28.-29.-30. Fejezet

 

Huszonnyolcadik fejezet

Fordította: Suzy

– Jó, hogy itt van, ugye? – kérdezte Penny, bizakodónak hangzott.

Biztosan rájött, hogy valami nincs rendben Barnes nyomozóval, de az ösztöneim megkongatták a vészharangot. Hol van az erősítése? Miért jött egyedül? Mire készülsz? – Ja, persze. Csak maradj lent.

A kapu zörögve becsukódott. Esélytelen lett volna végig rohanni a nyílt terepen, de talán lesz egy esélyünk kisurranni, amikor Kempthorne megint elmegy.

A kocsi megállt az udvar közepén, járó motorral. Várakozva.

Barnes és az ő kétfős csapata a kabin irányából közeledett. A vezető oldali ajtó kinyílt és Kempthorne kiszállt, a zakóját gombolva és mandzsettáját igazítva, mintha egy ipari telepen való találkozó az éjszaka közepén teljesen normális lenne.

Barnes kinyújtotta a kezét és Kempthorne megrázta. Mindketten mosolyogtak, mint a régi barátok.

Mi a fene volt ez?

– Elég fesztelennek tűnnek – motyogta Penny.

Igaza volt.

Ez volt Kempthorne. Tudta, hogy öltsön álarcot és játszadozzon másokkal. Amennyire meg tudtam állapítani, egész életében ezt csinálta. De én láttam az igazi Kempthorne-t a gyilkos fal előtt állva, próbálta megérteni a helyét a dolgok lefolyásában. Ő, jó volt. Tényleg hittem ebben, még ha néha nem is hittem benne.

Valószínűleg ő szervezte meg ezt a találkozót, Barnesra gyanakodva. Helyes okok miatt volt itt.

A szél foszlányokat hozott a beszélgetésükből, de nem eleget ahhoz, hogy megértsük a szavaikat.

Kempthorne Barnes mellett sétált vissza a Portakabinok felé. A főkapu zárva maradt. Még mindig elképesztő fehér fény árasztotta el az udvart. Térfigyelő kamerák figyelték a bejáratot, de magára a kapura szegeződtek. Eljuthattunk a Lexusig anélkül, hogy meglátnának. Bár eléggé kockázatos lenne átvágni a nyílt terepen.

– Most mi lesz? – kérdezte Penny.

– Bebújunk a kocsiba.

A köztünk és a Lexus között elterülő nyílt udvart nézte.

– Nem lesz gond – mondtam neki. – Figyelek majd. Amikor elmegy, mi a kocsiban leszünk.

– Akkor velem jössz?

– Igen, csak kiderítem, mi folyik itt.

A szemei csillogtak a sötétben.

– Rendben van. – Gondtalan mosolyt villantottam rá. – Ezzel a szarral keresem a kenyerem. – Nem győztem meg. A megnyugvása reményében vigyorogva felé bólintottam. – Indulj, mögötted leszek.

– Ajánlom, hogy mellettem legyél a kocsiban, amikor elindul.

– Ígérem.

Hunyorított.

– Menj. – kuncogtam.

Összehúzva magát átsuhant a nyitott udvaron, kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját és eltűnt benne. Vártam néhány percet, ellenőriztem, hogy egyik őr sem akar lesből ránk támadni. Elégedetten azzal, hogy nem látták meg, visszahúzódtam az árnyékba és elindultam a Portakabin felé.

Hangok morajlottak belülről. A két őr a helyükön állt a lépcső mellett. Körbemanővereztem a kabin mögé és épp egy nyitott ablak alatt időztem.

– … haladunk. – mondta Barnes bentről. – Nem fogom egyszerűen átadni az ereklyéket, Alexander, amikor kevés bizonyítékát adtad annak, hogy teljes mértékben egyetértesz a kezdeményezésünkkel.

– Itt vagyok. Ez nem elég? – Kempthorne hangja alig volt hallhatóbb egy morgásnál. Ott volt, de nem volt boldog.

– Messze nem. John Domenicit ígérted nekem. Két éved volt rá, Alexander.

– Ezek kényes dolgok.

Barnes felhorkant. – John a „kényes” ellentéte.

– A katonaság továbbra is figyeli…

– Persze, hogy így van! Nem fognak lemondani a legerősebb látensükről, nem számítanak a milliók, amiket hozzájuk vágsz. Ettől függetlenül, ő már az enyém, annak ellenére, hogy mindent megtettél a megtartásért.

– Itt van? – kérdezte Kempthorne.

– Többé már nem a te gondod.

– Ha a továbbiakban is akarod a segítségemet, akkor bizonyítsd be, hogy él és sértetlen.

Kínos csend honolt a kabinban. – Volt idő, amikor bíztál a szavamban, Alexander. Amikor hittél nekem.

– Megváltoztak a dolgok.

– Te megváltoztál?

– Mutasd meg nekem Johnt, és megkapod a választ.

A ruha susogása mozgásra utalt és amikor Barnes legközelebb megszólalt, a hangja tiszta selyem volt. – Alexander Kempthorne, gyakran tűnődtem azon, hogy mi hajt téged. Azt gondoltam, a kutatásunk, de most azon tűnődöm, hogy valami másról van-e szó. – Nevetett. A sarkak távolabb kopogtak az ablaktól.

Barnes tudott Kempthorne kutatásáról?

– Az én kutatásom – helyesbített.

– Hát igen. Az én eszközeim nélkül még mindig a sötétben tapogatóznál – a forrás csak egy homályos álom lenne. Elhoztad az utolsó ereklyét, amit ígértél?

– Olivia, nincs más lehetőség? – kérdezte Kempthorne feszült hangon.

Barnes nevetése száraz és tompa lett. – Megígérted, hogy részt veszel az idézésben. Lépj most vissza és én nyilvánosságra hozom a toll eredetét és a mocskos múltad címlap sztorivá válik.

Kempthorne nehéz sóhaja sokatmondó volt. – Az érme a kocsiban van. Idehozom…

Várjunk, az érme a széfjéből? Az az érme?

– Nem, személyesen fogom átvenni. Dönthetsz úgy, hogy elmész anélkül, hogy átadnád és én túl messzire jutottam ahhoz, hogy cserbenhagyj.

– Majdnem olyan, mintha nem bíznál bennem – mondta Kempthorne, inkább már a szokásos elbűvölő hangján. – A kesztyűtartóban van.

Barnes léptei jelezték, hogy elhagyta a kabint. Odavakkantott egy parancsot az őröknek, hogy kövessék. A fenébe, Penny a kocsiban volt!

Nem volt mód arra, hogy észrevétlenül visszajussak a Lexushoz, mielőtt odaérnek. Csak egy lehetőség maradt. Felosontam a kabin lépcsőjén és kinyitottam az ajtót.

Kempthorne az asztalhoz volt támaszkodva, felnézett. Összeráncolta a szemöldökét. – Dom? – Két lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot, majd lelassított. – Jól vagy? Megsérültél?

– Nem számít. Penny a kocsidban rejtőzött el. Meg kell állítanod Barnest, most.

– Mi!? – A szemei kikerekedtek. – Dom, nem. Egy bomba van… – Villámgyorsan kirontott az ajtón és lerohant a lépcsőn. – Olivia – állj!

A szívem a fülemben dobogott. Egy bomba?! Hozott egy kibaszott bombát? Megőrült?

Az érme egy csali volt Barnes odacsalogatására. Azzal együtt akarta felrobbantani a Lexust és Barnest is. Kirohantam és Kempthorne után iramodtam.

Nem messze tőlem az egyik őr a kocsi első ajtaja felé nyúlt. Barnes szorosan mögé húzódott. Tökéletesen tisztán láttam az egészet, ahogy az őr ujjai átfogják a kilincset, ahogy közelebb lépett. Ahogy Barnes felnézett és a szemei kikerekedtek, amint látta, hogy Kempthorne és én rohanunk felé.

