Tizenkilencedik
fejezet
Fordította: Aemitt
A fejemre húzott párnahuzat
lehetővé tette, hogy a formák homályos foltjai átszivárogjanak, de semmi olyan,
ami segített volna azonosítani, hogy hol ébredtem, egy kibaszott székhez
bilincselve. Egy másik szobában rádió recsegett, de nem hallottam mozgást a
közelben, sem más hangokat.
Egy vastag kötés tapadt az oldalamra, ahol a seb
forrón lüktetett, ami nem volt jó, de voltak sürgetőbb problémáim is. Mint
például, hogyan meneküljek ki ebből a gyorsan borzalmassá váló helyzetből.
A kezem a hátam mögött volt odabilincselve a
székhez, így igyekeztem feltérképezni, hogy mennyire szorosan. Csörgött, de nem
engedett. A széket is a padlóhoz csavarozták vagy rögzítették. Ez nem valakinek
a kényelmes nappalija volt. A berendezés profi volt. Nem én voltam az első, akit
ehhez a székhez bilincseltek. Nagy volt az esélye, hogy Devi-t is
megbilincselték itt.
A Rádió 2-t hallgattam,
miközben az oldalam lángolt, és arra koncentráltam, amit tudtam, nem pedig
arra, amit nem tudtam irányítani. Találkozóm volt Ancával, a hitelesítővel, a
nővel, aki nyomást gyakorolt egy olyan emberre, mint Hollywood, Gareth Clarke-ot
annyira megrémítette, hogy azon gondolkodott, hogy apró darabokra robbantja
magát egy londoni sikátorban, és megölte az árverezőt, akinek dolgozott, és
valószínűleg másokat is, miközben igyekezett felvásárolni, vagy ellopni minden
mocskos ereklyét, ami a kezébe került. Anca rossz ómen volt. Azt is tudtam,
hogy senki sem volt az irodában, ami arra utalt, hogy Anca és az emberei
elkapták Ginát, valószínűleg Robint és Kempthornet is, amíg én Hollywooddal
szórakoztam.
Bűntudat keserítette meg a nyelvemet. Legalább
Kage biztonságban volt – amíg a hajóján maradt, és nem csinált semmi
hülyeséget, például nem írt nekem üzenetet, mint ahogy azt kértem tőle abban a
kibaszott üzenetben, amit hagytam neki.
Anca látens volt. Egy hitelesítő. Ugyanolyan,
mint én. Csak egyetlen egy másikkal találkoztam, és az pasi messze állt a józan
észtől. Nem a stabilitásunkról voltunk híresek. Volt valami a hitelesítőkben és
abban, ahogy a pszichés energiák hatottak ránk, amitől izgágák és idegesek
lettünk. Anca nem tűnt zavartnak, de a szociopaták sosem voltak azok. Talán ki
tudnám dumálni magam ebből a helyzetből. Hitelesítő a hitelesítőnek.
Megrántottam még egy kicsit a bilincsemet, és belelélegeztem
a párnahuzatba.
Elvették a telefonomat. Zárva volt, de nem lett
volna nehéz megszerezni az ujjlenyomatomat, mivel a kezem meg volt kötve. Ha
egyszer feloldják, könnyű lesz előcsalogatni Hollywoodot a rejtekhelyéről. A
francba. Tényleg nem sok mindent irányítottam. És nem voltak nálam a kártyáim.
Csak az eszem, ami hiányzott.
Csizmák kopogtak a padlódeszkákon valahol a
házban. Újabb hangok morajlottak a falak mögött. Valaki felhangosította a
rádiót talán azért, hogy elrejtse a sikolyaimat? Csodálatos.
Megerősítettem magam, a régi pszichológiai
műveleti kiképzésemre támaszkodva. Bármit is akartak, tőlem nem kaptak semmit.
Egy ajtó nyikorogva kinyílt, és a dübörgő csizmák felvonultak a szobán belül. A
párnahuzaton keresztül körvonalak rajzolódtak ki. Három – nem, négy ember.
A párnahuzat felemelkedett, és a mennyezetről
lelógó egyetlen, mocskos villanykörte fényébe pislogtam. Sokkoló itt volt, az
idióta barátjával, a londoni marconával és a sofőrrel. Anca előttem állt,
arckifejezése érdektelenségről tanúskodott. Szűk nadrágja eltűnt a befűzött bőr
bokacsizmában. Testhez simuló kabátján volt néhány sötét folt, amelyek gyanúsan
vérre hasonlítottak. Fekete bőrkesztyűje élesen kiemelkedett a karja sápadt
bőréből. Úgy nézett ki, mint aki sok szart látott már, és belefáradt az
egészbe. Egy hitelesítő tekintete.
– John Domenici – szólalt meg.
Devi azt mondta, hogy svéd, de az akcentusa,
most, hogy tisztán hallottam, kelet-európai volt. A keleti blokkból származó
bűnbandák gyakran alkalmaztak látenseket beépített ügynökökként, mélyen
betuszkolva őket a brit szervezetekbe. Vajon ő is ilyen volt? Valaki más
eszköze vagy a sajátja?
– Látom, jár az agyad, ugye? Azt hiszed,
ismersz engem? – A mosolya rideg, kemény volt. – Tudod, hogy miért vagyunk itt?
– Fogalmam sincs, őszintén szólva. Ez az
egész egy félreértés. Rossz embert kaptál el.
Felhorkant, és keresztbe fonta a karját. Nem
nézett ki valami nagy durranásnak, de én sem, amíg nem nyomott valaki a kezembe
egy ereklyét.
