4.-5.-6. Fejezet

 

Negyedik fejezet

Fordította: Aiden

Katasztrófa készülődött, ami csak arra várt, hogy megtörténjen. Egy részem azon tűnődött, vajon Kempthorne számított-e erre, és csak kiélvezte azt, hogy macskát engedett a galambok közé. Felkaptam egy pezsgőspoharat, mosolyogva követtem őt, és udvariasan elcsevegtem, amitől már szinte begörcsölt az arcom. Ha túlélném az estét úgy, hogy nem teszek valami idióta megjegyzést, vagy nem török össze valami drága holmit, máris győzelemnek nevezném.

Kempthorne olyan meglepetés volt, amire nem számítottam. Nemcsak hogy egyenesen mosolygott, de finom, kedves kacajjal is nevetett. Nem is tudtam, hogy tud nevetni. Egy ismeretlen emberrel jöttem egy partira. Ki lehetett ez az új Kempthorne?

Éppen igyekeztem rájönni, miért zavar ennyire ez a karakterváltás, amikor belépett az amerikai, aki úgy festett, mint az ördög maga, egy nagyon dögös, teljesen fekete szmokingban, szarvak és a farok nélkül. Egy testhezálló vörös ruhát viselő nő karolt belé. Olyan elbűvölő párost alkottak, hogy az egész terem elalélhatott.

Egy hajtásra lehúztam a pezsgőmet.

– Te vicsorogsz – mormolta oda nekem Kempthorne, amikor hirtelen mellém lépett.

Összeszedtem magam, és felé fordultam, meglepően közel állt hozzám. Ez az átkozott hely a csilingelő kristálypoharakkal, a fényesre suvickolt padlójával és a hamisan zengő nevetésével az idegeimre ment. Lekaptam egy újabb pohár pezsgőt egy arra járó pincér tárcájáról, elkortyoltam a felét, és mit törődtem vele, hogy Kempthorne felvonja erre a szemöldökét.

– Ne nézz rá – utasított. Rátette a kezét a vállamra, és ettől összerezzentem. A váratlan érintés még jobban kibillentett az egyensúlyomból. – Erre jön. Látni szeretném az arcát, amikor felismer téged.

Feltettem a pókerarcot. Bármire képes voltam, ami eltereli a figyelmemet arról a nagyon is zsigeri érzésről, ahogy a keze átégeti magát a bérelt szmokingomon.

– Alexander Kempthorne – mondta az amerikai.

Kempthorne ujjai a vállamba vájtak, és rávettek, hogy forduljak meg. Éppen amikor Hollywood szemébe néztem, Kempthorne akkor nyújtotta a kezét felé. Hollywood – minden figyelmét Kempthorne-ra összpontosítva – kezet fogott, és felvillantotta egy megawattos mosolyát.

– Nem hiszem, hogy volt szerencsém önhöz – dorombolta Kempthorne.

– Az én nevem Kage Mitchell, és ez itt az... – Hollywood tekintete rám szegeződött, majd visszatért Kempthorne-ra. Udvarias mosoly rejtette el a megdöbbenését, de mindketten észrevettük a reakcióját. – Az én... barátnőm, Annie Evans.

– Elragadó a hölgy – felelte illedelmesen Kempthorne.

Annie mosolygott, de a szemében volt valami ravaszság, ami arra utalt, hogy legalább annyira olvas bennünk, mint amennyire mi őbenne.

– Örülök, hogy végre megismerhetem a nagy Alexander Kempthorne-t.

Kempthorne lépett egyet előre, és elengedte a vállamat.

– Á, igen, nos, ne higgyen el mindent, amit az újságokban olvas.

Mindannyian kuncogni kezdtek az előkelő társaságban szokásos színlelt nevetésükön.

Kage felé böktem– ez a neve, komolyan?

– Találkoztunk már, cimbora?

– Nem valószínű – kacagott fel a létező leghamisabb hangon, és olyan erővel szorította meg a kezemet, hogy ropogtak a csontjaim.

– Talán csak hasonlítasz valakire – ropogtattam meg én is az ujjait. – Mi történt a száddal?

A kézfogás pár másodpercig elhúzódott, amitől a hölgy mosolya megrándult. Mit érzékelt Kempthorne mindebből? Ott állt közvetlenül mellettem, csak észrevétlen maradt.

Hollywood végül elengedte a kezem, és a szájához nyúlt.

– Bevágtam egy kocsiajtóba – felelte. Együttérzést színleltem.

– Ő a társam, John Domenici – szólt közbe Kempthorne.

– És a te álladdal mi lett, John? – kérdezte Hollywood, és a saját állára mutatott azon a ponton, ahol a pisztolyával megütött.

– Jaa, hogy ez? – vakartam meg az állam. Sötétebb olasz bőröm elrejtette a zúzódás nagy részét, de ő tudta, hogy ott kell lennie. – Semmiség. Alig érzem.

– Talán megbotlottál? – méricskélte Hollywood sötét szemével Kempthorne-t. – Úgy hallottam, van köztünk egy hitelesítő?

– Valóban van – dörmögte Kempthorne mély hangon.

Azonban senki sem mondta ki konkrétan, hogy én lennék az. Nem kellett sok Hollywoodnak, hogy rájöjjön. Hiszen tudta, hogy látens vagyok. Látta a kis trükkömet a sikátorban.

– Meglep, hogy egy ügynökség tulajdonost látok itt – folytatta. – A legtöbb brit ügynökség nem szigorú és törvénytisztelő?

– Ó, mi azok vagyunk. Amikor nekünk is jó. De néhány műtárgynak lába kélt. A természetükből adódóan néha elrejtőznek, és ez néha más módszereket kíván – Kempthorne mosolya ördögivé vált, nem úgy, mint a szeme.

– A természetükből? – nézett rá Hollywood gúnyosan. – Úgy beszélsz, mintha élnének?

– Úgy vélem, néhány– a hatalmasabbik fajtából –, kifejlesztettek valamiféle entitást, így van. Egy vallásos ember talán léleknek hívná.

Hollywood kuncogott, és a karján a csaj is megeresztett egy művigyort.

– Az Államokban az ereklyékkel eszközként bánunk.

– És a fegyverekkel? – szóltam közbe.

Hollywood szemében felcsillant egy adag vidámság. Nyilvánvalóan a fegyverek és a műtárgyak hozzák tűzbe.

– Bármi fegyverré válhat a megfelelő kezekben – fordított nekem hátat, és elvegyült a tömegben.

Kempthorne figyelte őt, és a tekintetével igyekezett lehámozni a férfi álarcát.

– Mindent tudni szeretnék, amit a londoni ereklyékről tud. Miért van itt, ki bérelte fel, és hogy nála van-e Gareth Clarke eltűnt ereklyéje.

– Ilyen egóval csak arra vár, hogy mindent elmeséljen, hogy mindannyian tisztában legyünk vele, mennyire okos – feleltem. Mint a többiek itt mind, előkelőek és sznobok. Annyira el vannak ájulva maguktól. Kempthorne szeme láttára felhajtottam a második pohár pezsgőt. Nem örült neki. – Mi van?

– A pénz nem elég ahhoz, hogy az ember jó legyen, Dom.

A homlokomat ráncolva elemeztem, amit mondott, olyan váratlanul ért. Vajon magára utalt, vagy az itteni népségre? Mielőtt megkérdezhettem volna, hozzátette:

– Maradj Kage közelében. Tudni fogod, ha kellesz – közölte, és ezzel a rejtélyes mondattal átnyújtotta nekem a poharát, majd kisurrant a legközelebbi ajtón, és eltűnt, mint egy valóságos szellem.

Több pezsgőre volt szükségem, hogy átvészeljem az éjszakát, főleg, ha a nagy részét Kage mellett kellett töltenem.

A házigazda aprócska szendvicseket szolgáltatott fel, amelyeknek most, hogy a többiek is kiszolgálták magukat, máris nekiláttam. A harmadik pohár pezsgőm felénél tartottam, amikor Kage észrevett, épp a fekete, gyöngyszerű bigyókat tanulmányoztam az apró előételeken.

– Kaviár – közölte, feltételezve, hogy fogalmam sincs, mivel szemezek.

– Az – feleltem és eltűntettem a számban, majd egy harapással el is fogyasztottam a falatnyi szendvicset. Sós ízt hagyott maga után. Kage paparazzi mosolyt villantott, miközben elém tolakodott, elállva az utat az asztal többi részétől, és a tekintete arról árulkodott, hogy nem azért tette, mert meg szeretné hiúsítani azon elképzelésemet, hogy még több ilyen finom falatot magamhoz vegyek.

– Kempthorne-al vagy? – érdeklődött, egy pezsgőspoharat a kezében tartva, azon keresztül bámult rám.

Felkaptam egy újabb színes miniatűr falatot.

– Együtt dolgozunk – feleltem. Az aprócska falat jól esett. Együtt dolgozni jobb volt, mint Kempthorne-nak dolgozni, amitől megint úgy éreztem magam, mint egy eszkort.