Kempthorne kiáltott valamit. Egy fülsiketítő robbanás tépte szét a hangot és mellkason vágott. Pusztító ordítás következett, ami mindet elnyomott, még a szívdobbanásaimat is. Kosz, üveg és törmelék pattogott mindenütt a földön. Úgy tűnt, az örökkévalósig tart, aztán sűrű, émelyítő csendben ért véget. Botladoztam, tántorogva, de valahogy talpon maradtam. Lángok táncoltak, váltakozó narancsszín fényben világították meg az éjszakát. A fém nyiszorgott és kattogott.

Ó, Krisztusom, Penny!

Azt mondtam neki, hogy biztonságban lesz. Azt mondtam neki, hogy kijutunk innen. Én tettem őt abba a kibaszott kocsiba! A kocsi lángoló fémváza felé rohantam, de a forró hőség visszalökött.

Nem, csak őt ne. Én nem tudtam… nem tudtam elérni őt. Azok az ő sikolyai voltak vagy a fém olvadásának hangja?

Én tettem ezt. Miattam került a kocsiba. Én öltem meg őt.

– Dom… – Kempthorne érintette meg a vállam. Megpördültem és erősen mellbe löktem. Megtántorodott, hátrált, a szemei tele voltak együttérzéssel.

– Te kibaszott pöcs – vicsorogtam, a hangom furán csengett a fülemben. – Megérte? Bármit is csinálsz, megérte az életét?! Nem teszel bombákat a kocsiba, Jézus Krisztus, Kempthorne. Ez nem egy háborús övezet.

Elfancsalodott az arca. – Dom, sajnálom – nem akartam, hogy ez történjen. Én csak… sosem lett volna szabad idáig fajulnia Olivia tervének. Meg kellett állítani. – A lángok izzása táncolt az arcán, mély barázdákat vágtak a szája és a szemei körül, megmutatva a fájdalmát. Jó. Szenvedjen csak.

– Sajnálod? – Sajnálja?! Nem tudtam ezt csinálni, képtelen voltam a közelében lenni. Megőrülnék. A bűbáj már az ujjbegyeimnél fortyogott. Könnyedén fel tudnám gyújtani Alexander Kempthorne-t is, hogy úgy szenvedjen, ahogy Pennynek kellett.

Valami felrobbant a kocsiban, amitől megpördültem, hogy a lángokba nézzek. A forróság az arcomon sistergett felszárítva a könnyeket, amint elhagyták a szemeimet.

Nem lehetett halott.

Az előbb még vele voltam. Most életeket kellett volna mentenem, nem bántani őket, mit azelőtt.

Az előbb még itt volt, értem aggódott. Ő csak egy lány volt, pántos szandálban, aki belekeveredett Kempthorne látens baromságaiba és most… halott.

– Annyira sajnálom – suttogtam.

Egy alak imbolygott a lábain a tűz másik oldalán, és végigtörölte az egyik kezével a véres ajkait. Kinevették a lángokat. Barnes nyomozó. Mozdultam, mielőtt megállíthattam volna magam. Kempthorne megragadta a vállamat. Leráztam magamról és a nevető nyomozó felé indultam. A mágia az ujjbegyeimben sistergett, ott gyűlt össze, ki akart repülni, anélkül, hogy egy ereklye irányította volna. Most a düh táplálta. Harag az igazságtalanság miatt, a végtelen hazugságok miatt, a világ miatt, ami tárgyalókként tekintett a látensekre, akiket megvettek és cserélgettek. Baszódjon meg, bassza meg Kempthorne, baszódjon meg mindenki.

– Véged van, ribanc.

– Dom, ne! – kiáltotta Kempthorne. – Magába fogja szívni!

Jókedv csillogott Barnes szemeiben. – Tegyél próbára, John. Végül is, pontosan ezért vagy itt. – Felé lendültem, de a ribanc gyorsan mozdult, könnyedén oldalra lépett. Kezét a jobb karomra szorította és a térdem a földre csapódott, mielőtt rájöttem volna, hogy zuhanok. Barnes szavai a fülemet csiklandozták. – Ez az, drágám. Adj nekem mindent, amid van. Lángolj.

Valami megmarkolta a szívemet és megpróbálta kitépni a bordáimon keresztül. Zihálva, kúszva küzdöttem ellene, hogy eltaszítsam, hogy bármit csináljak, hogy elmeneküljek, de akármit is csinált, erősen szívta a lelkemet, amitől a világom elhomályosult és a végtagjaim megteltek ólommal.

Tudtam, hogy mi ő… találkoztam már a fajtájával.

A nevetése átjárta a fejemet. A bűbája hullámokban rángatott, elszívta az erőmet, mint ahogy én csináltam Pennyvel, de ezerszer rosszabban. Barnes brutális támadása kitépett belőlem mindent, ami látenssé tett engem, elvitte a lelkemet is – ha még maradt.

Ezt akarta egész idő alatt? Az ereklyéket, a látenseket, ő nem megmentette őket, hanem belőlük táplálkozott. A ribanc a legrosszabb fajta látens volt – egy abszorbens, egy pióca. Azok, akikkel Szíriában találkoztam, minden általuk megtámadott látenst elhasználtak és a legtöbb esetben egy alig lélegző üreges héjat hagytak maguk után.

Levegőért kapkodtam, de a tüdőm még mindig sikoltozott, lelohadva. A szívem túl erősen vert a mellkasomban és a fejemben lüktetett, dühödten próbált vért pumpálni körbe a testembe – a mozgásért, a menekülésért.

– A fenébe. – Olyan közel sziszegett a fülemhez, hogy a hangja végigborzongott a testemen.

A ködben, a táncoló tűzfényben és a füstben láttam, hogy nyílik a főkapu. Villogó kék fények csatlakoztak a homályhoz. Szirénák nyelték el a pattogó, köpködő lángokat. Tűzoltók. Elterelés. Emberek. Igen, abba kellett hagynia. De a világ összemosódott, elhalványult és én átestem az egészen – kihűltem.

Egy pántos szandálos lány dübörgött ki a füstből, egy deszkát lengetve a feje fölött. Sikoltozott – felém tartott. Meglendítette azt a deszkát, keményen megcsapta Barnest, leütötte rólam azt a ribancot.

Zihálva a kezemre estem.

– Ó, Istenem, Dom?

Penny. Kis kezeibe fogta az arcomat.

De ő halott volt.

Ez azt jelentette, hogy én is meghaltam?

Semminek sem volt értelme. A fejem lüktetett, megpróbált széthasadni és a mellkasom úgy égett, mintha az összes tüzet lenyeltem volna. Ez rossz volt. Nagyon rossz.

Penny könnyáztatta arca nézett a szemembe. – Dom, jól vagy?

Tűz sistergett, gőz gomolygott, a tűzoltóság hozzálátott, hogy megfékezze a Lexus lángjait. Zaj és káosz forrongott körülöttem, de én még mindig lélegeztem, életben voltam és Penny is. – Életben vagy?

– Igen, nem neked köszönhetően. – Kicsiny öklével megütötte a karomat. – Semmi esetre sem szálltam volna be annak a gazdag fickónak a kocsijába, miközben olyan furán viselkedtél, ami őt illette. Jó, hogy nem tettem. Majdnem meghaltam.

A fenébe, Kempthorne… Feltornáztam magam a zsibbadó lábaimra és végigpásztáztam a vérengzést. A tűzoltók ott nyüzsögtek a tűznél. De sem Kempthorne-nak, sem Barnesnak nem volt nyoma. – Hová mentek?

– A folyó felé futott, arra – Penny a nyitott kapun túlra mutatott –, az őrült nő után.

Ó, a fenébe is, nem. Bármilyen szarság is folyt köztük, Barnes nem úszhatja meg és én nem bíztam abban, hogy Kempthorne nem fogja elengedni. Tántorogva meglódultam, intettem a közeledő tűzoltóknak és kocogni kezdtem.

– Maradj itt! – kiáltottam vissza Pennynek. – Mindjárt visszajövök.