Közelebb lépett, és megpróbálta megérinteni az
arcom. Elfordítottam a fejem, de vékony, kesztyűs ujjai elkapták az állam, és
visszarántotta. Földöntúli energia bizsergett az ujjbegyei alatt. Annyira
ismerős volt, hogy akár a sajátomnak is nevezhettem volna.
– Nem tűnsz túlságosan nagy menőnek, John.
– Ha már barátkozni akarunk, akkor Dom –
morogtam. – Nem John.
Elég erősen megcsípte az állam ahhoz, hogy
fájjon, aztán elengedte. – Két éve csatlakoztál a Kempthorne-hoz. Igen?
– Két éve szerdán. Remélem, hogy tortát és
fizetésemelést kapok. Leginkább fizetésemelést. Gondolom, ha Kempthorne fel tud
ajánlani kétmilliós jutalmat azokért
az ereklyékért, amiket elloptál, akkor nekem is tud tisztességes bért fizetni.
Igazam van, srácok? – Néhány ideges pillantás pattogott a teremben. Kétmillió
rengeteg pénz volt. Kétmillió megváltoztathat egy életet. Mennyire voltak
hűségesek ezek az emberek Ancához?
Anca halvány rózsaszín ajkai elvékonyodtak.
Leguggolt elém, így a szemmagasságomba helyezkedett. – Szeretsz beszélgetni.
– Néha. – Itt jött. A kérdések Kage tartózkodási
helyéről, és arról, hogy mit tudott a műveletéről. Amikor nem azt mondtam neki,
amit hallani akart, rám uszította a nehézfiúkat. Egyik sem volt meglepő.
– Akkor beszélgessünk...– Jéghideg kék
szemek meredtek rám. – Mesélj nekem Alexander Kempthorne-ról.
Homlokomat ráncolva, gondolataimba merültem.
Sokkolóra és a barátaira pillantva nyertem néhány másodpercet, hogy újra
Kempthorne és nem Kage védelme köré rendezzem a gondolataimat. Miért akart
tudni Kempthorne-ról? – Mint például? – kérdeztem, majd hozzátettem: – Keress
rá a Google-n. Valószínűleg annyit fogsz találni, amennyit én is tudok.
– Megtettem. – Előhúzott egy vékony telefont
a farzsebéből, és megmutatta a megnyitott böngészőt, amelyen egy kép volt
látható, amint Kempthorne és én éppen Devi klubjába tartunk. A fotós egy laza
pillanatban kapott el bennünket, Kempthorne ritka mosolyát mutogatva, kék
szemében pedig a hajsza izgalma csillogott. A címlapon ez állt: London legkívánatosabb agglegénye foglalt?
Bevallom, tényleg szexi párost alkottunk. Én voltam az alacsonyabb, nehezebb,
durvább, míg ő a kifinomultabb, magasabb, soványabb. De nem mintha én fogtam
volna a kezét, vagy valami. Ha nem lettem volna meleg, a sajtó úgy írt volna
rólunk, mint két haverról, akik elmentek inni. Imádták a meleg szemszöget, még
akkor is, ha nem volt valóságalapja.
Humortalanul kuncogtam. – Mit akarsz, mit
mondjak?
– Közel álltok egymáshoz, ugye?
Alexanderhez?
– Neki dolgozom. – Megvonta a vállamat. – Mi
ez? Ti vagytok a szuperrajongói vagy mi? Vannak egyszerűbb módszerek is, hogy
észrevegyen téged, mint, hogy engem megkötözöl.
– Hogy kaptál munkát az ügynökségnél? –
nyomult tovább Anca.
Felhorkantam és a szemem forgattam. – Egy barátom
a Facebookon keresett meg egy megüresedett állással kapcsolatban. Tényleg csak
ennyit akarsz? Oldozz el, és beszélgetünk egy kávé mellett, mint hitelesítő a
hitelesítővel. Nem kell a bilincs. Te és én? Egyformák vagyunk.
Mosolygott, és ez olyan volt, mintha egy krokodil
mosolyát néznéd, miközben tudod, hogy a lény felfalhat, amint hátat fordítasz
neki. – A bilincs a te
védelmedérdekében van.
Mi a faszért kellene engem lefogni a saját
védelmem érdekében? Visszabámultam rá. – Lehetnénk barátok, de nagyon
megnehezíted, hogy megkedveljelek. – Jézusom, de fájt az oldalam. Elmozdultam a
széken, próbáltam kényelmesebb pozíciót találni.
– Mit tudsz a kísérletekről? – kérdezte.
– A miről? – Miféle baromság volt ez most? –
Hol vannak a barátaim?
A nő szeme összeszűkült.
– Tényleg nem tudom, mi a faszt akar,
hölgyem.
– Nem hiszek neked, John.
– Kempthorne-nak dolgozom. Tőle kapom a
fizetésemet. Ennyi. Semmit sem tudok a kísérletekről. Milyen kísérleteket
kellene csinálnia? Ő csak egy gazdag fickó, aki meg akarja menteni a világot az
ereklyéktől. Semmi más nem történik.
– Láttad már valaha Alexandert egy érmével? –
kérdezte.
Felhorkantam. – Az a fickó milliárdos. Rengeteg
van neki.
Anca biccentett a londoninak, és a nagydarab
fickó mögém mozdította a nagy testét. A nő felegyenesedett a guggolásból, és
kilépett a szobából, az ajtót tárva-nyitva hagyta, felfedve egy folyosót, ahol
csupasz padlódeszkák és hámló tapéta volt.