– Úgy értem, lefekszel vele?

Egyszerre próbáltam levegőt venni, megfulladni és köhögni. Hollywood felkapott egy kancsó vizet, töltött egy keveset egy pohárba, és átnyújtotta. Mire kiittam az egészet, és visszanyertem elég nyugalmat ahhoz, hogy észrevegyem, Hollywood kajánul vigyorog.

– Jobban vagy? – érdeklődött.

– Persze – nyikkantam.

– Nos?

– Én... – szorítottam össze a szám, és nyeltem egy nagyot. – Dehogy. Ő nem... nem kedveli a... pasikat.

– De te igen?

Hollywood nyilvánvalóan nem gondolkodott, mielőtt megszólalt, vagy nem érdekelte.

– Cimbora, mi közöd van hozzá?

– Csak tapogatózom – emelte fel védekezésképp a kezét.

– Pontosan mit is szeretnél tudni, mert amikor legutóbb találkoztunk, fegyvert fogtál a fejemhez.

Mindentudó mosolyt villantott rám.

– Azt ne vedd magadra.

– Ha fegyvert fognak az emberre, azt általában rohadtul magára veszi! – csattantam fel. Megfeddtem magam. Barátságosnakkellene lennem. A munkám is jobban végeztem ennél, de a kurva csilli-villi parti kihozott a sodromból.

Hollywood vigyora lehervadt, és megkérdezte:

– Katonaság, ugye?

Amikor nem feleltem, tetőtől-talpig végigmért.

– Úgy állsz, mint egy katona, vigyázban, kihúzod magad, még akkor is, ha lazulsz. A klubban szemmel tartottad a kijáratokat.Mindig van egy menekülési útvonalad – hajolt közelebb, meglökve a szendvicsekkel teli kistányéromat. – De mégis, az árult el igazán, ahogyan küzdesz. Könyörtelenül. Gördülékenyen.Hatékonyan. – Hollywood az utolsó szavakat szinte a számnak mormolta. Szép szemei olyan mélységet tükröztek, ami magával ragadott, mintha ő és én hasonló borzalmaknak lettünk volna szemtanúi, és közösen éltük volna túl. Uram Isten, de gyönyörű volt. Telt, rózsaszín ajkai szinte vágytak rá, hogy az ujjbegyem vagy a nyelvem végighúzzam rajtuk. Lágy, sötét szempillái borostyánszínű szemeit foglalták keretbe, amelyekben könnyen elveszik az ember.

– Kedves vendégeim – szólalt meg a házigazda derűs hangja. Kempthorne korábban a barátjaként, Joanna Devere néven mutatta be. Joanna úgy festett, mint valaki előkelő nagyija, az a magas, madárijesztő fajta, aki képes mosolyogva ültetni mérgező növényeket a saját kiskertjébe, hogy eltegye láb alól a szomszéd macskáit.

A tömeg egyöntetűen Joanna felé fordult, de Hollywood mozdulatlan maradt, még mindig rabul ejtve engem.

– Ezúttal nem menekülsz – suttogta, és végigsimított rajtam a tekintetével, mintha a szemével akarna levetkőztetni. Nem felejtettem el, mit művelt a sikátorban. Az határozottan előjáték volt.

Amikor végre Joanna felé fordult, kifújtam a levegőt, és megint képes voltam önállóan lélegezni. Más részem is elkezdett mocorogni és tudomást venni róla. Az a részem, amelyet hamarosan lehetetlen lett volna elrejteni, ha nem terelem el a pasiról a gondolataimat.

Szerencsére Joanna éppen egy különleges vendégről kezdett el beszélni, ami engem ugyan a legkevésbé sem érdekelt, és mivel az agyamról felszállt a köd, a kistestvérem, ami eddig ágaskodott, kezdte elveszíteni a figyelmét.

– Mr. Domenici?

Minden tekintet felém fordult, beleértve Joannáét is. Úgy mosolygott rám, mintha várna valamire. Hollywood felvonta a szemöldökét, és ravaszul elmosolyodott, látszólag remekül szórakozott a megilletődöttségemen. A viharba is, az egész olyan volt, mintha újra az alapkiképzésen lettem volna, amikor a parancsnok engem emelt ki, mint az osztagunk kudarcának okát, és a következő hat órában mindannyiunk életét pokollá tette.

A hitelesítés! Ezért voltam itt. Azért voltam itt, hogy hitelesítsek. Bassza meg, hol lehet Kempthorne? Ez az egész miatta van, és hát az a pöcs nem szarban hagy?

– Rendben. Igen, kérem – köszörültem meg a torkomat, letettem az apró falatokkal telipakolt tányérkámat, és lehajtottam a mandzsettámat, hogy értékes másodperceket szerezzek magamnak arra, hogy kiagyaljak valami válaszfélét. – A hitelesítő. Ez lennék... jómagam.

– Kövessen, kérem, Mr Domenici – szólított Joanna, és intett, hogy kövessem őt a kétszárnyú ajtón keresztül.

Az egész puccos népség azt figyelte, ahogy elvonulok mellettük, igyekezve a házigazda után. Talán meglepődtek, hogy Kempthorne honnan áshatott elő engem. A második gondolatuk valószínűleg az lehetett, hogy talán nem is vagyok az, akinek vallom magam. Néhány látens, akinek nem adatott meg a látnoki képesség, ugyan médiumnak vallotta magát, eljutott egész a jóslásig és a ,,szellemekkel” való kapcsolattartásig, de a tehetségük, hogy kiolvassák a múltat egy ereklyéből már nem volt elegendő ahhoz, hogy hitelesítőnek nevezhessék magukat. Legjobb esetben is csak egy mutatványosnak számítottak. Amit ezek az emberek feltételeztek, hogy esetemben is ennek lesznek szemtanúi.

De Kempthorne nem tűnt olyannak, aki ennyi fáradságot vállalna egy látványosság miatt. Akkor inkább már a tűzijátékot választotta volna. Megindult a bizsergő érzés az ujjaim hegyén, és a kártyapakli húzta a zsebem, minden egyes kártya alig várta, hogy elszálljon.

Egy nagy, magas mennyezetű terembe lépve tizenöt lehetséges ereklyét számoltam meg egy hosszú étkezőasztalra rakva. Gyakorlatlan szemmel kacatnak tűntek. Egy gomb, egy óra, egy elgörbült, rozsdás fémdarab, egy gyerek puha plüssmackója, amelynek a közelébe sem szerettem volna menni – a gyerekjátékok voltak a leghátborzongatóbb ereklyék, amelyeket hitelesíteni lehetett. A boldogan éltek, míg meg nem haltak nem hagyott semmiféle lelki pusztulást maga után.

– Mr. Domenici, mi a véleménye a ma esti felhozatalról? – kérdezte Joanna.

Kempthorne még mindig nem került elő. Egyedül voltam.

Szemügyre vettem a választékot, miközben mentálisan levédtem magam a könyörtelen energiáik ellen.

– Rögtön leszögezném, hogy két olyan ereklye található ezek között, amelyik teljesen illegális. –Illetéktelen látens kezekben Joanna ártalmatlan tárgyai rengeteg kárt okozhatnának, ami miatt igen keresettek lettek a feketepiaci árveréseken, különösen a bűnözők körében.

– Ez gondot jelenthet? – érdeklődött Joanna.

– Nem, hiszen pont ezért vagyok itt, nem igaz? – feleltem. Hála Kempthorne-nak, aki kezdett felbosszantani. Kirakott egy illegális dílercsapat elé, és meglépett, talán épp azért, hogy később letagadhassa a tettét. Ravasz szemétláda.

– Bemutatná nekünk a hatásosabb műtárgyakat, és mesélne róluk a közönségnek?

Kibaszott bemutató és mesélés? Jézusom. Akkor ideje lealjasodni az illegális szarokhoz. És még kesztyűt sem húzhattam, az ujjlenyomatom ott fog virítani az ereklyéken. Mélyeket lélegeztem, igyekeztem megnyugtatni hevesen dobogó a szívemet. Legalább a figyelmemet elterelte az asztalnak támaszkodó és a karba tett kézzel szemlélődő Hollywood, akinek a tekintete rám szegeződött, nem pedig az ereklyékre.

A megcsavart fémdarab igen figyelemreméltónak bizonyult. Megrázott, amikor a kezembe vettem először, és felszisszentem. Tényleg forró volt. Képek jelentek meg a lelki szemeim előtt. Tűz. Sikoltozó emberek. Magas hangon fütyülő gőz. Leeső törmelék. Víz, tűz és gomolygó gőz. Gyorsan visszatettem a holmit az asztalra.

– 1941, a Blitz utolsó napjai. Valahol a St Paul's közelében. Nem egy kedves darab. Hatalmas erő lakozik benne.

Joanna idős szemében kapzsiság csillant. Egy rakás pénzt kaszálhatna egy árverésen ezért a darabért.

– És a többi?

