsőre elég durva – mondta a lány. – De elmúlik.
Ereklye sokk. Korábban is átéltem, de ez nem az én
sokkom volt, hanem Kempthorne-é évekkel korábbról. Pár pillanatig tartó
mélylégzés, gondolkodás, és a gondolataim rendbetétele után rájöttem, hogy
ismertem a lányt, aki beszélt – és, hogy ő valódi volt. – Penny, jól vagy? – nyögtem
ki.
Megvonta a vállát. – Most jobb, hogy már nem vagyok egyedül.
Ugyanazt a pántos szandált, szűk, kék farmert és egy anime macska motívumos
apró topot viselt. Térdeit a mellkasához szorítva a konténer ajtaját bámulta. –
Azt hittem, meg fognak ölni, de ez talán még rosszabb.
Ha éppenséggel össze tudnám szedni magam, dolgozhatnék azon,
hogy kijussunk innen. Megdörzsöltem, ahol fájt, próbáltam megnyitni az elmém,
és megpróbáltam kordában tartani a remegést. Egészen addig rendben is lennék,
amíg nem gondolok a kemény asztalra, a jéghidegfájdalomra és a tollra – karcolva,
karcolva a szavakat.
Picsába!
El fog múlni. Az emlékek nem az enyémek voltak. De
megragadtak a fejemben, ahogy bizonyára Kempthorne-éban is minden nap. Jézusom,
hogy tudtam volna a szemébe nézni mindezek tudatában?
Legalább nem adtam meg magam az ereklye csábításának, és nem
veszítettem el a fejem. De miért nem tettem? Az instabil látensek felrobbannak,
ez így működött. Határozottan elvesztettem az irányítást. Hogy lehet, hogy még
mindig egyben voltam?
Amikor legközelebb, a kezembe adja a tollat, talán a dolgok
nem mennek olyan könnyen. El kellett tűnnünk innen, mielőtt ez megtörténne. Ha
el tudnám intézni Szépfiút és a barátját, Penny és én el tudnánk szökni. Csak
össze kellett kapnom magam, ahelyett, hogy valahol félúton lebegek. – A
francba, mit csinált?
– Túlterhelés – mondta Penny. – Hallottam, hogy az őrei
erről beszélnek. Elvisz a szakadékszélére, ott tart miközben a mélységbe
nézünk. Vagy visszaesünk, vagy elbukunk, azt hiszem. – szipogott, és letörölte
halk könnyeit. – Egyszer láttam a Discovery Channelen. Egy fickó félt a
kígyóktól, ezért bezárták egy kígyókkal teli szobába. Egy idő után megszokta.
Kijött, és többé nem félt a kígyóktól.
Talán nem félt a kígyóktól, de valószínűleg több szorongás
társult azokhoz, amikkel bement. – De miért? – Ennek semmi értelme. Mit akart?
– Nemtom. Csak haza akarok menni.
Az ő oldalára csoszogtam, és átkaroltam. – Hé, figyelj, oké?
Elszökünk innen.
Újabb könnyek. Szipogott és remegett, és minden, amit
tehettem, hogy szorosan magamhoz öleltem, és azon gondolkoztam, hogy tudnám a
konténer ajtaját kinyitni.
– Mások is vannak – mondta Penny egy kicsit később.
–Másik konténerekben tartják őket, mint az állatokat. Hallottam, ahogy
szólongatnak, mikor kivittek. Olyan, mintha számukra csak tárgyak lennénk.
Ezért akarta Barnes az összes ereklyét – nem személyes
használatra, vagy valami nagy terv miatt, hogy felrobbantsa Londont. Az
ereklyék és mi voltunk az ő kísérletei. Meg akarta óvni a látenseket
azzal, hogy megtör minket valami hülye kifogással London hangja miatt.
– Érezted? – suttogta Penny, amikor a zokogása
alábbhagyott.
– Érezni, mit?
– Amikor mélyre mész, azt a dolgot, a dolgot, ami
figyel. Mesélt róla, és most nem tudom nem látni. Olyan mintha valahogy bennem
lenne. Mintha egy részem lenne. Azt mondta, hogy mindannyiunk része – úgy értem
a látenseké. Azt mondta, ezért nem robbanunk fel, mint a tűzijáték, mert
figyel.