Amikor visszatért, az erő nehéz, dübörgő dobogása
követte őt vissza a szobába. Tudtam, mi van a kesztyűs kezében, mielőtt
leguggolt volna, és letette a tollat kettőnk közé a padlóra. Az a kibaszott
toll folyton visszajött, hogy kísértsen. Épp most tett elénk egy hatalmas piros
gombot, amire az volt írva, hogy NE
NYOMDMEG, és mindkettőnk emberszabású agya arra vágyott, hogy elérje.
Anca hátralépett, helyet adva magának is. A
kesztyű segített neki ellenállni a vonzásnak, de nem volt immunis.
– Miféle kibaszott játék ez? – vicsorogtam.
– Vidd azt innen.
– Gyönyörű, nem igaz, John?
A harsány nevetésem pánikszerűen harsant fel. –
Nem. – Már kétszer volt a kezemben az a toll, és mindannyiszor szirénhangot
énekelt nekem az a szörnyűség. Hányszor kellett megtagadnom tőle, hogy a
fejemben kutasson? Hányszor kellett még leküzdenem azt az átkozottat?
A marcona nagy, túlságosan is ismerős keze
megragadta a jobb kezem középső ujját. Megrándultam, megijedtem az érintéstől,
és csapdába estem a között, amit tenni akart, és az előttem ketyegő bomba
között. A toll ártatlanul hevert csábítóan dörmögve a padlón. Legalább ki
voltam kötözve. Á, ezért volt a bilincs.
– Különleges kapcsolatod van ezzel – mondta
Anca valahonnan a távolból, valahol a toll altatódalai mögött. – Kedvel téged.
Vegyél fel!
Fogj meg. Élessz fel. Használj. Tedd tönkre velem a világot.
– Tudod, hogy milyen hatalmas? Amikor
korábban a kezedben tartottad, láttad a múltját?
Be kellett volna fognia a pofáját, és kivinni ezt
a rohadt izét a szobából. A szavak nem jöttek könnyen, ahogy összeszorított
fogakkal lihegtem. Nem olvastam a múltjában, mert tudtam, hogy ha megteszem, a
toll még mélyebben belém vájja a karmait. Nem kellett ismernem a történetét
ahhoz, hogy tudjam, hogy egy magamfajta látens számára rendkívül veszélyes.
Anca felvette a tollat. A szeme üvegessé vált,
ahogy az ereklyét nézte, és a féltékenység kínja majdnem kiragadott egy nyögést
az ajkaim közül. Meg akartam fogni, szükségem volt rá.
– Főnök? – Sokkoló lépett be a szoba
homályos széléről.
Anca kizökkent a toll rabságából, előrelépett, és
a vállam fölött átadta a tollat a londoninak.
Várj...mit...
– Készülj fel...
Ó, Jézusom, ne. A kezembe akarták adni. – Ne,
várj. – Pánik járta át az ereimet. Megrántottam a bilincset. – Állj! Nem
tudom...– Nem álltam készen, nem voltam felkészülve. – Ha ezt megteszed,
mindannyian meghalunk!
Anca mosolya ismét hüllőszerűvé vált. – Szerintem
meg tudod oldani, John.
A toll hűvös burkolata megérintette az ujjaimat.
Bezárkóztam, mintha Sokkoló újra megrázott volna. A toll harsogott és
suttogott, énekelte a dalát, követelte, hogy ismerjék meg, lerántott és
egyenesen be a történetébe.
– Olvass benne, Mr. Domenici. És tudj meg
mindent a te Alexander Kempthorne-odról.
Istenem, ne. Nem tudtam megállítani. Nem voltam
felkészülve. Nem voltam elég erős, a toll mágiája édes és csábító volt, és meg
akartam ismerni a titkait. Azt mondta, hogy meg kell ismernem őket.
Összeszorítottam a szemem, és reménytelenül belezuhantam az ereklye emlékeibe.
Huszadik
fejezet
Fordította: Aemitt
A képek villámcsapásként
jöttek. Gyorsak és fényesek, de keserűen hidegek, és én tehetetlen voltam velük
szemben, képtelen, hogy megállítsam őket. Egy
fiú egy fémasztalon. Szíjak a csuklóján és a bokáján. Egy anya érintése –
fájdalmasan lágy. Egy suttogás a fülébe. Könnyek potyogtak. Hazugságok. Üres
sikolyok.
Zihálva és szédülve nyitottam ki a szemem, az
arcom hideg és nedves volt – a sikolyok még mindig a fülemben csengtek.
Baszd meg.
Kempthorne.
Még mindig a rohadt székhez voltam bilincselve,
de a szoba üres volt, a toll pedig eltűnt. Kimerülten összecsuklottam, és a
remegés közepette lélegeztem, próbáltam lehorgonyozni a saját testemet, a
mostani időben, elhagyva az emlékeket, amelyek nem az enyémek voltak.
Kempthorne... a szülei. Nem, nem mindkettő. Csak az anyja. Kísérletezett a
fiukon. Kínozta őt. Jézusom.
Hallottam, ahogy zokogott a szobában. Éreztem, amit ő érzett, és a borzalomtól
legszívesebben kibújtam volna a bőrömből, és elrejtőztem volna valahová, ahol
senki sem lát.
A toll Kempthorne-é volt, a trauma miatt lett
szennyezett.