 

Huszonkilencedik fejezet

Fordította: Christina és Elorie

Félig bicegve, félig kocogva keltem át a telepen, lefelé a lejtőn, a folyó felé. A telephely kerítésének nagyobb része a régi folyóparton futott végig, amelyet ingatlanfejlesztésre szántak. A Temze hatalmas, sötét sebhelyként futott London közepén. A közeli rakpart épületeinek fénye visszatükröződött a tintaszínű felszínéről, de a hatalmas folyó elnyelte a legtöbb fényt, beleolvasztva a saját sötétségébe.

A London Eye a közelben derengett, csillogó küllői mozdulatlanok voltak. Végigbicegtem a törött járdán, és észrevettem egy rést a kerítésen, amelynek szélei kifelé húzódtak, elég nagy lyukat létrehozva ahhoz, hogy átslisszoljak rajta.

Látens fény és forróság villant fel a kerítésen túl és a folyóhoz közel. Barnes. Most, hogy teljesen feltöltődött az ellopott bűbájommal, bizonytalanabb volt, mint valaha. A ribanc.

Átbicegtem a résen, próbáltam nem gondolni a bensőmben kúszó hidegre vagy a hátamon lecsorgó ragacsos nedvességre. Rendben leszek, minden rendben lesz. Állítsd meg Barnes-t. Csak erre kellett koncentrálnom. Átkeltem egy sík bozótos területen, a visszhangzó hangok és a csobogó víz hangja felé.

Barnes felizzott előttem. A lopott mágiám úgy világította meg, mintha valami isteni lény lenne, akit a mennyországból küldtek, de az őrület az arcán tiszta gonoszságról árulkodott. Kempthorne távolodó alakjának körvonala kitűnt a Westminster-hidat szegélyező, a távolban villogó fények közül. Még néhány lépés, és lezuhan az öreg dokkról, egyenesen a folyóba. Barnes sarokba szorította. Egyetlen érintéssel fel tudná gyújtani.

A pár annyira el volt foglalva egymással, hogy egyikük sem vette észre, hogy közelebb kúsztam.

Kempthorne megadóan emelte fel a kezét. Vér szennyezte be az ingét, közvetlenül a régi lőtt seb felett. Barnes ragyogása átjárta, megvilágította hamuszürke arcát, és sötét szemében lobogott.

Mihez akart kezdeni Barnes ennyi erővel? A piócák ellopták a bűbájokat, felhalmozták őket, és két lábon járó ereklyékké változtak. Szíriában már kettővel is szembeszálltam, mindkettőt megöltem, de egy szervezett katonai művelet segítségével. Soha nem egyedül.

– Nem kell ezt csinálnod – mondta Kempthorne. A szél végigszántott a haján, és a homlokára borította a fürtöket. Hátrapillantott a mély, zavaros vízre, és megállt a dokk szélénél, közvetlenül a korlát mellett. Még egy lépés, és a Temze elnyelte volna. – Olivia, kérlek. A kutatást nem erre szánták.

– Londonnak hallatnia kell a hangját – Barnes hangja kísértetiesen lággyá és csábítóvá változott, mintha nem is teljesen az ő hangja lett volna.

Kinyújtotta a kezét, széttárta az ujjait, és bűbáj fortyogott az ujjbegyeiben – az én mágiám. – Azok után, amit veled tettek, hogyan tudsz nem mellém állni? Az árnyak mellé?

Kinyújtotta a kezét. – Olivia, beteg vagy.

– Hogy merészeled, Alex! Tudod, hogy nem vagyok. Nem vagyunk betegek, igazunk van! – A bűbája fellángolt, tomboló érzelmektől fűtve.

– Nem, nem...persze. Figyelj, tudom, milyen érzés, amikor a harc annyira felemészt, hogy azzá a szörnyeteggé válsz, ami ellen harcolsz. Ez nem te vagy. Hadd segítsek neked.

A nő úgy nevetett, mintha ő lenne az őrült. – Te segítesz nekem? Hogy lehetsz ilyen naiv? Elvégre te voltál az első közülünk. Gyere el velem az óriáskerékhez, nézd, ahogy felébresztem Londont a szendergéséből. Megvan a hitelesítőd ereje – John ereje –, és még sok másé. Most már mind a részemmé váltak. Látod, ahogy vonaglik? – Megfordította a kezét, mire a bűbáj aranyló mézként nyaldosta végig az ujjait. Nagy része az enyém volt, de egy része a többi látenshez tartozott, akiket begyűjtött. Soha nem a látensek megmentéséről, vagy őrült kísérletekről szólt ez az egész. Minden róla szólt, és a hatalomról, amivel nem tudott betelni.

Kempthorne tekintete átsiklott Barnes válla felett és rám szegeződött a rejtekhelyemen, mélyen a dörömbölő szívembe hatolva. Megrázkódtam a tudattól, az elszántság végighasított a fáradt végtagokon, és a fájdalmak, a sebek és a kínok elhalványultak. Egy kapcsolat feszült közöttünk. Ismerős, megnyugtató. A szája sarka megrándult és a szívem a mélybe zuhant. A hősies bolond valami butaságot készült tenni.

Egy erős széllökés megingatta a dokk szélén. London csillogó épületei a folyó túloldalán rosszkedvűvé varázsolták a sziluettjét.

– Rendben, akkor ezt együtt csináljuk – mondta, és feléje nyújtotta a kezét, hogy megfogja.

A lány közelebb lépett. – Ahogy annak lennie kellett.

A grimasztól megfeszült az arcán a hamis mosolya. – Valóban.

Felemelte izzó kezét, és a bűbáj arany cérnaszálakként tekergőztek az ujjaiból, Kempthorne felé nyújtózva. A férfi tudta, hogy micsoda a nő – egy veszélyes, nagy erejű látens, aki képes volt elszívni az erőt az ereklyékből és látens társaiból, majd egymásba szőni. Valószínűleg mindig is tudta, hogy Barnes nyomozó egy két lábon járó rémálom. És tudta, hogy meg kell állítani – bármi áron.

A bolond meg akarta ölni magát, hogy neki is véget vessen.

De Kempthorne nem fog meghalni az én szemem láttára; Robin satuba szorítaná a golyóimat.

Ha valaki megölt egy zsarut, az én voltam. Én voltam az East End-i srác, a bűnöző fia, a mocskos látens, az eszköz, a hiba, ami csak arra várt, hogy megtörténjen. Ha elkapnának érte, nem számítana. Kempthorne rájött volna erre a szarra. Muszáj volt neki.

Barnes átkulcsolta a kezét Kempthorne keze fölött. A férfi magához szorította, mintha táncpartnerek lennének, és a nő őrült mosolya ellágyult, ahogy a férfi szemébe nézett.

A bűbáj ragyogása végigkúszott Kempthorne kezén, és felcsimpaszkodott a karjaira, köréje tekeredett, és felemésztette őt, míg végül mindketten úgy ragyogtak, mint a csillagok. Ez gyönyörű lehetett volna, ha nem lenne olyan kibaszott tragikus.

Kempthorne felemelte a kezét, és megsimogatta Barnes arcát. Sajnálat és szomorúság töltötte meg a szemét.

– Sajnálom, Alex – mondta. –Megváltoztál. Egyszerűen nem tudok bízni benned – lökte el magától.

Kempthorne megtántorodott, a dokk szélén inogva.

A szívem megugrott. Az adrenalin az egekbe szökött. Felpattantam, a vállammal Barnesnak csapódtam – simán oldalra döntöttem –, és megragadtam Kempthorne csapkodó karját, elkapva őt a zuhanás küszöbén. A lendület mindkettőnket a földre taszított. A folyó és a sár sűrű, nedves szaga szállt a levegőben, átkozottul közel. Ha még egy centivel jobbra estünk volna, akkor a Temze elragadott volna minket, ahogy Barnes-t is elragadta.

Kiengedtem a levegőt, és Kempthorne-t biztonságban tartva, mindkét kezemre támaszkodva feltápászkodtam, és dühösen néztem rá.