A nyomorult mackó volt a következő. Fintorogva néztem a gyöngyszemű horrorfilm kellékre. Nem volt olyan hangos, mint a fémdarab. Ez nem vágyott arra, hogy megtalálják, de ezzel már elkésett. Borzalmas, nyirkos, súlyos lüktetés áradt szét puha, szőrös végtagjaiból.

– Akad itt más látens? – érdeklődtem, félrenézve a játékmackóról, és húzva az időt, ameddig csak lehet.

Üres arcokat láttam magam körül. Most már mindannyian kíváncsiak voltak.

– Miért? – kérdezte Hollywood. Az asztalnak támaszkodott és olyan nyugodtan állt ott, mintha csak az övé lenne a hely, miközben várta a válaszomat.

– A következő ereklyét az ügynökségek csak mocskosnak nevezik.

Néhány „ó” és „hűha” morajlott végig a közönségemen. Lesz mit mesélni mindenkinek a vasárnapi pólómeccsen, vagy ahol épp a gazdagok összegyűlnek pletykálkodni. Még Hollywood is meglepettnek tűnt. Végigpillantott az asztalon sorakozó ereklyéken, próbált rájönni, melyik lehet az. Ha nem volna látens, nehezen találná meg. Ha pedig látens lenne, de nem hitelesítő, akkor nem tudná, melyik tárgy éget eléggé ahhoz, hogy illegális legyen, legalábbis nem biztos, hogy nem az. Ez volt a része annak, ami a hitelesítőket különlegessé tette, és ami gyakran a vesztüket okozta.

– Mitől válik egy tárgy mocskossá, Domenici úr? – kérdezte Joanna úgy, mint egy tanár, aki teszteli, mennyit tudok. Legközelebb talán labdatrükkökre is rávehetett volna, hogy szórakoztassa a közönséget. Kempthorne megfizet ezért.

– Egy extrém magas szintű érzelmi sokktól – feleltem és némán könyörögtem, hogy ne akarjon belemenni a részletekbe. Mindannyian felnőttek voltunk; magunktól is rájöhettünk.

– Ami azért veszélyes, mert?

– Minél mocskosabb egy tárgy, annál forróbban éget, és annál nehezebb szabályozni a látens trükkjére gyakorolt erősítő hatását – magyaráztam. Lapult ugyan egy mocskos kártyapakli a zsebemben, de a lapok nem égettek annyira, mint a mackó.

– Tehát egyetlen megmaradt tárgyat minősítene rendkívül erős ereklyének. Olyasvalamit, ami a megfelelő körökben elég sokat érhet?

Jézusom, ezek a népek körülöttem igazi seggfejek voltak. És Kempthorne is az volt, amiért elhozott engem is és rávett, hogy találjak Joannának egy olyan fegyvert, amit majd eladhat egy másik seggarcnak a feketepiacon.

– Azt hiszem, ennyi elég lesz – bukkant fel Kempthorne a tömeg hátsó részéből, mintha egész idő alatt ott állt volna. Csúnyán néztem rá, amire ő még csak nem is reagált, ehelyett inkább rámosolygott a barátjára, Joannára. A mosoly üres volt, és messze állt a barátitól.

– Ugyan már, Alexander – kacagott fel az asszony. – Az embere nem hagyhat minket bizonytalanságban. Egyszerűen muszáj megtudnunk, melyik tárgy a mocskos.

Még Hollywood is megfordult, hogy lássa, nem leszünk-e mindannyian fültanúi egy vitának. A legtöbb szem Kempthorne-ra szegeződött, így lemaradtak arról, hogy az egyik vendég az asztal felé vetődött, a kezét a mocskos plüssmackó felé nyújtva. Én az ereklye után vetettem magam. A régi katonai beidegződésem elstartolt, agyban felkészítettem magam az ereklye energiájára. De az ujjaim csak a levegőt markolták. A vendégek kiabálása elakadt a rémülettől. Már az alacsony, ősz hajú bácsika kezében volt a mackó, és úgy lesett rá, mintha a lottó főnyereményét tartotta volna éppen. Kár, hogy a szelvény meg akarta ölni.

Az ereklyéből émelyítő, súlyos pszichikai hullám hömpölygött végig a termen, olyan forró és bódító, hogy attól még a nem látensek is elborzadtak.

– Feküdj!– kiáltottam el magam.

A hőmérséklet megemelkedett, és a plüsmackó energiája betöltötte a szobát, mindünket sűrű, fojtogató némaságba lökve.

A vendégek igyekeztek az ajtókon keresztül kislisszolni. Néhányan sikoltoztak, mások tátott szájjal bámultak, talán sejtették, hogy itt a vég.

Fehéren felragyogott egy izzó, hangtalan fény, amitől egy ideig se nem láttam, se nem hallottam. Egyre jobban lezsibbadtam tőle, míg végül csengeni kezdett a fülem. A nyelvemet belepte a por. A látásom újra visszatért, és megpillantottam a padlót, amelyen arccal lefelé feküdtem. Nagy nehezen összekapartam az érzékszerveimet, megpróbáltam felegyenesedni, de valami rám nehezedett. A zakatoló szívem valahogy a koponyámba ugrott és a fülemben verdesett.

A hátamra nehezedő súly mocorogni kezdett, és valaki könyöke vagy térde a csípőmbe állt. Káromkodva nyögtem fel, és köptem ki a vakolatot. Riasztók szólaltak meg a közelben, talán abban a teremben is, ahol mi voltunk – a fejem túlságosan kótyagos volt, hogy rájöjjek, mi is történik. Hollywood arca jelent meg a látóteremben, sötét szemöldökét ráncolta, és az ajkai olyan szavakat formáltak, amelyeket nem hallottam. A jobb szeme feletti vágásból vér szivárgott végig az arcán. Ezt jó lenne, ha látná egy orvos, mielőtt tönkreteszi a helyes kis pofiját. Pislogtam, erre eltűnt. Talán csak képzelődtem?

Miközben a szívem a fülemben dübörgött és igyekezett szétverni az agyamat, a hátamra fordultam.

A szép magas mennyezet helyén most egy tátongó lyuk volt. Egy ágy a felső emeletről előrebukott, és csak a szilánkokra töredezett padlódeszkák tartották. Ami a medvét megfogó látensből megmaradt, az a falakon rozsdavörös pettyekben volt látható. Ennyi maradt belőle. Szegény kretén.

Megláttam Kempthorne dühös képét, ahogy az enyém fölé hajolt. Valamennyire ez az én hibám volt, ami történt. Morogott valamit, a karomba kapaszkodott, és annál fogva felhúzott annyira, hogy félkézre tudjak támaszkodni, aztán elindult, hogy megvizsgálja egy kitekeredett holttest maradványait pár lépésnyire tőlem. Joanna nem élte túl.

Vágóhídra hasonlított az egész. Az egykor fényűző ebédlő most darabokban hevert.

Túl sok időbe telt, amíg sikerült magamhoz térnem annyira, hogy talpra tudjak kecmeregni, és megvizsgáljam az életben maradt vendégeket. Percekkel később a mentősök is megérkeztek, őket a Met követte, akik felszólítottak Kempthorne-t és engem, hogy az üvegszilánkokkal borított pázsiton állva válaszolgassunk a kérdéseikre. Ahogy az éjszakai levegő lehűlt és a nekünk szegezett kérdések elfogytak, beszálltunk a Lexusba.

Kempthorne egy karcolással az arcán megúszta, és káromkodott a törött órája miatt, de azon kívül nem esett baja. Mindketten szerencsések voltunk, hogy élve jöttünk ki az esetből, tekintve, milyen közel voltunk a látenshez.

– Kage eliszkolt, mielőtt a rendőrség ideért volna – közölte, és annyira erősen markolta a kormánykereket, hogy az csak úgy recsegett. Hajnali háromkor London utcái szinte üresek voltak. Kempthorne kihasználta a gyér forgalmat, hogy sebesen hazaérhessen. Morgott valamit arról, hogy csak a bűnösök futamodnak meg.

Hátrahajtottam a fejem, és becsuktam a szemem. A csengés a fülemben még mindig nem múlt el teljesen, és most már a fejfájás is beszállt a buliba. Ha egyszer végre hazaérnénk, bebújnék az ágyba, és holnap szembenéznék a következményekkel. Például azzal, hogy Kempthorne miért vett részt egyáltalán egy ilyen felelőtlen összejövetelen.

– Bassza meg – káromkodott Kempthorne. Felsőosztálybeli akcentusától furán hangzott eme szó. – Ezt nem úszhatja meg.

– Hollywood nem csinált semmit – dünnyögtem, és megdörzsöltem a halántékomnál érzett fájdalmat.

– Neki kellettek azok az ereklyék.

– Talán így volt. De ha ő nem lett volna ott, lehet, hogy már nem élnék.

Kempthorne homloka ráncba szaladt. Árnyékok gyűltek az arcára, de a mérge elszállt, helyét az aggodalom vette át.

– Megmentett?