Azok az emberek, akiknek szeretniük és
védelmezniük kellett volna őt – akikben megbízott, akik az egész világát jelentették
– a legrosszabb módon bántalmazták őt.
A gyomrom felkavarodott. A sav égette a torkomat.
Ez egy... rémálom volt. Össze kellett szednem
magam, a saját elmémbe kapaszkodva vissza kellett szereznem az irányítást.
Bármi is történt, bármit is mondott Anca, bármit is tett, ha elvesztem az
irányítást, nem csak Anca és a nehézfiúk fizettek volna az életükkel.
Nagy levegőt véve felemeltem a fejem, és az
ajtóra bámultam. Az érzelmek a vesztemet okozták volna. Mindig is így volt. Ha
ezt túl akartam élni, akkor be kellett zárkóznom, falakat kellett húznom, ahogy
Szíriában is tettem.
Kizárni
mindent.
Maradj hideg.
Légy kemény. Érzéketlen.
Anca később visszatért egy üveg vízzel. Szó
nélkül lecsavarta a kupakot, és a számhoz emelte, mint egy hitelesítő társ bajtársiasságának
jelét, vagy inkább, mint egy kis kedvességet, hogy szóra bírjon.
– Köszönöm – recsegtem.
– Nem vagyok egy állat. Csak válaszokat
akarok.
– Mit akarsz Kempthorne-tól? – Már a nevének
kimondása is elriasztotta a sebezhető részemet.
Visszacsavarta a kupakot az üvegre, és letette a
székem mellé.
– Itt én kérdezek.
– Nem tudok azokról a dolgokról, amiket te
hiszel – mondtam halkan. Csak mi ketten voltunk. Csak két látens egy olyan
világban, amely gyűlölt minket, amikor nem használt ki minket. Nem kellett
ellenségeknek lennünk. Ne akard, hogy
újra belenézzek.
– Hol van? – kérdezte.
Akkor még nem kapta el. Így Gina és Robin
veszélyben volt. – Őszintén nem tudom.
– Hová mehetett, John?
– Nem tudom.
– Válaszolj, vagy a barátodnak baja esik.
Csak bámultam vissza rá. Barát, egyes számban. Az arcom üres maradt. – Ha nincs a boltban
vagy Kensingtonban, nem tudom. London-szerte vannak házai. Bármelyikben lehet.
– Nem. Nincs.
Megvonogattam a vállamat, és megzörgettem a
bilincsemet. – Ahogy mondtam, én csak egy katona vagyok. A munkán kívül semmit
sem tudok Kempthorne-ról.
– Többet tudsz, John Domenici. Két éve élsz
együtt a férfival. Többet kell tudnod.
– Igen, kivéve, hogy ő Kempthorne. Szóval,
tényleg nem.
Ismét elővette a telefonját, a képernyőn ugyanazzal
a cikkel. – Kapcsolatban vagytok. Alexander Kempthorne-nal kefélsz.
– Mindent elhiszel, amit az újságokban
olvasol, ugye? Nézd, persze, hogy megdugnám, úgy értem, dögös, nem igaz? De ő
nem a pasikra bukik. Ahogy mondtam, rossz helyen keresgélsz.
Fújtatott egyet, és elhagyta a szobát. A csizmája
hangja, ahogy a padlódeszkákon kopogott, elhalkult, amíg a rádióból jövő
csevegés el nem nyomta. Néhány tompa hang áthallatszott a falakon, de semmit
sem tudtam megfejteni. Gina vagy Robin is itt volt? Egy másik szobában? Robin sokkal
többet tudott Kempthorne-ról, mint én, de annak ellenére, hogy úgy nézett ki,
mint egy közönséges titkárnő, olyan kemény volt, mint a kibaszott szög, és nem
volt hajlandó beszélni. Gina lágyabb volt, de még mindig erőteljes. Anca
egyikünket sem tudná könnyen megtörni. Persze az is segített, hogy nem tudtam
semmit.
A nő többet tudott Kempthorne-ról, mint én.
Ha Kempthorne tudta volna, hogy ezek az emberek a
nyomában vannak, akkor már rég eltűnt volna a föld alá is. Mindig egy lépéssel
előttük járt. Bár egy kis figyelmeztetés jó lett volna, de ilyen volt
Kempthorne – mindig tele titkokkal. És most, hogy kénytelen voltam tenni egy
szörnyű bepillantást a múltjába, így nem lepődtem meg, hogy ez az ember olyan
volt, amilyen. A keresztes hadjárata, hogy az ereklyéket eltüntesse London
utcáiról, kezdett egyre több értelmet nyerni. Titokzatos, heves, céltudatos,
szórakozott. Nem ugyanabban a világban, mint mi. Egy rakás pszichés trauma
érte, ami elég volt ahhoz, hogy legalább egy mocskos ereklyét létrehozzon.
Csoda, hogy egyáltalán működőképes volt.
A toll más dolgokat is megerősített. Mint például
azt, hogy az anyja hitelesítő volt, és ő volt az, aki a kínzásokat végezte.
Volt valami a hitelesítőkkel kapcsolatban? Mrs. Kempthorne, Anca és én? Ritkák
voltunk, de ha volt valami oka annak, hogy a hitelesítők valamilyen módon
különlegesek voltak ebben az ügyben, azt nem láttam. Hacsak nem volt valami
köze ahhoz, amit az ereklyékben
láttunk, mint például a tollban? Anca említett egy érmét... Az érmét, amit
Kempthorne a széfjében tartott? Ez volt az egyetlen olyan dolog, amit Anca
említett, amiről talán tudok valamit.