Kempthorne mellkasa megemelkedett, és szikrázó kék szemei megválaszolták az összes rejtély válaszát, amit még mindig nem fedeztem fel. Apró rángás futott végig a gazember ajkának sarkában. Mindketten majdnem meghaltunk, többször is. Az erőm felét elvették tőlem, és Penny majdnem lángba borult a hülye bombája miatt, erre mosolygott?

Egy részem le akarta törölni azt a mosolyt az arcáról, egy másik részem meg akarta csókolni az oldalra billentett ajkait.

Ehelyett átkukucskáltam a perem fölött a zavarosan sötét Temzére, félig arra számítva, hogy Barnes-t látom a parton kapaszkodni. De már eltűnt, elsodorta a folyó. London megtarthatta őt.

– Meghalt? – kérdezte Kempthorne. A szavak olyan közel voltak az arcomhoz, hogy a pillanat különösen meghitté vált.

– Határozottan. – Szembefordultam vele, még mindig magam alatt tartva őt, még mindig érezve, ahogy levegőt vesz, talán még a szívverését is.

– Ebben az esetben megtennéd, hogy leszállsz rólam?

Legurulva róla a hátamra érkeztem, azt kívánva, hogy bár ne tettem volna, amikor a szúrás sebéből a fájdalom végigszáguldott a hátamon. Most, hogy vége volt, a fejem ismét hasogatott, és a mellkasom újra emlékezett, hogy küzdenie kell a levegőért, és a seb a hátamon is ellátásra szorul. Az üresség, amit Barnes hagyott szintén tátongó sebnek tűnt, egy olyannak, amit senki sem láthatott. Istenem, a piócák borzalmasak voltak.

Kempthorne feltápászkodott, lesöpörte az öltönyét, kezével a hajába túrt. Hozzá képest szokatlanul a fürtjei visszahullottak.

Rajtakapott, ahogy őt néztem, és az a kis mosoly visszatért. A kezét nyújtotta.

– Mindent összevetve, minden elég jól alakult, nem gondolod?

Úgy méregettem a kezét, mintha csapda lenne, és a segítsége nélkül tápászkodtam fel. – Azt hiszem, Alexander, el kell mondanod mindent.

– Ó, persze. Igen. Nos. Hol is kezdjem?

– Az elején? – Egy görcs összeszorította a mellkasomat. Kétrét görnyedtem, hogy kapjak levegőt.

– Egy évvel ezelőtt Olivia Barnes megkeresett, hogy beszéljünk a közös érdeklődési körünkről. Ismertem őt az akadémiáról, ahová mindketten jártunk. A látens tanulmányok órán találkoztunk. Miután nemrégiben megkeresett, visszanyertem a bizalmát, és megtudtam, hogy hogyan használta fel a pozícióját a rendőrségnél, ahhoz, hogy ereklyéket és látenseket biztosítson, fokozatosan mindkettőből elszívva a bűbájukat, hogy növelje a sajátját, azzal a végső céllal, hogy valamilyen alvó entitást megidézzen, amelyről úgy hitte, hogy London alatt lakozik, és, ami minden látens forrása. – Megvonta a vállát és összerezzent, átkot mormolva az ingére tapadt vérre. – Mint regisztrálatlan látens – folytatta –, az erőfeszítései évekig ellenőrizetlenül maradtak.

– Szóval te mindvégig tudtad, hogy a barátod egy korrupt zsaru és látens?

– Társ.

Most komolyan, ez már szőrszálhasogatás volt. Visszasántikáltam az út felé, miközben próbáltam vigyázni a hátamra, nehogy szétnyíljon a seb.

– Nem vádolhattam meg egy nyomozót komoly látensbűncselekménnyel bizonyíték nélkül. Ezért felajánlottam neki, hogy a csapatom az ő segítségével nyomozhatna egy névtelen vevő után, aki illegális ereklyéket gyűjt árveréseken. Tudott erről az emberről, és természetesen bizonyos műtárgyakat meg is akart szerezni, a saját személyes használatára. Elhitte, hogy az ő oldalán állunk, és így is volt, egy bizonyos fokig. Anca egy olyan elem volt, akit el kellett távolítani.

Rápillantottam, miközben a sántikálásom ellenére is tartottam vele a lépést. Barnes egyáltalán nem szervezte meg a mi bevonásunkat az ügyébe. Kempthorne tette, annak tudatában, hogy már a látens betegség felé vezető lejtőn volt a nő. Csak bizonyítékra volt szüksége, amit akkor tervezett megszerezni, amíg Barnes figyelme rajtunk és Ancan volt. Mindenkit átvert és kijátszott. Alattomos szemétláda.

– Gyanítottam, hogy a nyomomban van, amikor említetted a Cecil Court-i találkozót – mondta. – És a Cecil Courtban hagyott kártyapakli nyilvánvalóan nem a tiéd volt. Ötvenkét kártya, nem ötvenegy. A pakli hamis volt. Tudtam, hogy nem támadtad meg Kage-t. Barnes ármánykodása egy dolog volt, de az, hogy téged elvitt és elszívta a bűbájodat, megpróbálva gyilkosnak beállítani téged… – Lecsippentett egy piszokfoltot az ingujjáról. – Az már túl sok volt.

Az összefoglalója egy csomó mindent kihagyott, és ha azt hitte, hogy el fogom felejteni a közreműködését az egészben, akkor a rossz bolondot alkalmazta. – És Barnes azért akart engem, mert?

– Lehet, hogy elejtettem néhány célzást a lenyűgöző képességedről. Egy olyan abszorbens számára, mint ő, te ellenállhatatlan vagy.

– Csalinak használtál?

– Nem hinném, hogy én ezt pont így fogalmaznám meg – fintorodott el.

Nevettem, mert mi mást tehettem volna? Legalább tudtam, hányadán állunk. És komolyan, egyáltalán meglepődtem? – Mi a helyzet Anca-val? Ő hogyan illett bele ebbe az egészbe? Azon kívül, hogy olyan valamivé vált, amivel megzavarhattad Barnest?

– Hm, igen… Attól tartok, az ügyeknek valójában semmi közük sincs egymáshoz. Anca jótevőjét még nem találták meg.

– Vagy az ügyek kapcsolódnak, rajtad keresztül – mondtam.

Elhallgatott, hirtelen nem volt olyan beszédes. Rendben, ha ezt a játékot játszottuk, de amikor nem vérzek, és nem készülök seggre esni, lesz egy beszélgetésünk arról, hogy pontosan hogyan illeszkedett Barnes őrületes tervébe és, hogy a névtelen M a színfalak mögül próbált Kempthorne-hoz és a kutatásaihoz hozzájutni.

Bicegtünk még egy kicsit, majdnem az útnál voltunk. Kibújt a kerítésen, és amikor követtem, a hátamon lévő seb azt a pillanatot választotta, hogy megfeszüljön és lángra lobbanjon. –Bassza meg…

– Dom?

– Semmi baj… – intettem le.

– Nyilván van. Hadd nézzem meg. – Mögém állt, felemelte a ingemet anélkül, hogy megvárta volna a beleegyezésemet. Meleg ujjak táncoltak a forró, lüktető seb körül a hátam alsó részén. Az érintése bizsergető volt, megfeszítette a bőrömet. Ösztönösen elhúzódtam.

– Maradj veszteg – parancsolta. Az érintése erősödött, súrolt és gyúrt. Szükséges volt ez?

A simogatása zavaró volt, részben fájdalmas, részben… valami más. Megköszörültem a torkomat és tűrtem. – Miért nem mondtad el, hogy Barnesra gyanakszol?

– Azért, Dom, mert sok minden vagy, de finomkodó nem. Nem kockáztathattam, hogy te vagy Gina riadóztassátok Barnest, mielőtt elegendő bizonyítékunk lenne. Bármilyen változás a viselkedésünkben, és tudta volna, hogy tudomást szereztem az ármánykodásáról. És te jó munkát végeztél Kage-gel Anca felkutatását illetően.

A tény, hogy nem bízott bennünk többet mondott róla, mint a csapatáról. Tudnia kellett volna, hogy fedeznénk őt. A vállam fölött átkukucskálva elkaptam az arcán elterülő mély koncentrációt. Az érintése még mindig incselkedett, furcsán intim volt. – Dolgoznod kell a bizalmi gondjaidon, Kempthorne.