Bólintottam. A hátamra nehezedő súly maga Hollywood volt személyesen. Kirántott a robbanás hatóköréből, talán megmentve ezzel az életemet.

Kempthorne magasabb sebességbe kapcsolt, és gyorsabb haladásra ösztönözte ezzel a Lexust az utcákon.

– Muszáj tudnod, hogy te voltál a célpont, Dom.

Én? Felhorkantam.

– Na, persze – röhögtem el magam a képtelen gondolaton. De Kempthorne nem nevetett. – Ki sejtette volna, hogy rajtad kívül én is részt veszek a puccos vacsorán?

– Nem lett volna nehéz kitalálni. Amint elhintettem a hírt, hogy hozok egy hitelesítőt, a te neved is bekerül a kalapba. Léteznek bizonyos csoportok Londonban, akik nagyon is tisztában vannak veled és a tehetségeddel. Igyekeztelek elzárva tartani, de egy volt katonai hitelesítő nem marad sokáig észrevétlen Londonban.

Várjunk csak, ez most komolyan gondolja?

– Gyanítottad, hogy valami hasonló fog történni, mint ma este?

– Azt azért nem.

– De valamit csak sejtettél?

Hezitált. A köcsög.

– Akkor lássunk tisztán – fordultam felé az ülésben, ügyelve arra, hogy rá nézzek. – Becipeltél a műkincskereskedők elitjébe, tudva, hogy valaki valami őrült mutatványt fog elkövetni, és nem szóltál nekem róla előtte?

Felém sandított, majd tekintetét ismét az útra szegezte. Nem tudtam jól kiolvasni belőle, mi jár a fejében, különösen, hogy sötét is volt, csak az utcai fények váltogatták egymást, de az arckifejezésében volt valami lágy szelídség, talán még bűntudat is.

– Olyan eszement figurákat akartam összezavarni, akik aláássák az erőfeszítéseimet, hogy bizonyos nagy értékű ereklyékhez jussak. A neved csak azért merült fel, hogy még több érdeklődésre tegyek szert.

– Olyanokra, mint az a kurva mackó? – fortyantam fel. Tudta, hogy az a mocskos ereklye ott lesz. Tudta, hogy sokkal veszélyesebb helyzetbe sétálok bele, mintha csak koktélozni vagy kibaszott kaviárt zabálni mennék a kurva pirítósdarabokról. Jézusom, ez a paraszt csalinak használt engem. – És merre is jártál, khm, amíg a barátaid azt latolgatták, bele fogok-e férni a koporsóba?

Elfordította a kormányt, és a Lexussal befordult egy sarkon, a hátsó kerekeket kipörgetve, épphogy elkerült egy járőrkocsit.

– Ők... Nem. Az én. Barátaim.

– Lassíts már, bakker!

Beletaposott a fékpedálba, a gumik csikorogva megálltak, és az autó lecövekelt az útra a Cecil Court végénél. Oké, mára ennyi. Úgy pattantam ki a kocsiból, mintha lángolna az az átkozott vacak. Zavartan visszadugtam a fejemet a kocsiba, és rávigyorogtam a pasasra, aki épp most tette kockára az életemet, és kihasznált valami piti kis titkos ügyhöz. Ő visszabámult rám, az arca kifejezéstelen volt, de jégkék szemeiben megláttam az izzó haragot.

– Legközelebb, ha ki akarsz baszni velem, legalább szólj előre.

Rávágtam az ajtót, otthagytam döbbent arccal, és négy lépést el is távolodtam az autótól, mielőtt felfogtam az imént kimondott szavak súlyát, megbotlottam a saját lábamban, és annyi lett a drámai kilépőmnek. Bár a megérzésem elnézésért könyörgött, az agyam mégis azt mondta, hogy bassza meg.

A kerekek felpörögtek, és a Lexus elhajtott.

A Cecil Court 16/a bejáratánál az egyik karomat nekitámasztottam az ajtónak, és akkor jöttem rá, hogy még mindig nem szereztem pótkulcsot, így kénytelen voltam csengetni. A szmokingom darabokban lógott rajtam, Robin meg fog ölni, és holnap Kempthorne is valószínűleg kiteszi a szűrömet, amiért elbasztam az ügyét, és kinyírtam az egyik nem-barátját.

Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a munkarandink hatalmas katasztrófába torkollott.

 

Ötödik fejezet

Fordította: Aiden

Az egyik jó oldala annak, hogy ott laksz, ahol dolgozol, hogy nem kellett ingáznod. Egyetlen épeszű ember sem szeretett volna naponta kétszer metrózni. Viszont hátrány is származott belőle, méghozzá az, hogy a főnök szemébe kell nézned, mielőtt még elfogyasztottad volna a reggeli kávédat. Amit művelt tegnap este, arra az életed is majdnem ráment, amiért egy langyos sértést is vágtál a fejéhez. Minden jogom megvolt, hogy haragudjak rá, de mire másnap dél körül kimásztam az ágyból, túlságosan másnapos voltam, és sajnáltam is magam ahhoz, hogy folytassam a vitát.

Gina egy cinkos kacsintással üdvözölt, és egy bögre forró kávét tett le elém a konyhaasztalra. Robin az üzletbe volt beosztva, ott legalább elkerülhettem. Bár egy szót sem szólt a szmokingról, igaz, másról sem. Csak a szemüvege pereme fölött kukucskált kifelé, amikor meglátta, milyen állapotban került vissza a szmoking, és elhúzta a száját, ami őszintén szólva még rosszabb volt.

Gina letelepedett a velem szemben lévő székre az asztalhoz. A konyhában történt a legtöbb nem hivatalos találkozónk. Még Kempthorne is szeretett elidőzni a 16a szívében lévő világos és szellős térben egy csésze tea és egy csomag Rich Tea keksz mellett. De ma nem. Bárhol is járt, nem volta közelemben.

– Jobban vagy? – érdeklődött Gina.

– Fogjuk rá.

– Elhalasztottam a múzeumi melódat ötig – markolta meg a bögréjét és néha belekortyolt a kávéjába.

Némán bólintottam. Lehet, hogy délután ötre már nem is lesz munkám.

Okos barna szemei a bögréjéből felszálló gőzön keresztül rámpillantottak. Gina volt az egyik legőszintébb ember, akit ismertem. Az arcára volt írva, hogy mi a véleménye. Mindig teljes szívéből nevetett, vagy ha mérges volt, a tündéri cukisága a „ne baszakodj velem” kemény álarcává változott. De most a szeme szomorú volt és homloka ráncba szaladt az aggodalomtól, amitől én sem lettem nyugodtabb.

– Jól vagyok – bizonygattam, az előbbinél is meggyőzőbben. – Csak még fájok – mondtam. Több szempontból is, nem csak a zúzódások miatt.

Felvázoltam neki a tegnap estét dióhéjban: meséltem neki a gonoszdi ereklyéről, a kapzsi tömegről, a robbanásról –, és hogy eljöttünk a helyszínről, a többit a hírekből is megtudhatják. Robin nem úgy nézett ki, mintha lett volna türelme végighallgatni a sztorit, hogy a főnököt is leugattam, így ezt inkább megtartottam magamnak. De Gina képes volt olvasni a sorok között, és nem vette be a finomkodásomat.

– Tegnap este elég mérgesen hagytam faképnél Kempthorne-t – vallottam be végül.

– Civakodtatok?

Még hogy civakodtunk! Elnevettem magam.

– Igen is, meg nem is. Olyasmi. Úgy vitt el arra a vacsorapartira, hogy tudta, valami veszélyes dolog fog történni, és nem szólt róla előre.

– Sajnálom.

– Nem te tehetsz róla.

– Tudom, de Kempthorne-nak... néha csőlátása van, és megfeledkezik róla, hogy mi nem szeretnénk bemászni abba a csőbe, érted?

– Persze – feleltem. És tényleg így volt. Ismertem, hogy milyen. Észre kellett volna vennem a hátsó szándékot a csillogás mögött, és, hogy nem tűnt fel, az az én hibám volt. Tudtam, hogy nem bízhatok meg a felettesemben. – Mielőtt a hadseregből menesztettek, egy akció rosszul sült el. A parancsnokunk egy igazi kretén volt. Az információi tele voltak hiányosságokkal. Én és még egy ember a csapatomból megúsztuk, de a többiek... – hallgattam el hirtelen. Volt még egyéb dolog is, de nem kellett tudnia a részleteket. – Nem szeretem, ha hazudnak nekem.

– Valószínűleg jó oka volt rá, hogy miért nem mondta el neked a teljes igazságot.

– Igen, azért nem mondta el, mert egy fasz.

Gina ezen elnevette magát, majd hirtelen elkomolyodott, olyan képet vágott, amit az emberek akkor vágnak, amikor tudják, hogy lebuktak, és most így nézett ki – szemei elkerekedtek, szája enyhén elnyílt–, mintha legszívesebben az asztal alá bújt volna és elrejtőzne.