Ha valahogy kimászok ebből, akkor Kempthorne-nak
és nekem egy nagyon hosszú beszélgetésben lesz részünk.
Anca visszatért, és ezúttal kesztyűs kezében
tartotta a kártyapaklimat.
– Mesélj ezekről.
Elmozdultam a széken. – Mit akarsz tudni?
Olyan régóta megvoltak, hogy a kártyák a részemmé
váltak. Állandó társaim voltak minden szarban, velem voltak keleten, a szíriai
hadseregben, és az ügynökségnél töltött időm alatt, amikor az ügyek rosszul
alakultak. Számtalanszor megmentették a seggemet.
Kihúzott egy kártyát a pakliból. A rajtuk
végigfutó látens mágia nélkül csak egy ereklye volt. Mocskos, de nem a
legrosszabb, ami létezik. A kártya, amit most felemelt, a szív hármas volt. Az
évek során a hiányzó lapokat új csomagokból származó lapokkal pótoltam. A
pszichés energia, amely a paklimat ereklyévé tette az új lapokba szivárgott, és
feltöltötte a paklit. De ez azt jelentette, hogy a pakli páratlan lapokból
állt, 51 kártyából. Egy teljes pakli, mínusz egy. Egy kártya mindig hiányzott.
Egy kártya, amit sosem cseréltem ki.
Sápadt szempilláit rebegtetve zsebre vágta a
paklit, ujjai közé vette a szív hármast, és kettétépte.
Megtöltöttem a tüdőmet, és összezártam az
ajkaimat, hogy ne veszítsem el a fejem.
A két darab a földre hullott, és a lába előtt
hevert.
Amikor már biztos voltam benne, hogy nem fogok
sikítani, óvatosan megkérdeztem: – Szereted a legyek szárnyát is letépni?
– Kényelmetlen?
– Mit gondolsz?
– Megértem. Ez az ereklye értékes számodra.
– Kérdezel is valamit, vagy csak baszakodsz
velem?
A fogai ragyogó mosolyban villantak fel. – Most
már figyelsz. Igaz? – Közelebb lépett, fitos orrát felhúzta. – Hol van
Alexander Kempthorne?
– Már mondtam neked. Kurvára nem tudom.
Egy másik kártyát vett elő a zsebéből,
kettétépte, és a darabokat hozzám vágta. Mellkason találtak, és az ölemben
landoltak. Nézegettem őket, éreztem, ahogy a szívem kalapált, a dobbanásai
megtöltötték a fejemet, és megpróbáltak kiszivárogni a fülemen keresztül.
– Próbáld meg újra, John.
– Nem vagyok a kibaszott asszisztense. –
Újabb kártya jelent meg az ujjai között. A hangjától, ahogy elszakadt, a gerincem
össze akart csavarodni. – Ribanc.
– Most már kezdünk eljutni valahová, ugye,
John?
– Baszd meg. – Megbillegtem a székben. – Hol
van Gina? Őt is itt tartod? Nem fogsz tőlünk semmit sem megtudni, mert nem tudunk semmit.
– Hm. – Öngyújtót húzott elő a zsebéből, és
a másik kezébe vette a paklimat.
Ó, a fenébe
is, ne. – Te aztán nem vagy semmi,
asszony.
Felpattintotta az öngyújtót, és a láng életre
kelt, táncolt és imbolygott. – Ha felgyújtod a paklimat, akkor mindkettőnkkel
együtt felgyújtom ezt a kibaszott szobát. Lássuk, ki a faszom sétál ki akkor. –
Erő bizsergett végig a karomon – az a fajta erő, aminek nem sok mindenre
kellene képesnek lennie egy ereklye nélkül, ami felerősíti. De én nem csak
valami véletlenszerű, egyszerű látens voltam. Ancával ellentétben, én egy pszichológia hadművelettermékevoltam. A
mágiámat arra edzették, hogy a parancsomra táncoljon.
Sokkoló megjelent az ajtóban, és nem habozott
elsütni az elektromosan töltött tüskéket. Néhány másodpercre kiléptem a saját
testemből – a mágiát is elnyomva –, és visszazuhantam a zümmögő testembe,
petyhüdten és szédülten. Kibaszott sokkoló. Hányszor találhatnak el azzal a
valamivel, mielőtt örökre összetörnék?
Anca vékony ujjai megragadták a hajamat, és
felrántották az állam a mellkasomról. – Most már üzletelhetünk. – Eloltotta a
lángot, és újra eltette az öngyújtót. – Tudjuk, mi vagy te, John Domenici.
Tudjuk, miért dolgozol Alexander Kempthorne-nak. A tervek mozgásban vannak. Ő
csak egy ember. Nem tud megállítani minket. Mond el, hol van, vagy a barátod
meghal.
Az elködösült látásomon keresztül láttam, ahogy
egy magas, homályos alak berángatja a szobába a betömött szájú megkötözött
Ginát, és ledobja a földre. Tágra nyílt szemmel pislogott rám, majd vissza a
fölötte álló férfira.
Egy ember, akit közelről ismertem. Hosszú kabát,
borostyánszínű szemek. Hogy került ide? – Kage, mi... – A maradék szavak a
duzzadt nyelvemre ragadtak.
– Csak mondd el neki, Dom – morogta
lemondóan.
– Lődd le a nőt – förmedt rá Anca Kage-re.