Éreztem valamit, amikor megpróbáltam felidézni, Kempthrone
összes traumáját. Nem tudtam biztosan, hogy mi volt az. Egy másik jelenlét, egy
látens erő forrása, vagy csak a saját elcseszett múltam próbál akcióba lépni.
Kezdett elég nagy zsúfoltság lenni a fejemben. A hadsereg a csontjaimba fúrta
az irányítást, és hasonló kitettségnek vetett alá, de azok az ereklyék soha nem
vittek mélyebbre, mint a toll. Korábban sohasem éreztem egy harmadik
jelenlétet, valakit, aki kívül esik az ereklye emlékezetén, befelé néz, ugyan
úgy, ahogyan én néztem.
– Sajnálom, hogy belerángattalak – motyogta Penny.
– Nem te voltál. Már nyakig benne voltam ebben a
szarban. Csak nem vettem észre. Annak az ügynökségnek dolgozom, amelyet Barnes
felbérelt, hogy kövesse őt, magát. Körbe-körbe járatott minket miatta. –
Sóhajtva hátrahajtom a fejem, és a rozsdás konténer tetejére pislogtam. – Csak
most jöttem rá, hogy tegnap volt két éve, hogy a Kempthorne & Co.-nál
dolgozom. Azt hiszem, tegnap volt.
Penny
kicsit elmozdult, némi helyet hagyva kettőnk között. – Kempthorne volt az
elegáns fickó a puccos autóval?
– Igen. – Egyik karomat átvetettem a felhúzott
térdemen, védve a megperzselt csuklómat, hogy ne érjen semmihez. – Most azt
hiszi, egy instabil látenst alkalmazott. Gondolhattam volna, hogy az egész túl
szép ahhoz, hogy igaz legyen. A magamfajta emberek nem szoktak a talpukra esni.
– Néha úgy érzem, hogy minden ellenünk van. Látensek
vagyunk. Megtesszük, amit mondanak, vagy eltűnünk.
El
akartam mondani neki, hogy ez nem így van, de nem tudtam.
– De úgy tűnik, hogy te jó vagy, Dom – mondta, némi
melegséggel. – Segítettél nekem és lefogadom, még sok más látensnek. Jó ember
vagy.
– Próbálok. De ez nem volt mindig így.
– Kaptál sütit? – A lány felderült, és néhány eltévedt
hajszálat túrt a füle mögé. – Az évfordulóra?
– Dehogy. Helyette egy barát megölésével vádoltak, és
kiderült, hogy a zsaru, aki elkapott, ő az a pszichopata, aki ezt teszi velünk.
Valószínűleg Robin nélkülem ette meg a sütit. Ha volt egyáltalán.
– Nagyon szar évfordulónak hangzik.
Felhorkantam
egy nevetéssel. – Tényleg az volt.
– Ha számít, én valahogy örülök, hogy itt vagy. Szörnyű
volt egyedül.
– Hasonlóképpen. – Felé nyújtottam az öklömet és
összeütöttük.
– Szóval, hogy fogjuk elkapni azt a ribancot? –
kérdezte Penny. – Két látens, igaz? Meg tudjuk csinálni. Te tanítottál erre,
amikor megmentettél azon az utcán. Tudod, honnan tudom? Mert itt vagyunk. –
Engem idézett. Ezt hallanom kellett.
Feltápászkodva
lesöpörtem a koszt a ruhámról, megvártam, amíg már nem szédültem, a hátamban
elmúljon a tompa puffanás, és megközelítettem a konténer ajtaját. Kell, hogy
legyen gyenge pontja. Mindennek volt. Nem voltak csavarok belül – a szállító
konténereket nem arra tervezték, hogy embereket tartsanak bennük.
Összedörzsöltem a kezeimet, ráfújtam a szerencse kedvéért, és Pennyre
vigyorogtam. – Ismerek egy régi katonai trükköt. Csak akkor működik, ha többen
csináljuk. Ki akarod próbálni?
Lábra
állt és csatlakozott hozzám az ajtónál. – Mit kell tennünk?
– Fogd a kezem!
Óvatosan az ujjaim köré fonta az ujjait.