Felnézett, és halkan felnevetett. – Ezt már hallottam korábban is.

– És tartozol nekem egy tortával.

– Tortával? – Elengedte az ingemet és hátralépett. – A seb nem olyan rossz, mint gondoltam. Rendben leszel.

A bizsergés elnyomta a fájdalmat. Bármit is tett, úgy tűnt, csillapította.

Egy elhaladó rendőrautó kék fényei borítottak be minket. Távoli szirénák hangja figyelmeztetett, hogy még több érkezik. Kempthorne figyelte, ahogy az autó eltűnik egy sarok mögött, és tekintete visszasiklott rám. – Jól vagy? – Ahogy kérdezte, finoman, csendesen, az más volt, mint más alkalmakkor, és a sötétben az intenzív tekintete szinte parázslott.

– Ja. – nyeltem egyet. – Te?

– Igen. Jól. Köszönöm… hogy elkaptál. Nem vagyok benne biztos, hogy készen állok meghalni, még nem. Van még mit tenni.

Néha furcsa volt. Mosolygott, amitől én vigyorogtam, amíg le nem esett, hogy haragudnom kellene rá. Elsántikáltam, és amikor felzárkózott, azt mondtam: – Jobb, ha kitalálsz egy történetet, hogyan veszítettük el Barnest. Elég jól tudsz hazudni kettőnk helyett is, igaz?

Titkos tudás csillogott a mogyoróbarna szemében. – Lehet, hogy van benne némi igazság.

 

Harmincadik fejezet

Fordította: Red Ruby

Személyes szabályommá tettem, hogy megpróbálom elkerülni a kórházakat. A steril környezet, a visszhangos folyosók és a csipogó gépek a katonaságban történt eseményekre emlékeztettek, amelyeket inkább elfelejtenék. De nem magam miatt voltam ott. A fickó miatt jöttem, aki a kórházi ágyban aludt, egy szobában, ami csak az övé volt.

Kage Mitchell állapota stabil volt, szerencsés volt, hogy életben maradt, és az orvosok szerint teljesen fel fog épülni. Ami...lehetetlennek tűnt. Láttam, ahogy a kártya eltalálta, láttam, ahogy a földön feküdt, és elvérzett. És láttam már elég pusztító sérülést ahhoz, hogy tudjam, ha valaki nem fogja túlélni.

Hollywood túlélte.

Az ágy melletti székre rogytam, és nagyot sóhajtottam. Kage szívmonitora különös módon megnyugtatóan csipogott mögöttem. A szemközti falon egy poszter követelte, hogy regisztráltassam a látens babámat, hogy a legjobb kezdéssel indulhasson az életben. Forgattam rá a szemem. Jézusom, ez a propaganda fullasztó volt.

Az elmúlt két nap tele volt Barnes eltűnésével kapcsolatos kérdésekkel, végtelen nyilatkozatokkal a hatvan látensről, akiket bezárt, hogy erejüket begyűjtse, és én még mindig abból épültem fel, hogy megfosztottak a bűbájomtól. Hetekbe fog telni, mire ezt kiheverem, ha egyáltalán rendesen rendbe jövök. – Még mindig látens vagyok úgy, hogy nincs egy trükk sem a tarsolyomban? – kérdeztem az alvó Hollywoodtól.

Álmában nem vett tudomást a jelenlétemről, valószínűleg így volt a legjobb.

Egy egész sor ellentmondásos gondolat futott át a fejemen. Dühös voltam rá a módszerei miatt, és dühös voltam magamra, amiért törődtem vele. A maga módján segíteni próbált. És az egyetlen alkalommal, amikor a fegyvere nélkül volt, majdnem meghalt. Ez az én hibám volt. Talán egész idő alatt tévedtem, és az ő módszere volt a helyes?

Még csak biztos sem voltam benne, hogy létezik jó és rossz. Vagy csak nézőpont kérdése az, hogy mi a helyes. Mint Kempthorne, akinél nem kételkedtem abban, hogy helyesen próbált cselekedni, amikor mindenki előtt rejtegette a titkait. Még mindig beszélnünk kellett dolgokról, például az érméről, és arról, hogy miért került állandóan szóba, és hogy Barnes miért ragaszkodott annyira ahhoz, hogy ő és Kempthorne a legjobb haverok. De Kempthorne még elérhetetlenebbé tette magát, mint azelőtt.

Került engem – Ravenscourtben bujkált. Legalább nem rúgott ki. Még nem. A múltam megtanított arra, hogy ha túl közel kerülök a felsőbb vezetéshez, annak nem lesz jó vége. Ugyanez vonatkozott Kempthorne-ra is, és láttam a gyilkos falát. A privát megszállottságát. Lehet, hogy megbánja – ahogy az exem megbánta, hogy lefeküdt velem –, és én megint seggre esek, és nem lenne más kiút, csak a mélyzuhanás.

Kage megrezzent álmában, és kibaszottul imádnivalón nézett ki.

– Barnes valószínűleg meghalt. Nem sokan élnek túl egy megmártózást a Temzében – mondtam neki halkan. – A sok őrültség – amit azért kavart, hogy mindenki figyelmét elterelje a tervéről, hogy felélesszen valami látens Istent London alatt – véget ért, és az irodai telefon többé már nem csörög. Robin mindenért ki van akadva, de leginkább miattam és a hiányzó pudingos kekszek miatt. Még mindig nem igazán tudjuk, hogy ki az az M – ebben valószínűleg tudsz segíteni. Gina úgy bánik velem, mintha üvegből lennék. Tudja, hogy Barnes megfosztott a bűbájomtól. Látens terminussal élve: nem tudom feléleszteni. Még a kártyáim sem énekelnek úgy, mint régen...

Annie besuhant a szobába, felriasztva engem a székből. Mély, égszínkék ruhájában és színes selyemsáljában elképesztően nézett ki.

– Ó, bocsánat, nem vettem észre, hogy itt vagy. Kint várok...

– Semmi baj, épp indulni készültem.

– Ó, ne menj el, kérlek, Dom! Örülök, hogy el tudtál jönni. Nem voltam biztos benne, hogy fogadod a hívásomat.

Majdnem nem tettem, de ha figyelmen kívül hagyom, akkor nem tudtam volna, hogy Kage Mitchell nagyon is él.

Aranyló haját a füle mögé tűzte, és Kage ágyához lépett. – Úgy tűnik, jól van... Hála Istennek. – Rám nézett, és halkan mondta: – Nem igazán beszéltünk korábban, a partin. De Kage mesélt nekem rólad és róla. Ezért hívtalak fel.

Volt egy én és ő? Mi ketten egy párnak számítottunk? – Tényleg?

Látnia kellett a meglepetést az arcomon, mert gyorsan hozzátette:

– Nem volt minden rossz.

Nevettem, és eszembe jutott, hogy ez a nő valakit tökön rúgott, amiért megpróbálta melegsége miatt szégyenbe hozni Hollywoodot. Annie a jók közé tartozott.

A hangulata kijózanodott, ahogy lenézett a barátjára. A szeretet az arcán valódi volt. – Hogy van?

– Rendbe fog jönni. – Valami csoda folytán.

– Ő egy túlélő.

– Nem mind azok vagyunk? – motyogtam, miközben néztem, ahogy Kage szempillái rebegnek. Még egy kórházi ágyban, kötszerekkel körbetekert mellkassal, gépekre kötve is hihetetlenül gyönyörűen nézett ki – most még sebezhetőbb volt, amitől a hülye szívem száguldott, és a védelmező ösztöneim túlpörögtek.

– Mit gondolsz, meddig marad Londonban? – kérdeztem. Egyáltalán nem kellene maradnia. A rendőrség elintézné, és az ő módszerei ütköztek a brit ügynökségek módszereivel. De nem akartam, hogy elmenjen.