Hollywood hátracsapta a kabátját, és
kiszabadította a pisztolyt a tokjából. Gina tompa kiáltásai beszivárogtak a
fejemnek a sokkolótól elhomályosult részébe, és kiélesítették a gondolataimat.
Kage nem lőtte volna le. Kényszerítették. Anca megtalálta, eljutott hozzá,
nyomást gyakorolt Annie-re –, de nem ment volna el odáig, hogy lelője Ginát.
Vagy mégis?
Gina fejéhez szegezte a fegyvert.
– Ne! – böktem, előre rándulva, a
bilincsembe akadva. – Kage, ne! Anca, a francba! Az érme! Tudom, hol van az
érme!
Hollywood fegyvere elsült, Gina felsikoltott, de
Anca arca megrándult, és megpördülve a földre zuhant.
Baszd meg.
Sokkoló Kage felé vetette magát.
– Vigyázz!
Kage megpördült, és kiütötte Sokkolót. Arra
számítottam, hogy itt véget ér, de Kage lazán kétszer belelőtt a pasiba. Egyet
a mellkasába, egyet pedig a szeme közé. Kivégzési stílusban. A tekintetünk
találkozott, és egy gyomorszorító másodpercig biztos voltam benne, hogy ellenem
fogja fordítani a fegyvert.
Épp most ölt meg egy embert, mintha meg se
kottyant volna neki.
Letérdelt, kioldotta Gina csuklóján a béklyót, és
megszólalt: – A kulcsok.
Csizmák hangja dübörgött fel a lépcsőn.
Gina mozgásba lendült, letépte magáról a
szájtapaszt. Átkutatta Anca zsebeit, és megtalálta a bilincsem kulcsait a
kártyapaklival együtt. Mögém lépett, leoldotta a bilincsemet, és sajnálkozó
homlokráncolásokkal, némi bűntudattal a kezembe adta a kártyáimat. Mintha
valahogy ő lenne a hibás mindezért.
A bilincsek kattantak, és fájó karjaim
tiltakoztak, miközben előre dőltem. – Meg sem lepődsz? – motyogtam,
miközben az ólomsúlyúnak érzett karjaimat és a csuklómat dörzsöltem.
Gina nagy szemei elkerekedtek. – Dom, én...
– Fel tudsz állni? – szólt közbe Kage, és
felajánlotta a kezét segítségként.
Elütöttem a kezét. – Jól vagyok. – Hogy lehet,
hogy mindenki tudta, mi történik, csak én nem?
Kiabálás hallatszott a szobán kívüli folyosón.
Hollywood kirohant. Még néhány tompa csapás hallatszott, majd a lezuhanó testek
jellegzetes puffanása következett.
Gina megragadta a karomat, és talpra rántott. –
Sajnálom, Dom. Tessék. – Odanyomott hozzám egy telefont. – Kempthorne.
A telefont magamhoz véve kibotorkáltunk a
Hollywood mögötti szobából, megkerültük a marcona londoni és a sofőr
holttestét. A francba. Ezért még pokolian el kell számolni a rendőrségnek.
– Dom? – Kempthorne éles, értelmes hangja a
fülembe ömlött a telefonból.
– Aha.
– Lassan kell kijönni az épületből, felemelt
kézzel, nyitott tenyérrel. Mindent elmagyarázok, ha már kint vagytok.
– Hogy mi?
– Egyenesen lefelé a lépcsőn, Dom – mondta.
– Gyere ki egyenesen a bejárati ajtón. Világos?
– Kurvára magyarázkodnod kell, főnök.
– Kellő időben. – Letette a telefont.
Kage mutatta az utat, és Gina karjába kapaszkodva
bicegtem lefelé a lépcsőn, majd kifelé, egy kőlépcsőre. Szembetaláltuk magunkat
egy sor felfegyverzett készenléti rendőrrel és a rendőrautókkal teli utca
villogó kék fényeivel, ezért mindannyian felemeltük a kezünket.
– Az ereklyék odabent vannak –jelentette be
Gina. – Mindegyik. Legyetek óvatosak.
– Szép munka. – Barnes nyomozó elegáns
nadrágkosztümjében és lapos sarkú cipőjében kilépett a fényszórók vakító fényéből,
és ránk mosolygott. – Kutassátok át.
Két törzstiszt felém indult, és elvégezték a
szokásos motozást. – Ne vedd sértésnek, John – mondta Barnes. –Csak
rutineljárás.
Igen, mert senki sem bízott abban, hogy egy
látens nem teszi zsebre az ereklyéket. Mindegy. Hozzászoktam. A rendőrök
hátráltak, és morgolódtak, hogy tiszta
vagyok.
– Vannak veszteségek? – kérdezte meg Barnes.
– Három halott – mondta Hollywood. –
Ellenálltak.
A francokat. Éppen meg akartam kérdőjelezni,
amikor a szemem megakadt egy alak sziluettjén, aki a rendőrautók közül bukkant
elő. Kempthorne feltűnő sötétkék öltönyt viselt, mintha egyenesen az operából
érkezett volna. A villogó fények megcsillantak a mandzsettagombjain, és
végigsuhantak a kifényesített Oxford cipőjén. Egy piros zsebkendő sarka
kandikált ki a zakója zsebéből. Hogy csinálta ezt? Hogy tudott mindig ilyen
kurvára makulátlanul kinézni, miközben én egy inget is alig tudtam tisztán
tartani?
Feszesen bólintott egy üdvözlő biccentéssel.