– Látod ezeket a zsanérokat? Kölcsönveszek tőled egy
kis energiát és felmelegítem őket. Bizseregni fog, és olyan lesz, mintha a
mellkasodat húznám. De nem fog fájni. Csak kicsit fura érzés lesz. Mint egy
csiklandozás belülről.
– Ühüm, persze oké.
Megráztam a vállam, szorosabban markoltam a kezét és arra a
részemre összpontosítottam, ami mindig is készen állt, hogy felforrjon és
kiszabaduljon. A bűbáj előkúszott a rejtekhelyéről, bizsergés futott át a
karomon. Amikor elérte a kezem, apró szikrák ugrottak Penny ujjaiból az
enyémbe, nem volt fájdalmasabb, mint egy statikus sokk. Ő zihált, de tartotta
magát.
Bal kezemet felemelve széttártam az ujjaimat a felső zsanér
fölött, lehunytam a szemem, és az ujjbegyeimből kifelé áramlásra
koncentráltam. A mágia szeretett szabad lenni. A valódi baj akkor jött, amikor
megpróbáltam visszafogni. Fém ketyegett és nyögött melegedve az érintésem
alatt, és a csuklóm égett a fájdalom visszhangjától.
– Ezt nem tanították az iskolában – suttogta Penny.
– Azt tanítják, mi az, amit nem szabad megtennünk, és
nem azt, hogy mire vagyunk képesek – mondtam lehunyt szemekkel, a zsanérra
koncentrálva. Amíg csak az ujjbegyeim érintik, nem éget meg, de egy kis
figyelmetlenség az összpontosításban, és a kezemből szalonna lesz. – Régen látens
rulettet játszottunk a laktanyában – mondtam halkan. A beszélgetés segített
neki ellazulni, és nekem is. – Így osztottuk meg az erőnket, amíg valamelyikünk
meg nem égett.
– Te égtél meg valaha?
– Igen, egyszer. Nem vagyok abszorber, olyan látens,
aki elszívja az energiát és átalakítja azt – így nem nagyon tudok uralkodni
rajta. – Az ajkaim megrándulnak az emléktől, mígnem ez az emlék feleslegesen
eszembe juttatta, hogy akikkel ezt a játékot játszottam, mind meghaltak egy
elfuserált szíriai akcióban.
– De azért jól tudod irányítani, ugye?
– Mindaddig, amíg nem érnek meglepetések. – Mint egy
őrült nyomozó, aki előszeretettel ad mocskos ereklyéket a megkötözött kezembe.
A zsanér csattant, és az ajtó fájdalmasan felnyögött a két megmaradt zsanérjára
támaszkodva. A bal kezemet a középső zsanérra ejtettem, ugyanúgy
összpontosítottam, mint korábban, még több Penny-bűbájt vonva keresztül
magamon, az érintésembe és kifelé. Megrándult, zizegett és sistergett a
fémbe hatolva, felmelegítve azt.
– Még mindig jól vagy? – kérdeztem a lányt csukott
szemmel. Minél többször megidéztem, annál több koncentrációt igényelt, hogy
uraljam és megakadályozzam, hogy mindkettőnkben visszafelé süljön el.
– Aham.
A
középső zsanér megadta magát és az ajtó megremegett, az egyetlen alsó zsanér és
a másik ajtószárny tartotta a helyén.
Leguggolva
több erőt irányítottam a karomba, az utolsó zsanérra. Az erő most a szívemmel,
vagy Penny-ével egyszerre lüktetett – vagy egyszerre mindkettőnkével. Ez nem
tudomány volt, inkább művészet. Egy cseppnyi varázslat, amit próbáltam
elmagyarázni Kempthorne-nak.
– Dom? –kérdezte Penny remegő hangon.
– Csak még egy kicsit. – Még mindig csukva volt a
szemem, az elmém arra a feladatra koncentrált, hogy kijuttasson minket ebből az
átkozott konténerből. Már közel voltunk, de Penny lendülete rángatózni kezdett,
mintha megérezte volna, hogy egyikőnk elveszti az irányítást és ki akar
szállni. Csak még egy kicsit, már majdnem megvolt.