– Gina – hallottam meg Kempthorne parancsoló hangját, mely betöltötte a konyhát, és a szívem abban a pillanatban megállt. – Öt perc múlva találkozóm van Barnes nyomozóval. Gondoskodnál róla, hogy felkísérd az emeletre?

Rá sem mertem nézni. Nem bírtam. Bár lehet, hogy mégis illene rápillantanom. Megköszörültem a torkomat, magamra öltöttem egy művigyort, és megfordultam a hokedlin.

Kempthorne az ajtóban álldogált. Sötét gyapjúkabátján megcsillant az eső. Éles, kék szeme nem pillantott rám, helyette Ginát vette célba.

– Szia. Minden ok?

– Dom – nézett mélyen a szemembe. Kristálytisztán eszembe jutott a sértés, amit a fejéhez vágtam. Ennyi erővel azt is mondhattam volna neki, hogy nedvesíts be és tárj fel, Apuci.Lángolni kezdett az arcom. Úristen!

– Hogysmint ma reggel? Semmi agyrázkódás? – kérdezte udvariasan, mintha nem is történt volna semmi köztünk tegnap este. Talán ez volt a legjobb megoldás.

– Jól vagyok. És te?

– Persze, én is jól. Csak az a fránya óra... – mutatott az üres csuklójára. – Megkértem Robint, hogy javíttassa meg – magyarázta, majd miután körbepillantott a konyhában, mintha most látná először, megköszörülte a torkát. – A nyomozó hamarosan itt lesz. Ha vége a megbeszélésnek, Gina, légy szíves, zárd be az üzletet, és délután háromra hívj össze mindenkit.

– Zárjam be az üzletet? – ismételte meg Gina a hallottakat.

– Igen. Köszönöm – fordult sarkon a pasas és kabátostól eltűnt. Gina elkapta a pillantásomat, és megijedt.

– Épp most faszoztam le a főnököt, mikor mögöttem állt – nyögtem. – Ez tényleg megtörtént?

Megvonta a vállát.

– Szerintem hívták már rosszabbnak is.

– Aha. És azok az emberek még életben vannak?

Nevetve felállt, és magával vitte a kávéját.

– Nyugi. Bírja az őszinteséged. A legtöbb ember nem az vele. Tudják, hogy tele van pénzzel, és megpróbálnak összehaverkodni vele, gondolom, csak a dicsőség miatt, hogy ismerik London harmadik leggazdagabb agglegényét. Ez elég szomorú.

Erre csak a szemem forgattam. Jajj-jajj, szegény Kempthorne. Valószínűleg ötvenfontos bankjegyekkel kellett felitatnia a könnyeit.

Észbekapott, és azt dünnyögte:

– Neked nem tűnt sápadtnak? Lehet, össze kéne dobnom neki egy szendvicset? – tépelődött. Amíg ő a főnök élelmezési gondjaival volt elfoglalva, én kihasználtam az időt, hogy az asztalon keresztberakjam a karomat, és arccal ráboruljak. Lehetne ez a nap még ennél is rosszabb?

Ez volt hát, az utolsó néhány órám, amit a Kempthorne & Co-nál töltöttem. Jó volt itt dolgozni. Próbálkoztam, hogy sikerüljön, de mint a legtöbb dologban az életemben, ebben is szépen kudarcot vallottam. A látensek nem kaptak tisztességes, jó emberhez méltó munkát, háborús övezetekbe küldtek minket, és golyófogónak használtak. Bolond voltam, ha azt hittem, hogy a Cecil Court-ban majd megállapodom.

Az órára pillantva kiderült, hogy lassan kora délután felé járt már az idő. Még maradt másfél órám, mielőtt kirúgtak volna.

– Jól esne egy kis friss levegő! – jelentettem be. Egy séta a Trafalgar körül segíthet kiszellőztetni a fejemet.

– Dom, várj! – szólt utánam Gina, mikor kiléptem az ajtón. – Háromra hazaérsz, ugye? És ne felejtsd, hogy menned kell a múzeumba is!

– Persze, ott leszek – feleltem. Addig is muszáj volt kijutnom Cecil Court-ből és Kempthorne árnyékából. Felvettem a kabátomat, távoztam a 16a-ból, és a szemtelen turisták tengerén keresztül átvágva, kikerültem a hatalmas esernyőiket.

London varázsát nem sok minden tudta felülmúlni, ha esett. Régi kőépületek meredeztek a gránit járdák szélén, repedezetten és idejétmúltan. Elegáns georgiai teraszok törték meg az új építésű házak egyenes sorát. A forgalom élénken dübörgött. A pocsolyákba kerekek csattantak. Vaskorlátok fénylettek. Fekete taxik és londoni buszok kanyarogtak a Trafalgar körül, mely mintha lüktető ér volna, mely életben tartja Londont.

Nem volt célom, csak mentem, amerre a lábaim vittek, elhaladtam a Trafalgar hatalmas oroszlánőrei mellett, és lesétáltam a St James's Parkba, ahol rikácsoló papagájok perlekedtek a mókusokkal a kenyérmorzsákért.

Találtam egy megfelelően hangulatos fát, leültem a gyökerei közé a nedves fűre, és néztem, ahogy száll a köd a komor víz felett. Tökéletes. Egy darabig itt nyugodtan sajnálhatom magam.

Ha Kempthorne úgy dönt, hogy meneszt, mi a faszt fogok kezdeni az ügynökség nélkül? Ha visszamennék az East Endre, nem tartana sokáig, amíg a régi életem belém vájná a karmait – ugyanaz az átkozott élet, amelyből a seregbe tudtam csak menekülni. Az ereklyék nem csak látens erőt adtak, hanem rohadtul függőséget okoztak. A tiltott dolgok megérintésének mámora és hatalma volt. Ha ezt elegyítjük az East End bűnözői hajlamommal…A szívem már a gondolattól is megdobbant, és nem csak azért, mert megijedtem attól, ami rám vár. Korábban is alig tudtam megmenekülni. Az őrületet, amit az ősz hajú bácsika arcán véltem felfedezni, mielőtt az ereklye darabokra szakította volna, nem egyszer láttam magamon is. A pillantás, ami azt fejezte ki, hogy kurvára megéri, csak hogy lássam, ahogy a világ elpusztul. Egy veszélyes pillantás volt.

A zsebembe nyúltam, elővettem a szakadt kártyapaklit, és megidéztem a trükkömet. Az egész pakli halványan felragyogott. A mutatványból kivillanó erő cikázni kezdett az ujjbegyeimben. Bár ez az ereklye nem volt a legerősebb, de nekem teljesen megfelelt. A pszichémet ért sokkhatás ellenére, ami létrehozta, megnyugtató volt a kezemben tartani a kártyalapokat. Olyan régóta együtt voltunk, hogy a kártyák és én összetartoztunk. A részem voltak, a múltam részei. Egy olyan múlté, ahová már soha nem térhettem vissza.

– Szia…

Az ujjaim között tartottam épp az egyik lapot, és egy szempillantás alatt Hollywood fejének szegeztem, de ugyanilyen gyorsan el is fordítottam a csuklómat – beindult az önuralmam, hogy ne robbantsam le a fejét. A sereg legalább jót tett az önuralmamnak.

– Te követsz engem?

Széttárta a kezét, próbált úgy tenni, mintha csak véletlen tévedt volna errefelé.

– Csak épp erre jártam.

– Persze, London nem ennyire kicsi, haver.

A szája bocsánatkérő mosoly félére húzódott, de ez nem jött össze, helyette ravaszul elvigyorodott. Szeretett volna tőlem valamit, és mivel előző este az életemet is megmentette, tartoztam neki. Megsimogattam a füvet magam mellett.

– Vizes.

Leült, nem törődve az ázott, saras fűvel, és a tó felett kavargó ködbe bámult.

– Már értem, miért szeretsz itt lenni.

– Jó itt, amikor csend van. Viszont jobb elkerülni, amikor tele van turistákkal – magyaráztam. Miért volt itt? A szemem sarkából figyeltem őt, közben egyik térdemet felhúztam, lazán rátámasztottam a kezeimet, összekulcsoltam, miközben a kártyapaklim is a kezem ügyében maradt. Nem láttam rajta pisztolytáskát, de hosszú fekete kabátja valószínűleg sok meglepetést rejtegetett. – Hogy van a homlokod? – érdeklődtem.

– Két öltéssel varrták össze – mozgatta meg a szemöldöke fölött lévő apró pillangókötést.

– Kár, hogy ennyi heg van az arcodon – biccentettem felé. – A nők mindenhol álomba sírják magukat miattuk.

Felhorkant, és hátradőlt, hogy a könyökére támaszkodjon. A kabátja szétnyílt, felfedve egy vastag, kötött pulóvert, ami rajtam úgy nézett volna ki, mint egy kispapapulóver. Valahogy rajta mégis dögös volt. Hosszú lábak, karcsú alak, de nem izmok nélkül. Ha egy szemeteskukát húzott volna magára, az is szexisen állt volna rajta. A rohadékja.