– Nincs sok minden az Egyesült Államokban, amiért érdemes lenne visszamennie – az ő szavai, nem az enyémek. De itt sem volt sok mindene. – A hangja azt sugallta, hogy mindketten ismerjük ezt a kívülállóság-érzést. Ő egy regisztrálatlan látens volt. Kage nem volt látens, de elég közel állt egyhez, hogy a szívén viselje a dolgokat. Az élet nem lett könnyebb számunkra.

Talán lenne számára hely a Kempthorne & Co-nál, ha megkérdezném Kempthorne-t. De túl közel álltam mindenhez ahhoz, hogy objektív legyek. Ez azt is jelentette, hogy el kellett volna kapnom Kempthorne-t, és ő olyan sikamlós volt, mint egy angolna, ha nem akarta, hogy megtalálják.

Annie odahúzott egy széket, és letelepedett Kage mellé.

– Visszajövök, ha felébredt. – Az ajtó felé vettem az irányt, hagyva neki egy kis privát szférát.

– Dom? – mosolyodott el szégyenlősen. Nem az a mosoly, amit a tévében használt, hanem azt, amit a hajón, a minihűtőre ragasztott fényképen láttam. – Az, hogy találkozott veled, segített neki rendezni néhány dolgot, tudod? Dolgokat magával kapcsolatban. Szóval, köszönet mindenért.

Nem voltam benne biztos, hogy hogyan segítettem. Többször mentette meg a seggemet, mint én az övét, és amikor nem hancúroztunk, akkor vitatkoztunk. Mindenesetre bólintottam, és elmentem, próbáltam nem tudomást venni a mellkasomban mocorgó érzésről. Jézusom. Mélyen belezúgtam Hollywoodba.

Gina megcsipogtatta a telefonomat, amint a kórház előtt jelet fogott, és követelte, hogy menjek vissza az irodába egy új ügy miatt. A másik hátránya annak, hogy az iroda fölött éltem, a szabadság határozott hiánya volt. Szünetre volt szükségem. Talán megkérdezhetném Kempthorne-t, hogy aludhatnék-e Ravenscourtban? Még nem végeztem a gyilkossági falával, és az az idő, amit azzal töltöttünk, hogy együtt átnéztük az egészet, az elmúlt hetek egyik legjobb időtöltése volt. Már csak azért is megérte volna, hogy lássam, amint újabb kisebb pánikrohamot kapott a müzli elkészítése miatt.

Visszatérve a Cecil Courtba, Gina kinyitotta az ajtót. Az épületben csend volt, leszámítva, hogy Gina megzörgetett néhány csészét a konyhában. A lépcsőn felmászva levetettem a kabátomat, és így szóltam: – Szia, drágám, megjöttem!

Megállt a szívem a lépcsőfordulóban álló Kempthorne hirtelen látványára. – Ööö... – megrezzentem. Épp Drágámnak szólítottam? – Szia. Ez, ööö... úgy értettem, hogy Gina...

– Jó reggelt, Dom! – mondta vidáman. Rajta volt a kabátja, tehát készült elmenni. A lépcsőházban az összes árnyék, mintha köré gyűlt volna. Ez volt az első alkalom, hogy láttam őt, mióta visszautaztam Cecil Courtba az égett Aston-szagú ruháimmal és bűbájomtól megfosztva. Egy csomó dolog kimondatlanul maradt közöttünk.

– Jól vagy? A karod? – kérdeztem.

Megforgatta a sérült vállát. – Jól van. Te hogy bírod? Hogy van a hátad? És a...a másik problémád?

– Hm. Ja. Jól. – Nem akartam egyhamar belemenni az erőtlen-erő dologba vele. Ez a szarság túlságosan is személyes volt, és már valahogy átléptük a főnök-munkavállaló határt.

Felhajtotta a kabátja gallérját, és felemelte az állát. – Én csak...

Elálltam a lépcsőt, és bámultam. Felsiettem az utolsó néhány lépcsőfokon, és a lakás előtti lépcsőfordulóra léptem, helyet adva neki, hogy elhaladhasson. – Bocsánat.

Homlokát ráncolva nézett le a lépcsőházba. – Á, nem – mondta. – Úgy értettem… mindegy. Én csak… a konyhában, Gina és én...

Jézusom, miért volt ez ilyen kínos? – Ó, a konyhában? Helyes. Bocsánat, azt hittem, hogy el akarsz menni – mindegy is… – tártam ki a lakásba vezető ajtót.

– MEGLEPETÉS!

A konfettiágyúk és apró szivárványcsillagok robbanásától már nyúltam is, hogy feltöltsem a kártyáimat azzal a kevéske bűbájjal, ami még megmaradt bennem, amíg meg nem láttam Gina vigyorát. Robin valami fájdalmas, mosolyra emlékeztető valamit erőltetett magára, ami inkább grimasznak tűnt. Egy lópatkókkal és harangokkal díszített KÉT ÉVES ÉVFORDULÓ feliratú transzparenst akasztottak fel, ami gyanúsan úgy nézett ki, mintha egy házassági évfordulóra szánták volna, de a fenébe is, elég jó volt.

A szívem kitágult.

– Nem felejtettük el – bökte ki Gina. – Csak nagyon elfoglaltak voltunk, és aztán történtek dolgok. Sajnálom, hogy ha késő… – ráncolta a homlokát és az alsó ajkát rágta.

Szent szar, ez volt a legfigyelmesebb dolog, amit valaha is tettek értem. – Van torta? – Kérlek, legyen torta.

– Van torta – dörmögte Kempthorne. Elsétált mellettem a konyhába, és a pulton álló nagy fehér doboz felé tartott.

Gina hirtelen medveölelésbe burkolt, amit esélytelen volt elkerülni. – Annyira örülök, hogy nem mentél el. – Visszahúzódva, szemöldökét fel-le mozgatva hozzátette: – Kempthorne vette a tortát.

Ezt látnom kellett.

Amint kiszabadultam Gina medveöleléséből, Robin hivatalosan megrázta a kezem, a szorítása olyan volt, mint a jég. Elengedett, és visszatolta a szemüvegét az orrnyergére. – Gratulálok, hogy túléltél két évet a Kempthorne és társainál.

– Köszönöm. – Azt gyanította, hogy nem fogom?

– Érdekes volt, Dom. Bár a kiadások megnőttek, mióta megérkeztél. Még nem vagyok benne biztos, hogy van-e összefüggés. – A mosolya a végén azt sugallta, hogy viccelt. Talán.

De Robintól ez lelkes támogatás volt. Kezdett megkedvelni engem. Még két év, és még barátok is lehetünk.

Kempthorne minden üdvrivalgás és ceremónia nélkül kibontotta a tortás dobozt. Robin átnyújtott neki egyetlen gyertyát, és egymás között motyogtak, szervezkedtek, miközben eltakarták a tortát a szemem elől. Gina a szemét forgatta, és várakozva összefonta a karját.

Kempthorne megfordult, és egy nagy, kettes számot formázó unikornisos tortát tartva a karjában. Görbe mosoly játszott az ajkán, megvilágítva a humort a szemében. A tekintete elkapta az enyémet. Ó, ő ezt élvezte.

A művészien megtervezett, szivárványszínű hajjal és rózsaszín csillogó ajkakkal ellátott egyszarvú feje kettes számot formázott. Őrültség volt, és gyerekzsúrra szánták, de érdekelt ez engem?

Kempthorne nyitotta a száját, hogy megmagyarázza, de a vigyorom bele fojtotta a szót. – Ez klassz! – mondtam nekik. – Fantasztikusak vagytok, srácok.

– A lenyűgöző vonzza a lenyűgözőt, igaz? – Gina aggódó lelkesedéssel pattant a késállvány felé, Kempthorne pedig letette a tortát az asztalra. Az egyetlen gyertya pislákolt rajta.

– Ó, kívánj valamit! – kiáltott Gina.

– Nem hiszem, hogy az...ez nem a születésnapom. – És nem voltam öt éves.

– Attól még számít – bámult rám, egy késsel hadonászva.