Egy
erőteljes hullámzás lüktetett végig a karomon. Penny sírva kiáltott fel és
kiszabadult. A megszakadt kapcsolat rugalmas szalagként rántott vissza, és
hirtelen csapásként száguldott végig a gerincemen. Sziszegve ugrottam vissza,
amint jött, úgy el is tűnt, és inkább kábítóan, mint fájdalmasan távozott
belőlem.
– Istenem! Dom, nagyon sajnálom.
– Semmi baj! – pislogtam gyorsan és imbolyogva a
lábaimon, de egyenes és határozott voltam, nem sültem meg.
A
konténer ajtaja csattogott, nyögött, kifelé lódult, majd ferdén megállt,
valamin megakadt. A zsanér oldala épp csak annyira vált el, hogy átférjünk.
– Igen. Gyerünk! –Penny préselődött át először a résen.
Átmásztam utána és kiesetem hideg éjszakai levegőre. Valahol
távol zúgott a forgalom, alkalmanként dudaszóval fűszerezve, és a szellő
végigfutott a konténerek között a hosszú füvön, de az udvar csendes volt. Nem
voltak dörmögő motorok, sem becsapódó konténerajtók. Senki nem volt a közelben.
Penny balra fordult, és egyre beljebb ment az udvarra.
– Várj – futottam utána.
– Segítenünk kell a többieknek – sziszegte.
– Segíteni fogunk. – Elkaptam a karját, és óvatosan
megállítottam.– Úgy, hogy elhúzunk innen és bejelentjük.
– Kinek? A zsaruknak? Ő a rendőrség.
Értettem az érvelését, és még egyet is értettem vele, de
órákig tartott volna kinyitni az összes konténert, és lehet, hogy a csörömpölő
konténer ajtónk már riasztotta az őröket a szökésünkről. – Nincs idő. Bízz bennem!
Visszajövünk értük. De minden hiábavaló, ha újra elkapnak. Gyerünk… –
Elengedtem és elindultam lefelé az úton, ami végül szétvált, és kivezetett
minket a telepről, ha az Audival megtett út közbeni észrevételeim helyesek
voltak. A korhadt kabin közelében a vágány kettévált, és elágazott a kijárati
kapuk felé. Még nem láttam rést a kerítésen. Az első kapunál lehet, hogy van
egy gyenge pont. Vagy nem. A francba, melyik a legjobb menekülési útvonal?
Penny mögém kocogott.
– Maradj lent – suttogtam.
Bólintott és a rozsdás konténerekhez közel simulva
szaladtunk a sűrű árnyékban és magas fűben maradva. Nem látszott semmi mozgás –
még. Néhány kamera figyelt a kapu magasan elhelyezett oszlopairól. Lehetetlen
volt megmondani, hogy aktívak-e. Mindenesetre bebújtunk a látóterük alá. Most
már többet láttam az udvarból, régi építkezési területnek tűnt, a földmunkák
már elkezdődtek, és alapozási rudak álltak ki a földből. A gaz eluralkodott
rajta, ami arra utalt, hogy az építkezést már egy ideje abbahagyták.
A kerítés jó állapotban volt, nem voltak lyukak, sem rések.
De ahogy közelebb értünk a főkapuhoz, folyóvíz illatának fuvallatát éreztem a
levegőben és a szellő autók zaját terítette szét. Nem voltunk messze egy
városon kívül, talán még mindig Londonban voltunk.
A láthatárt kutatva, pislákoló lámpák fényét vettem észre,
amilyeneket az épületek tetején használnak a közeledő repülők figyelmeztetésére
és olyan fényeket láttam meg, amelyeket felismertem. A London Eye a Temze
partján. Nem voltunk messze Westminstertől. Fél óra séta London belvárosáig.
Barnes tökös volt, az biztos. Látenseket fogott el, a határaikat feszegette
mindenki orra előtt.
– Az autó – suttogta Penny.
Lekuporodtunk néhány feketeszedercserje mögött. A főkapu
fölött kigyulladtak a fények. A kapu zörögve kinyílt, és egy autó hajtott be a
telepre, kerekei a tócsákba csobbantak.
Ismertem azokat a fényes fekete vonalakat. És az alakot a
volán mögött.
– Nem a barátod vezet? – Penny elhallgatott.
– De. – Alexander Kempthorne.
❤️❤️❤️
VálaszTörlés