– Amúgy, köszi – mondtam hirtelen. – A tegnap esti mentőakciót.

Röviden elmosolyodott, ami egy másodpercig tartott csupán, de a szemében még mindig csillogott egy apró huncut fény.

– Annak ellenére, amit rólam feltételezel, nem vagyok rossz fiú.

– Aha – nevettem el magam. – Egy rosszfiú is pontosan ezt mondaná.

A mosolya ezúttal is megmaradt, és ez tényleg afféle mosoly volt, amivel tisztában volt, hogy ellenállhatatlan.

– Egy hónapja vagyok Londonban, és máris több ereklyéhez volt itt szerencsém, mint az Egyesült Államok bármelyik városában.

– Londonban sok a lelki sérült. Nem sokkal azután, hogy a Kempthorne-nál kezdtem, egy kocsmában ültem a csapattal, és megbotlottam egy ajtótámaszként használt ereklyében. Egy vasdarab volt egyenesen a Nagy Tűzvészből, és a bolondok arra használták, hogy kitámasszanak vele egy ajtót. Az az elátkozott dolog miatt ott helyben lángra kaptam.

A döbbenet az arcán elárulta, hogy pontosan tudta, milyen veszélyes lehetett.

– Mi történt?

Valóban érdekelte a dolog, és amikor éppen nem próbálta az öklével ütögetni a fejemet, vagy nem nyomott pisztolyt az állam alá, szinte normálisnak tűnt. Csak egy srác volt, mint mi mindannyian. – Úgy nyúltam utána, mintha maga a Szent Grál lenne – vallottam be. – Senkinek sem hagytam volna, hogy elvegye azt a szart tőlem, amíg rommá nem égtem, én és fél London.– A képek, amiket a vasdarab mutatott meg, örökre belevésődtek az emlékezetembe, és jópár átizzadt, álmatlan éjszaka ébredtem fel miatta. – Kempthorne is jelen volt. Ő beszélt le róla. Igazából nem sok mindenre emlékszem belőle. Ha egy másik látens találta volna meg, egy olyan, aki nem rendelkezik hozzám hasonló kiképzéssel, a kocsmának már hűlt helye lenne. Ez is azt mutatja, hogy mennyire nagy szükség van az ügynökségekre.

– Nem semmi egy fickó, ugye? A te Kempthorne-od.

– Valóban nem – feleltem. De hogy miért, arra nem jöttem rá. Nem volt látens. Nem mutatta semmi jelét annak, hogy egy ereklye miatt elszállt volna a józan ítélőképessége. De mégis úgy ismerte az ereklyéket, mint maguk a látensek. Tudta, hogyan kell bánni velük, vagy, hogy hogyan kell elkerülni őket. Ez volt az élete. És ő határozottan a normális oldal rosszabbik felén járt.

– Fogalmad sem volt róla, hogy tegnap este ilyen veszélyes ereklyéket fogsz ott látni, ugye? – kérdezte Hollywood. Egy hosszú pillanatig engem nézett, amint hezitáltam a válaszon. Ellentétben Kempthorne pillantásával, amely szinte felnyársalta az áldozatát, Hollywoodé finomabb volt, kérdő, nem követelő. Türelmesen várta a válaszomat.

– Tényleg nem– vallottam be. – És utálom a meglepetéseket is.

Hollywood a kavargó köd felé nézett, pont, mint én. A ködben időnként színes villanások suhantak át – a fáról-fára szökkenő papagájok. Elcsendesedtünk, de nem volt direkt, nem akartuk mindenáron kitölteni a csendet, nem volt kínos csevegés. Egész egyszerűen jó volt így.

Pár perc múlva megkérdezte:

– Főznek valahol a közelben jó kávét?

Ő szeretett volna inni, vagy engem akart meghívni rá? Hogy vele tartanék-e? Kempthorne azt az utasítást adta, hogy közeledjek hozzá, de ez még azelőtt volt, hogy leordítottam volna a fejét.

Előhúztam a telefonomat, és megnéztem, mennyi az idő.

– Szívesen felajánlanám a segítségem, de a főnök mindjárt kirúg, és tényleg nem lenne jó, ha lekésnékróla– feleltem, majd felegyenesedtem, lesöpörtem a nedves füvet a hátsómról, és elkaptam Hollywood pillantását. Őt az sem érdekelte igazán, hogy rajtakaptam, amiért engem bámul, és ravasz mosollyal az ajkán felnézett rám. Hosszú lábait előre nyújtotta, keresztbe rakta a bokáit, úgy ült ott, mint egy éhezőre váró lakoma. Én pedig épp „éheztem”, így ötletek jelentek meg a fejemben, például, hogy a hosszú lábaira csüccsenjek, a hátára döntsem, és úgy megcsókoljam, hogy egyikünk se kapjon levegőt. De neki volt barátnője. És ott volt még az a tény is, hogy kinyírt egy látens személyt a szemem láttára.

Aztán megmentette az életemet...

Hm. Ez kezdett érdekes lenni.

–  Miért rúg ki téged? –  firtatta Hollywood, miután túl sokáig nem válaszoltam.

–  Ordítoztam vele, megmondtam neki, hogyan normálisan basszon át, ahelyett, ami a tegnap esti buliban művelt. Nem vagyok benne biztos, hogy jól fogadta.

Hollywood sötét kacaja eljátszott a kíváncsiságommal.

–  Talán most meglephet?

Kuncogtam, és hátráltam. Ez határozottan flörtölés volt, de tényleg vissza kellett mennem, és jó ötletnek tűnt, hogy némi távolságot tartsak Hollywood és a libidóm között.

–  Ahogy mondtam, nem szeretem a meglepetéseket.

–  Ezt észben fogom tartani.

–  Követsz még egy kicsit, Hollywood?

Gúnyosan húzta fel a szemöldökét.

–  Lehet, hogy igen.

Nevetve elfordultam, mielőtt bármi is volt ez, visszavonzott volna hozzá. Ideje volt szembenézni a kottával, de legalább nem éreztem magam olyan elveszettnek, mint amikor elindultam sétálni. Hollywood felbukkanásának talán köze lehetett ehhez.

 

Hatodik fejezet

Fordította: Aiden

Olivia Barnes nyomozónő a 16a számú ház kapuján lépett ki, a telefonját bújva, és éppen csak nem ütközött nekem. Automatikusan én kértem elnézést. Ő is hasonlóképpen tett. Mindketten elnevettük magunkat zavarunkban, aztán felcsillant kék szemében a felismerés.

– John vagy, igaz? – kérdezte, majd a telefonját a bal kezébe vette, és a jobbját nyújtotta, hogy kezet rázzon velem.

– Igazából Domnak szólítanak – feleltem, majd kezet fogtunk. Ujjai határozottan markolták az enyémeket. – Csak az anyám hív Johnnak – magyaráztam ugyanúgy, ahogy másoknak is szoktam.

Sötét, pixie fazonra nyírt haja keretezte ovális arcát, ami csinossá is tehette volna, de magassága kiemelte a tömegből, és amilyen tartása volt, egyenes és magabiztos, olyan valakiről árulkodott, akiről azt hinné az ember, hogy hozzászokott a parancsok osztogatásához és betartásához. Az arcán lévő finom ráncok elárulták, hogy már elmúlt negyven is. Bizonyosan felkeltette néhány magas rangú fejes figyelmét, ha ötvenéves kora előtt nyomozó lett belőle.

– Alexander említett téged – jegyezte meg, és mosolya azt sugallta, hogy ez az említés többnyire kedvező lehetett rám nézve. – Mostanra már talán megszoktad a civil életet? Mennyi idő is telt el, mióta leszereltél, két év?

– Repül az idő – hárítottam, miközben beslisszoltam a kapun.

– Örülök, hogy találkoztunk, John.

– Dom.

– Hát persze – húzta össze a szemét rám, és megfeszültek a ráncok a szeme sarkában. De a figyelme nemsokára újra a telefonjára esett, és határozottan kilépett a Cecil Courtra, és elvegyült a turisták között.

Újabban elkezdett idejárogatni, jött-ment Kempthorne legfelső emeleti lakásából, ahol a találkozóikat tartották. Úgy sejtettem, hogy a kapcsolatuk több lehet szakmainál. Ez azt is megmagyarázná, hogy a Kempthorne & Co. hogyan tudott oly gyakran kibújni a Met karmai közül, amikor más ügynökségek végtelen papírmunkával szenvedtek.

Robin bezárta az üzletet, és lehúzta a redőnyöket, eltakarva a kilátást az utcára. Öt perccel azelőtt, hogy Kempthorne megjelent volna, a könyvritkaságok polcai között böngésztem, és figyeltem, hogy nem érzek-e valami látnoki bizsergést valahol a testemben. A könyvek ugyanis mindig ott tűntek fel, ahol az emberek, és az emberek voltak a lélek izzások fő forrásai, amelyek segítségével az ereklyék jöttek létre. Különösen igaz volt ez a használt könyvekre. Néha saját személyiségeket is magukra öltöttek. Talán ezért árult Kempthorne & Co használt könyveket is? Vagy talán csak rajongott értük az üzlet tulaja?