– A rendőrségé a helyszín – mondta Barnes
Kempthorne-nak. – Vigye az embereit. Holnap reggel első dolgunk lesz a
vallomások felvétele. – Ismét elmosolyodott, és elbocsátott minket. – Szép
munka, ügynökök. Kiiktattak egy magas rangú terrorista fenyegetést.
Kiérdemeltek egy kis pihenőidőt.
Fegyveres zsaruk rohantak be az épületbe,
parancsokat és jelentéseket üvöltve. Hollywoodra bámultam volna, ha Kempthorne
jelenléte nem vonzza folyton a tekintetemet.
– Most már leeresztheted a kezed – mondta. –
Meg kellett győződnünk róla, hogy nincs nálad semmilyen ereklye.
Épp az imént láttam, ahogy Hollywood betáncol egy
kihallgatásra, megfenyegeti Ginát, majd kivégez egy csomó embert, és most ott
állt mellettem, és úgy tűnt, senkit sem érdekel. Gina úgy mosolygott Kempthorne-ra,
mintha nem az imént állt volna közel ahhoz, hogy egy legyen a hullák közül.
Egyikükön sem láttam a meglepettség halvány jelét sem. Mi a fene folyik itt?
– Természetesen lesz néhány kérdésed – szólt
hozzám Kempthorne. – Kage, talán hazakísérhetnéd Domot, amíg én itt elintézem a
dolgokat.
Kage? Ők ketten most már barátok voltak? Bassza
meg. – Ha nem bánod, főnök, egyedül megyek vissza. – Elindultam, nem voltam
teljesen biztos benne, merre tartok, de el kellett tűnnöm onnan. Az idegesség és az adrenalin hatására a mágiám alig
várta, hogy felszabaduljon, és az irányítás volt az utolsó dolog, ami eszembe
jutott. Kezdtem úgy érezni magam, mint Gareth Clarke, amikor sarokba
szorítottak abban a sikátorban. Az egyetlen különbség az volt, hogy számomra
volt kiút.
Kempthorne elkapta a karomat. – Dom, csak... – A
mágia rólam rácsattant, amitől ő sziszegve visszahőkölt. Kirázta a kezéből a
kirobbanó energiát, és egy másodpercig valami sötét és veszélyes csillogott a
szemében. Aztán a tekintete ismét megenyhült. – Sajnálom – mondta. – Szükség
volt rá. Majd később mindent elmagyarázok.
– Mindegy. Végeztem ezzel a cirkusszal.
– Az utolsó pillanatban történt minden –
lépett előre Hollywood. – Egy csomó furcsa üzenetet kaptam a mobilszámodról, és
arra kérve, hogy jöjjek erre a címre. Nyilvánvalóan csapda. Mivel kompromittálódtál,
felhívtam Kempthorne-t. Ő mondta, hogy Gina is eltűnt. Alex azt javasolta,
használjuk ki a lehetőséget, hogy Anca bandáját ide kövessük. Kidumáltam magam
– azt mondtam, rávehetlek, hogy mindent elmondj nekik Kempthorne-ról... –
Meglátta a tekintetemben a takarodj a
faszba pillantást és elhallgatott.
– Ellenálltak?
– kérdeztem, elég dühvel a hangomban ahhoz, hogy elhallgattassam. Épp most
végzett ki pár embert.
Egy parányi rést képezve a mutató és
hüvelykujjammal, Kempthorne felé fordult és megszólaltam. – Az a szar ott bent?
Hogy megint vakon megyek be? Ennyin
múlik az, hogy egy hadművelet rosszul sül el és emberek halnak meg.
– Nem tudtam volna többet tenni, hogy kihozzalak
onnan – mondta.
– Beszélj velem újra, ha kész vagy elmondani
az igazat. – Egy másodperccel sem maradhattam tovább, különben valami
hülyeséget csináltam volna, például megütöm.
Ahogy elsétáltam, hallottam, hogy Gina azt
mondta, reggelre lehiggadok. De reggelre már nem leszek itt. Végeztem a
Kempthorne & Co-val. Vége volt. Ennyi.
Huszonegyedik fejezet
Fordította: MANDY
– Láttam
a táskákat az ajtódnál.
Kempthorne levette a
napszemüvegét, és a kávézó asztalnál piszmogott. Én a The Rouge-ban duzzogtam,
a kedvenc helyemen az ablakban, miután egy gyors látogatás tettem a
sürgősségire, ahol rendbe hozták a felszíni szúrt sebet. Még mindig lüktetett,
de annyi fájdalomcsillapítót nyeltem le, hogy séta közben zörögtek bennem.
Kempthorne úgy nézett körül, mintha valahol máshol fontosabb dolga lett volna.
Borosta árnyékolta az állát és ráncok gyűrődtek az ingjén. Fent volt egész
éjjel. Helyes.
Végre úgy döntött, hogy méltó
vagyok a figyelmére és lesandított rám.
– Sohasem tűntél
gyávának vagy olyannak, aki feladja.
Húha. Muszáj volt belém
rúgnia. Nevetésem felszínesnek hallatszott.
– Neked aztán van bőr a
képeden, Kempthorne.
Egyik kezét rátette a
mellettem lévő üres szék támlájára és beszívta a levegőt, hogy lenyugodjon,
készült valamire. Talán bocsánatot fog kérni. Vagy talán kirúg. Tök mindegy, mi
volt az, nem érdekelt.
– Mielőtt elhagysz
minket – mondta–, szeretnék mutatni neked valamit, ha velem jönnél.