Vettem egy nagy levegőt, végiggondoltam, mi mindent kívánhatnék, felpillantottam a férfira, aki két évvel ezelőtt úgy fogott velem kezet, mintha ide tartoznék, elkaptam a felvont szemöldökét, és elfújtam az egyetlen gyertyát.

– Mit kívántál? – kérdezte.

Gina zihált. – Nem! Nem mondhatod el senkinek, különben nem teljesül. – Vidáman nyakon szúrta az egyszarvút, és kikanyarította az első szeletet.

Robin kinyitott egy üveg pezsgőt, és morgott Kempthorne-nak, amiért a tortát nem cégpénzből fizették. Tortát ettünk, bort ittunk és beszélgettünk a Cecil Court 16a aprócska konyhájában, és talán ez volt életem legtökéletesebb pillanata. Ha elmondtam volna nekik, szánalmasnak tartottak volna, így hát elmerültem a csevegésben és az újfajta, furcsa, örökbefogadott családdal töltött időben, fájdalmasan tudatában annak, hogy ez valószínűleg nem lesz tartós. A jó dolgok sosem voltak.

Gina és Robin mély beszélgetésben voltak, mindketten a második pohár boruknál tartottak, amikor odaléptem Kempthorne-hoz. Feltűrte az ingujját, karjai a mosogatóban, könyékig a buborékokba temetkezve.

Miután egymásra halmoztam mellé a piszkos tányérokat, felkaptam egy konyharuhát, és elkezdtem eltörölgetni a már tisztákat. – Szóval vettél nekem egy egyszarvútortát?

– A rövid időn belül rendelkezésemre álló lehetőségek korlátozottak voltak – mondta tárgyilagosan.

– Mit vettél volna, ha lett volna időd tervezni?

Elmosolyodott magában, és átnyújtott nekem egy tiszta tálat, hogy megtöröljem. – Azt az ötletet jövőre tartogatom. – Egy ravasz fejfordítással, ajkait ráncolva megkérdezte: – Mit kívántál?

– Ez titkos információ.

– Csak éppen felnéztél és...

– Tényleg? – Megvontam a vállam, játszva a naivat.

Mindketten tudtuk, hogy hazudtam. A mohó szívem kihagyott a hirtelen intenzív tekintete alatt. Határozottan ideje volt témát váltani, és mivel láthatóan laza volt, most volt a tökéletes alkalom, hogy rajta üssek valamivel, ami már egy ideje foglalkoztatott. – Szóval most, hogy végeztünk, elmondod, miért olyan különleges az érme?

A sötétség elnyomta a fényt a szemében, és Alexander Kempthorne azon része, amelyet sosem tudtam megérteni, visszanézett rám, mintha az indítékaimat próbálná boncolgatni. – A titkok miatt, amiket őriz.

Oly sok titok. De ezt az egyet kezdtem megfejteni.– A meggyilkolt lány, akit az érmében láttam. Ismerősnek tűnt, nagyon hasonlított Pennyre.

– Igen, hasonlított – mondta. Se több, se kevesebb. Igyekezet semleges arckifejezést ölteni, de az orcája rándulása elárulta.

Az érme elveszett a Lexus robbanásában, vagy még mindig nála volt? Nyilvánvalóan értékes tudás volt benne – személyes információk. A férfi, aki mellettem állt, szörnyű dolgokon ment keresztül. Olyan dolgokon, amiket nem volt más választásom, minthogy közelről megismerjek. Kurvára frusztrált, de tiszteltem, amiért túlélte.

– Ő arra a lányra is nagyon hasonlított, amelyek a tetőtéri lakásodban lévő fényképeken vannak – mondtam óvatosan. – A három Labradorral és a ragyogó mosollyal. – És ugyanazzal a Kempthorne-arccsonttal, mint a családja többi tagja a Ravenscourt falain lógó merev családi portrékon.

Az ajkai összeszorultak, szavakat rejtve maguk mögött. Sajnálat és talán félelem árnyékolta be a szemét. A pszichésen érmébe égett lány, a lány az asztalán szétszórt fényképeken, a meggyilkolt lány... Ő volt a húga, Charlotte Kempthorne.

Véletlen egybeesés, hogy Penny Montgomery történetesen hasonlított rá, vagy Barnes ötlete volt ez a gonosz játszma? Személyes csapás Kempthorne-ra?

Minél jobban belemerültem Kempthorne borongós világába, annál több megválaszolatlan kérdés bukkant a felszínre.

Kihúzta a dugót a mosogatóból, felkapott egy rongyot, hogy megszárítsa a kezét, és a válla fölött ellenőrizte, hogy Robin és Gina nem hallgatózik. Lehajtotta a fejét, és azt mondta: – Attól tartok, még messze nincs vége.

– Vagyis?

– Barnes félelmetes volt, jó kapcsolatokkal rendelkezett, és lehetősége volt arra, hogy bizonyítékokat gyűjtsön ki az ereklyékből a tetthelyeken, de nem ellenem licitált azokon az árveréseken. Nem azért gurította a tollat a múzeum ajtaja alá, hogy téged ingereljen, és biztosan nem próbált megölni téged az első aukción, amelyen részt vettünk. Élve akart téged. Nem ő volt a bábmester – ez az M figura. Attól tartok, az egyetlen dolog, amit M akar, hogy te és én eltűnjünk az útjából.

Akkor, ha nem ő volt M, akkor ki? A tekintete kérdőn nézett rám, arra számítva, hogy én tudom a választ, de ha nem Barnes volt az, akkor megint a kezdeteknél tartunk, és nem kerültünk közelebb ahhoz, hogy kiderüljön, ki gyűjtötte az ereklyéket, és kinek állt érdekében eltávolítani engem, sőt Kempthorne-t is Londonból.

– London árnyékai közt egy olyan erő játszik – mondta –, amit nem tudom, hogy időben meg tudok-e találni…

Az ajtó hirtelen kinyílt. Egy rongyos, mocskos nő rontott be, mellkasa zihált, fekete, pixie vágású hajába sárrögök tapadtak, ruhája ferde, arca csupa horzsolás, és mániákus tekintet ült a szemében.

Szinte fel sem ismertem. Barnes nyomozó.

Robin felkiáltotta: – Ereklye!

Egy szörnyű, tagadhatatlan erő sikoltotta nekem, hogy nézzem meg, hogyvegyem el! Az elveszett Cecil Court kulcsomat az ujjai közé szorította, de a jobb kezében olyan erősen markolt valamit, hogy az ujjai elfehéredtek a megerőltetéstől.

A tárgy a saját ütemét verte a fejemben, a suttogása sziszegett. A toll. Egész idő alatt nála lehetett, és csak a szerencsén múlott, hogy megúszta a Temzét.

Az ereklye zümmögött és sírt, sikoltozott és követelt. Ismert engem. Kapcsolatban álltunk egymással, és azt akarta, hogy figyeljek.

Barnes bűbája lángolt a kék szemében.

Meglepetés!

A tányér kicsúszott az ujjaim közül, és számtalan darabra tört. Alig hallottam.

Vedd el!

A szép, megbabonázott tárgy. Vedd el, vedd birtokba, használd, és világítsd meg Londont örökre. Égess fel mindet! Égess ki millió sebet! Az emlékek lehúztak – megpróbáltak a múltba rántani. Sikolyok. Gyötrelem. Csak annyit kellett tennem, hogy elveszem a tollat. Édes feloldozás mindenkinek. A toll mindent tudott, a toll mindent látott, és meg akarta mutatni nekem a titkait. Az ő titkait. A sikoltozó fiú az asztalon, a fiú, aki nem tartozott oda. A fiú, akit teremtettek.

Barnes felemelte az öklét, benne a tollat szorongatva. A zihálása alábbhagyott, a szeme kitágult, az arca megernyedt. – Ha én nem kaphatom meg, akkor ő sem kaphatja meg.