Kempthorne pontosan háromkor lépett be az ajtón, egy tálca kekszet, egy kanna teát és egy halom csészét cipelve. Mindegyik csésze másmilyen volt, ráadásul kilöttyintette a tejet is, amikor letette a tálcát a dohányzóasztalra, amelyet négy kopott, ám elegáns fotel fogott közre.

– Jammie Dodgers! – örült meg Gina, és úgy tépte fel a kekszes csomagot, akár egy látens, aki épp egy ereklyét próbál kicsomagolni. A zsákmányt az ujjai közé szorítva lehuppant az egyik fotelbe. Robin is helyet foglalt, és azonnal mindünknek töltött egy-egy csésze teát, majd elővett egy nekem címzett, lepecsételt levelet, amelyen a Regisztrált Látensek Intézetének pecsétje díszelgett. Az RLI logójának látványára mindig jeges rémület futott végig a gerincemen.

A borítékot a nadrágzsebembe dugtam. Semmi hozzáfűznivalóra nem volt szükség. A borítékban egy udvariasan megfogalmazott levél volt, amelyben megkértek, hogy szíveskedjek részt venni az éves alkalmassági felülvizsgálatomon, illetve figyelmeztettek, hogy ha ezt elmulasztom, pénzbírsággal sújtanak, és elküldenek átnevelésre, majd esetleg elmegyógyintézetbe is zárnak. Szép kilátások.

Kempthorne egész impozáns, kétméteres magasságát egy virágmintás karosszékbe hajtogatta, és egy csipetnyi mosolyra húzta a száját. Intett, hogy foglaljak helyet.

– Mielőtt elkezdenénk, van egy nagyon fontos dolog, amit szeretném, ha megbeszélnénk – adta meg az alaphangot Robin. Elhallgattam, várva, hogy felhozza a szmokingom számláját. – Áruljátok már el, hogy ki eszi meg mindig az összes pudingot? Veszek egy csomaggal, és másnapra elfogy.

A szmoking ügyéről megfeledkezve kibújtam a zakómból, és a székem háttámlájára terítettem, majd feltűnt, hogy a szobában halálos síri csend lett. Miért nézett rám mindenki?

– Mi van? Még csak nem is szeretem a pudingot.

– Hát, én biztosan nem lehettem – közölte Gina, és senki sem vette a fáradtságot, hogy Kempthorne-t kérdezze meg, mivel már akkor is azzal az átszellemült ábrázattal üldögélt, ami azt jelentette, hogy mélyen elgondolkodott valamin, és a mi apró-cseprő hétköznapi ügyeink nem érdeklik.

Elvettem egy kekszet – egy gyömbéres diósat –, és kényelembe helyeztem magam. Robin rám bámult. Megmutattam neki, hogy csak keksz, nem puding, és elvigyorodtam, majd az egész kekszet a számba tömtem. Rám hunyorított.

– Elég sokáig rejtegettelek benneteket – szólalt meg Kempthorne. Ez érdekesnek ígérkezik. – A tegnap esti baleset és Dom életének kockáztatása viszont hiba volt. Személy szerint sajnálom, hogy engedtem a helyzetet így elfajulni, ahelyett, hogy inkább mindenkit jobban felkészítettem volna, de különösen Domot, akiről meggyőződésem, hogy ő volt a fő célpontja a kiállított illegális ereklyéknek. Szerencsére Dom ura volt a helyzetnek. Ellentétben egy másik látenssel – közölte. Miközben beszélt, egyikünkről a másikunkra jártatta a tekintetét, és egy kicsit tovább időzött rajtam. – Dom, én őszintén szeretném a bocsánatodat kérni.

Huh. Szóval... nem rúgott ki?

– Köszönöm.

Rövid szünet töltötte be az irodát, amelyet időnként tompa nevetés vagy a kintről érkező turisták beszélgetésének zaja fűszerezett.

– A Met megbízott minket, hogy kutassunk fel egy különösen alattomos ereklyekereskedőt – folytatta Kempthorne. – Barnes felügyelő azt kérte, hogy a lehető legkevésbé keveredjünk bele, de a tegnap este után ennek már úgyis annyi.

– Ezért szerveztetted velem azokat az esti partikat Chelsea-ben? – kérdezte Robin és előre hajolt.

– Az illegális árveréseket vacsorapartiknak kellett álcázni, így van. Valaki, akinek jó kapcsolatai vannak, eszméletlen sok ereklyére tehet szert ezeken az árveréseken, és embereket bízhat meg a licitáláshoz.

– Gondolod, hogy Hollywood az egyik ilyen megbízott volt? – kérdeztem.

– Igen, gyanús a fickó. Nem sikerült visszaszereznünk Gareth Clarke elveszett ereklyéjét, és Kage Mitchell feltűnt több árverésen is.

– Hollywood? – érdeklődött Robin.

Elmondtam neki mindent, amit Kage Mitchellről tudtunk, bár ez nem volt sok. Jelen volt a munkám során, megölte a célpontomat, és valószínűleg elvitte az ereklyét is, plusz szeretett az árveréseken Kempthorne előkelő ismerőseivel csevegni. Az ereklyekereskedők világában kiemelkedő szerepet játszik, és hírnevet szerzett magának azzal, hogy minden nőt elbűvölt. Továbbá megmentett engem attól, hogy darabokra robbanjak. Azt a részt valamiért kifelejtettem, hogy alig egy órája futottam vele össze a parkban, és jól elbeszélgettünk.

– Barnes nyomozó elismerte, hogy bárki is bérelte fel Mr. Mitchellt, az közel lehet a Methez, és úgyszólván megúszta a gyilkosságot. A Gyilkossági Csoport Gareth Clarke idő előtti halálát vizsgálja, de a munkájukat nehezíti, hogy nincs meg a gyilkos fegyver, és Dom volt az egyetlen szemtanú, aki látta ott az amerikait.

– Ugyan már, senkinek sem tűnt fel a bárban, hogy Hollywood Gareth Clarke után sietett?

– Nem.

Vagyis inkább úgy történt, hogy a zsaruk nem vették a fáradságot, hogy szemtanúk után nyomozzanak.

– Jellemző. A Met amúgy sem foglalkozik sokat egy halott látenssel.

– Jól látod, sajnos – értett egyet Kempthorne.

– Az ereklyefelvásárlás mögött álló delikvens új Londonban?

– Nem – Kempthorne sóhajtott, belekavart a teájába, de otthagyta az asztalon, és hátradőlt a székében. – Már évek óta tudok valakiről, aki szervezett pár nívós árverést. Egy névtelen alak, nagyon mély zsebekkel. Rendkívül vigyáz arra, hogy a háttérben maradjon. Az utóbbi időben emelte a tétet és a büdzsét is. De lehetetlennek bizonyult bármilyen információt is megtudni róluk az árverésekkel kapcsolatban. Joanna volt a legjobb forrásom.

És Joanna per pillanat nagyon halott volt.

Közelebb hajoltam, és letettem a csészémet az asztalra, meg sem ittam a teámat.

– Gyanítod, hogy megsejtette, hogy szaglászol utána és eltette láb alól Joannát?

– Szerintem szándékosan állították ki azt az illegális ereklyét mindenki szeme elé, pontosan tudták, mi fog történni. A mocskos ereklyét neked szánták, egyértelmű üzenetként, hogy maradjunk veszteg. Valószínűleg nem tudtak a meghívottak között elvegyülő, nem regisztrált látensről.

Robin felhorkant.

– Volt valaha is példa rá, hogy meghátráltunk?

– Így van – Kempthorne elmosolyodott, és ez inkább ravasz vigyor volt, mint barátságos. – Nincs arra jobb mód, hogy abszolút elkötelezzem magam a megfékezésük mellett, mint az, ha az ügynökeimet fenyegetik meg. Ezt egyszerűen nem vagyok hajlandó eltűrni. Személyes ügyemnek tekintem. Robin, azt szeretném, hogy vizsgálj át mindent, amit Gareth Clarke-ról tudunk. Nézd meg még egyszer, merre járt. Valahonnan csak szerezte azt az ereklyét. Hátha találsz egy nyomot, amin elindulhatunk.

Robin bólintott.

– Rajta vagyok, főnök.

– Gina, péntek este lesz egy árverés a Covent Gardenben. A célpontunk valószínűleg licitálni fog, és itt lesz nem messze. Elküldtem neked e-mailben a részleteket. Tudni szeretnék a helyszínről minden részletet, minden hátsó ajtót, pinceablakot és minden kamerát. Tudd meg, hogy ki léphet a helyiségbe és mi célból. Elküldtem mindent, amit az árverezőről tudok, Mr. Devi Ahuja-ról, aki egy ingatlanfejlesztő, de ereklyekereskedőnek vallja magát. Fogjatok össze Robinnal, és járjatok utána, hol lakik Mr. Ahuja, még azt is, hol veszi a kávéját, tudjatok meg róla mindent, amit csak lehetséges.

Kellett már ez. Egy igazi ügy. Valami, ami eltereli a figyelmem. A szívem megdobbant a gondolattól, hogy lenyomozom ezt a rohadékot, aki látenseket gyilkol. Elkapott a hév, mert olyan volt, mint amikor kellő információval és egy jó csapattal a hátam mögött indultam hadba. Hogy tehessek valamit, cselekedjek végre. Legyen célom. Semmi sem fogható ehhez az érzéshez.

Kempthorne feszülten rám pillantott. Persze, csak bízd rám az ügyet. Vigyorogtam. Gyerünk. Legyen valami. Alig vártam, hogy cselekedjek.

– Megtennéd, hogy feljössz az emeletre, egy szóra?

Ah. Nem erre számítottam.

Felállt, szólt Ginának és Robinnak, hogy folytassák a munkát, és eltűnt az ajtó mögött. Csak néztem utána. Az emelet dolog nem tetszett nekem. Soha nem hívott fel oda. Az emeleten volt Kempthorne tetőtéri lakása. Egyikünk sem lépett be oda. Az az ő területe volt. Talán mégiscsak ki akart rúgni.

Gina részvéttel teli pillantást vetett rám, mintha tudta volna, hogy a saját temetésemre megyek. Robin már elhagyta az üzlethelyiséget, és beült a számítógép képernyője mögé, lázasan kopácsolni kezdett a billentyűkön, hogy előásson minden szennyet az árverezőről.

– Úgy sejtem, mindjárt jövök – nyikkantam. A lépcsőn lévő kopott szőnyeget már évekkel ezelőtt ki kellett volna cserélni, és a függőlámpák is mind porosak voltak, komor sárga fénnyel világítva meg az utamat, amely a felső szintre vezetett. Ugye nem azért akart elnézést kérni, hogy aztán kirúgjon? Bár lehet, hogy az egész csak a dráma kedvéért volt. Hogy úgy tűnjék, számítok neki, holott valójában csak azt szerette volna, hogy a látens eltűnjön a csapatból.

Tizenhárom lépcsőfokot számoltam meg, aztán bekopogtam.

Kempthorne kinyitotta az ajtót, majd visszasietett a hatalmas, nyitott konyha- és társalgóterületet is betöltő, üveglapos étkezőasztalhoz, aminek minden centiméterét papírok borították. Az acél és az üveg fényesen csillogott a hosszú, elegáns tetőtéri lámpák alatt. A szabadon hagyott fagerendák és téglák a helynek olyan egyszerű, puritán megjelenésű hangulatot kölcsönöztek, amely ízig-vérig Kempthorne stílusát tükrözte. Velux ablakok engedték be London villódzó fényeit, és egy aprócska tetőablak a Cecil Courtra nézett. Túlságosan könnyűnek tűnt elképzelni Kempthorne-t az ablak melletti székben ülve, könyvvel a kezében, miközben London odakint zsibong.

– Nem szeretnélek feltartani – közölte. – Tudom, hogy hamarosan találkozód lesz a Tudományos Múzeumban.

– Ráérek – feleltem, és az asztalhoz léptem. Semmiképp sem akartam kihagyni a lehetőséget, hogy szétnézzek Kempthorne lakásában, vagy, hogy bepillantást nyerjek abba, hogy pontosan mit is csinál, amikor eltűnik idefent.

– Te még nem oly régóta vagy a csapat tagja – mondta, majd összekapkodott több nyomtatványt és dokumentumot. Megakadt a szemem néhány színes képen. Egy szőke, fiatal, tizenéves kora közepén járó leányzót láttam meg rajta, aki szélesen mosolygott, s három labrador vette körül. Ismerősnek tűnt, de mielőtt rájöttem volna, ki ő, Kempthorne az összes papírt egy kupacba söpörte, és szorosan egymás mellé gyűrte a papírokat. – Jövő szerdán leszel itt két éve, igaz? – kérdezte.

– Valóban? – kérdeztem vissza. Rohadtul tudtam, hogy igen. Bejelöltem a dátumot a telefonom naptárában. Két teljes év. Arra számítottam, hogy két hónapnál sem maradok itt tovább.

– Direkt titkolóztam előtted az üggyel kapcsolatban – közölte. – Biztosra kellett mennem, hogy megbízhatok benned.

Fintorogtam.

– Adtam talán valami okot rá, hogy ne bízz meg bennem?

– Te bárkiben könnyedén megbízol? – kérdezte, majd kiegyenesedett, többet vett ki a hangomból, mint amit el szerettem volna árulni.

Vajon Gina említette neki a kudarcba fulladt katonai bevetésem?

– Régen rossz emberekben bíztam meg. Szóval nem, nem bízom meg egykönnyen.

– Én sem.

– Akkor egy hullámhosszon vagyunk.

Ismét elgondolkodott, majd félretolta a papírkupacot, és sóhajtva az asztalnak támaszkodott.

– Tudnod kell, hogy vannak olyan részei ennek az ügynek, amelyeket szándékosan titokban szeretnék tartani. Még egyszer mondom, ez nem a személyed ellen szól. Csak... – húzta végig a kezét az állán, majd megvakarta bajsza helyét. – Csak még nem szeretném elárulni.

– Oké. Te vagy a főnök. Nem várom el, hogy mindenről tudjak, azokat a dolgokat viszont illik tudnom, amik miatt darabokra robbanhatok.

Halkan elnevette magát, oldva a feszültséget.

– Nos, a jövőbeni robbanásveszélyes szituációkról bizonyosan tájékoztatni foglak.

– Több ilyen allűrre számítasz?

– Egyelőre annyit kell tudnod, hogy bízom benned, Dom, amennyire csak tőlem telik – felelte. Ravasz mosolya miatt úgy éreztem, mintha mindig egy lépéssel előttem járna. – És remélem, te is úgy érzed, hogy bízhatsz bennem.

Kempthorne, mint megbízható? Minden rejtély volt vele kapcsolatban. Úgy jött és ment, ahogy neki tetszett, és legtöbbször semmit sem kötött az orrunkra. Néha hajnali kettőkor került elő, ziláltan és üveges szemmel. Hangulata olyan változékony volt, mint London időjárása, néha sötét és viharos, ám előfordult az is, hogy derűs és gondtalan volt. De ami az ügyeket illette, vagy személy szerint minket, vagyis minden Kempthorne & Co-val kapcsolatos dolgot, bíztam benne. Az élete többi része a saját magánügye volt. – Igazából bízom benned. Ami a munkát illeti.

Sóhajtott.

– Remek. Tényleg jó. Ó, és azt szeretném, hogy mindenhol járj Kage sarkában. Lehet, hogy hibázik valahol, és akkor te ott leszel, hogy lefüleld.

– Már most is rajta vagyok – vigyorodtam el, a helyzethez képest kajánul.

Bólintott, és velem együtt mosolygott. A másodpercek percekké nyúltak, és egyre hosszabbá vált köztünk a csönd.

– Rendben. Akkor jobb, ha indulsz is a múzeumba.

Az ajtó felé vettem az irányt.

– Ó, még azt akartam kérdezni... – szólaltam meg, mire felnézett a papírhalomból, és az a huncut hajtincs a szemébe lógott. – Amit a vacsorán említettél, hogy a pénz nem teszi az embert jóvá. Mire gondoltál ezzel kapcsolatban?

Kempthorne őszinte mosolya megolvasztotta szemének jeges pillantását.

– Egyszerűen csak arra céloztam, hogy többet érsz, mint bármelyik ottani fickó, és nem kellett volna kényelmetlenül érezned magad.

– Rendben, értem. Aha – valami megmagyarázhatatlan okból kitört belőlem a nevetés. Talán mert a szavai furcsán hatottak rám. Mit jelenthetett bármi is abból, amit az imént mondott? Semmit, igaz? Csak puccos szavak. – Köszönöm – feleltem. Jézusom, nyíljon meg alattam a Föld! – És... Túlzásba estem. Azzal az izével… Amit mondtam. Az ööö… – legyintettem tehetetlenül, nem találtam hozzá a szavakat.

– Igen, hát, én is túllőttem a célon. Szóval kvittek vagyunk.

A lágy mosolya újra rabul ejtette az agyam, és rövidzárlatot okozott a beszédközpontomban, hogy megkísérelhessem szavakba önteni a gondolataimat, így megszólalni sem bírtam. Ez a mosoly nem afféle mosoly volt, mint, amit a partin villantgatott, mint ahogy ez a pasas sem volt teljesen ugyanaz, mint aki végig csevegett azon a puccos partin. Határozottan állította, hogy azokat az embereket nem tartja barátoknak, mintha neki fontos lenne, hogy ezzel tisztába legyek. Mintha... megvetette volna önmaga ezen részét.

Két éve azt hittem, ismerem, hogyan működik Alexander Kempthorne, de minél többet tudtam meg róla, annál rejtélyesebbé vált.