Egy aprócska hang a gondolataim mélyén figyelmeztetett, hogy darabokra fogja robbantani az egész Cecil Courtot, akárcsak a lábam előtt heverő összetört tányért, és semmi sem marad Kempthorne-ból, Ginából vagy Robinból. De az apró hangot könnyű volt figyelmen kívül hagyni, különösen, amikor a nagyobb, mélyebb, sötétebb erő kezdte betölteni a szobát – Barnes bűbája növekedett. Nyomásától pattogott a fülem, és a mellkasomnak feszült. Nagyobb volt nálam, nagyobb volt ennél a szobánál, ezeknél az embereknél, nagyobb volt az utcánál, olyan nagy volt, hogy a jelenléte elárasztotta a Barnes támadása által hagyott hiányt, és határtalan erőt ígérve égett az ereimben.

Fény lángolt Barnes ujjai között, úgy kivilágítva őt, mint világítótorony a legsötétebb éjszakában. A toll. Mindannyiunkat megölne vele.

Rávetettem magam.

De Kempthorne gyorsabb volt. Bele csapódott Barnesba, tisztán ledöntötte a lábáról, és vele együtt a folyosóra zuhant. A nő sikoltott, de a sikolya csak távoli zúgás volt a szörnyű, csodálatos ereje mögött, amely mindenhonnan áradt körülötte – alulról jött fel, átütött a falakon, hullámokban árasztott el. Olyan íze volt, mint a nyári eső utáni napsütötte földnek, mint a nedves folyópartoknak és az égett vezetékeknek.

Kempthorne megragadta a kezét, és a fény szétáradt, mint ezer felrobbanó villanykörte – kivéve, hogy mindannyian a fényben voltunk. Kempthorne felkiáltott A teste megrándult, az izmai összeszorultak. Erő vágott keresztül rajta –belé. Olyan sok erő.

– Meg fogja ölni őt! – sikoltotta Gina.

De nem így történt. Alexander Kempthorne magába szívta – és gyorsan tette. Még néhány dübörgő hullám, és az ereklye tagadhatatlan jelenléte összehúzódott Kempthorne körül, majd gyorsan eltűnt a bőre alatt.

A toll most néma volt, úgy pihent a petyhüdt, nyitott kezében, mint bármelyik normális toll. A falnak dőlt, a szemei lecsukódtak, és ott feküdt, sápadtan és mozdulatlanul.

– Ne, ne! – visította Barnes. – Nem kaphatja meg! Nem veheti el tőlem!

Miután az ereklye kimerült, és szörnyű vonzereje eltűnt, megráztam a fejemet, és Barnes felé rohantam. Megpróbált feltápászkodni, és a folyosó felé futni. A karját elkapva visszarángattam, arccal a padlóra löktem, és a térdemet a válla közé szorítottam. – Maradjon a földön! Az 1978-ban hozott, be nem jegyzett látens törvény értelmében letartóztatom több bűncselekmény miatt, többek között, de nem kizárólag, egy ereklye felrobbantásának kísérlete miatt. Nem kell semmit mondania, de árthat a védelmének, ha a kihallgatás során nem említ valamit, amire később a bíróságon hivatkozhat. Bármi, amit mond, bizonyítékként felhasználható maga ellen. Megértette? – Barnes a térdem alatt zokogott, minden harcot – és erőt kiszívtak belőle –, elvették belőle.

Kempthorne nem mozdult. A toll a nyitott tenyerében feküdt, a bőre megperzselve. Lélegzett még? Nem tudtam megmondani. Robin mellé borult, és a nyakánál lévő pulzusponthoz nyúlt.

Zuhantam, de mozdulatlan maradtam, a térdem Barnes hátához szorult. Zuhantam, és nem volt mibe kapaszkodnom, mert Kempthorne nem élhette túl.

– Életben van? – krákogtam, már tudtam a választ.

Nem válaszolt.

– Robin –jól van?! – Nem lehetett halott. De annak kellett lennie. Egyetlen nem-látens sem élhet túl egy ilyen energiarobbanást. Már a súrlódási rezonancia önmagában is belülről kifelé kiégette volna az idegpályáit. Az agya kocsonyává alakult volna.

A gyomrom felfordult, a szívem hevesen dobogott. Hányinger járta át a nyelvemet. Ne Kempthorne is! Még több halál, még több holttest, még több ember, akit cserbenhagytam. De őt nem. Ő volt Kempthorne. Érinthetetlen. A hülye hajával, a felvágós órájával, és, ahogy mindig megrántotta a mandzsettáit, a ravasz, kis tudálékos tekintetével a szemében, amikor az okos terveit agyalta ki.

Barnes ficánkolt. Hirtelen nevetése kilyukasztotta a gondolati spirálomat. – Nem halt meg, John! Hát nem tudtad? Nem mondta el neked? Alexander Kempthorne közülünk való! –Felkacagott, és a foszlott szőnyeget karmolta. – Közülünk való. Teremtett, nem született. Mindannyiunkat teremtettek!

– Robin...? – csattantam fel. – Életben van, bassza meg?

– Jól van! – vágott vissza, a válla fölött bámulva. Heves, zöld tekintete átégett a szemüvegén, és engem hibáztatott, mint mindig. – Csak eszméletlen. Ha egy szót is szólsz erről bárkinek, akkor lesz rá mód, hogy regisztrálatlanná válj, méghozzá nagyon gyorsan.

Nehezen kifújtam a levegőt, és eszembe jutott, hogy lélegezzek. Várjunk csak, épp megfenyegetett engem?

– Érted? – követelte.

Pislogtam egyet. – Robin, m-micsoda...

– John Domenici, megértettük egymást?

– A francba, igen. Persze, hogy igen.

De akkor is, szent szar, Kempthorne jól volt? Csak egy látens tudott elnyelni egy olyan hegynyi erőt, mint, ami abból a nyomorult tollból áradt. Szóval ki és mi a fasz volt Alexander Kempthorne? Ha látens volt, és energiát szívott magába... akkor ő is pióca volt, akárcsak Barnes.

Lehet, hogy látens volt? Végig nem vettem észre?

Minden alkalommal, amikor majdnem elvesztettem az irányítást, ő ott volt, egy kéz a vállamon, egy hang a fülemben. Újra és újra lebeszélt. Az érintések, a finom szavak, a megnyugtató jelenléte. Vajon egész idő alatt finoman irányította a bűbájomat? Két éve manipulált engem? Nem, nem tenné, nem szándékosan. Az még tőle is túl sok lenne.

De ha magába szívta az erőt, akkor engedély nélkül is ellophatná. Próbáltam visszagondolni, emlékezni, hogy közel engedtem-e valaha is magamhoz, de mindig is távolságtartó volt, mindig is távol tartotta magát – egészen a közelmúltig.

És Robin reakciója arra, amit mindannyian láttunk... Védte őt. Mert tudta az igazságot; mindig is tudta.

Kempthorne egy be nem jegyzett látens volt.

A francba, most már nyilvánvaló volt. Minden, amit a toll mutatott nekem a múltjából, a kísérletek, az, ahogyan elterelték a figyelmét az ereklyék, ahogyan biztonságban tartotta őket – biztonságban tartott engem. Az ereklyék többet jelentettek neki, mint munka, azok voltak az élete.

Egyformák voltunk. A düh forrongott. Rohadtul elmondhatta volna nekem! Átkozott legyen az az ember, bízhatott volna bennem.

– Idióta – kuncogott Barnes.– Most már túl mélyen benne vagy, John. Túl mélyen! Az árnyak felemelkednek érte! Mindannyiótokért!

Mélyebbre ástam a térdemet a hátába. – Nagyon hosszú időre börtönbe kerülsz. Nem a legbiztonságosabb hely egy zsarunak. Vagy egy látensnek. És a nevem Dom.

A vihogása egyre őrültebb és harsányabb lett, és a legrosszabb az volt, hogy sokkal többet tudott nálam, és a zagyvaságai ellenére igaza volt. Még csak a felszínét karcoltam Alexander Kempthorne életének, de kezdtem attól tartani, hogy a sötétség, amit feltártam, egészen a mélybe hatolt.

***

Folytatás a Trükkök áradatában.

Dom, Hollywood, Gina, Robin és Kempthorne mind visszatérnek a következő részben.

Vége