Rátámaszkodott a székre,
ujjpercei elfehéredtek, ahogy egy kicsit túl szorosan markolta. A szája körüli
szorítás új volt, a dühtől vagy a frusztrációtól került oda. Tudtam, hogy
borzalmas dolgokon ment keresztül, és az ember nem fordíthat ennek csak úgy
hátat. A múltja tette azzá, aki. És az ő múltja elbaszott volt.
– Ki vagy te valójában,
Kempthorne?
Nyelt egyet és a kezét
nyújtotta.
– Hadd mutassam meg
neked.
Az volt az érzésem, hogyha
elfogadom azt a kezet, egy csomó dolog megváltozik. Ha elfogadom a kezét,
megmutatja nekem azokat a titkokat, amik a szemeiben rejtőztek és én ezt
tényleg tudni akartam? Amikor túl sok pillanat telt el, visszahúzta a kezét és
újra a széket markolta, amitől az megnyikordult.
– Valami mozog London
árnyékaiban. Valami láthatatlan. Szükségem van a segítségedre, hogy
megállítsam.
És mi van, ha ez a valami ő
volt? Alexander Kemtphorne veszélyes volt, elszánt és kiváló a kifinomult
megtévesztésben. De mindezek ellenére két évig elhittem, hogy ő jó ember. Most
már nem vagyok benne biztos. A katonaságnál csak egy báb voltam valaki másnak a
játékában. Kihasznált. Feláldozott. Ez mindig is így volt a látensekkel, de ezt
már nem akartam. És én jó ember voltam,
vagy legalábbis megpróbáltam az lenni. Ha elhagyom Kempthorne-t és a társaságát,
és valami történik Ginával vagy Robinnal, vagy bárkivel, ami azt illeti –
együtt tudnék élni magammal tudva, hogy elég közel voltam ahhoz, hogy tegyek
valamit?
Hátradőltem és összefontam a
karom.
– Árulj el nekem egy
dolgot, de őszintén válaszolj. Te utasítottad Hollywoodot, hogy végezze ki
Ancát, mert túl közel került hozzád?
Állta a tekintetemet.
– Hozzám? – meglepetten
pislogott. – Nem.
Anca rengeteget tudott
Alexander Kempthorne-ról. És még többet akart megtudni, és most halott. Halott,
mint ahogy Kempthorne szülei is. Valószínűleg a húga is. És az ügynök, akit
elveszített. Különös, hogy azok emberek, akik közel állnak hozzá, folyton
eltűnnek vagy meghalnak.
Tényleg ki akarok szállni
ebből? Itt hagyni őt? Tényleg fel akartam adni?
Felálltam, hagytam pénzt az
asztalon a pincérnek és megfogtam a dzsekimet.
– Hova megyünk?
Kiléptem mögötte a
kávéházból, és ott parkolt a fényes ezüst Astonja az útpadkán, elterpeszkedve a
dupla sárga vonalakon. Éles vonalak, sima ívek és kifogástalan stílus. A kocsi
nem kiabált, hogy észrevegyék, csak csendben megparancsolta.
Kempthorne felcsúsztatta a
napszemüvegét és beült a volán mögé. Finoman bemásztam, óvatosan, hogy ne
szakítsam szét a varratokat és eszembe jutott, mikor legutóbb összevéreztem
ennek a kocsinak a finom bőrüléseit. Úgy tűnt, mintha egy emberöltő telt volna
el az óta.
– Surrey-be megyünk.
Megnyomta a gombot, hogy
beindítsa a motort. Az Aston életre kelt, aztán morgott, ahogy Kempthorne
legurult vele a padkáról.
– Bízol bennem?
Felvonva egyik szemöldökömet
hátradőltem az ülésen. Mint milliárdosnak, rengeteg dolog a birtokában volt, de
a bizalmam nem volt közöttük.
***
Húsz
perccel a kalandunk kezdete után, amikor a sűrű londoni forgalom enyhülni
kezdett, Kempthorne megtörte a fojtogató csendet.
– Szóval… Kage Mitchell.
Mit tudtál meg róla?
Elmondtam neki, amit tudtam,
kihagyva, hogy hol lakik. Ha Hollywood nem mondta el neki, akkor nekem sem
kellett.
Gina üzent: Kilépsz? És tett hozzá egy szomorú
arcot.
Nem válaszoltam rá.
– Aggódott miattad,
amikor felhívott – mondta Kempthorne.
– Hmm.
Kempthorne lassított az
Astonnal a gyérebb forgalomban. Elkezdtünk kifele haladni a városból és rá
tértünk a kanyargós, levél borította sávokra.
– Kénytelen volt a
segítségemet kérni– tette hozzá Kempthorne. – Ha nem érdekelted volna, nem
hívott volna fel.
– Inkább arról van szó,
hogy nem bízik benned. Sok minden ekörül forog.
Ez elhallgattatta őt pár
kilométerig, mikor is megszólalt.
– Mit mond a megérzésed
róla?
– Kage-nek megvan a
saját terve. Volt egy pillanat, hátul abban a szobában, amikor… – Amikor arra
gondolt, hogy engem is megölni. – Nem kellett volna mindenkit megölnie.
– Egyetértek.
– Anca hasznos lehetett
volna. Egy ribanc volt, de tudott dolgokat.
Most már egy másik halott
látens volt. Valószínűleg még temetést sem kaphat. Általában elhamvasztották a
család nélküli látenseket és a szőnyeg alá söpörték a hamvaikat – vagy
legalábbis ezt pletykálták.
– Miket például? –
kérdezte óvatosan.
– Ő nem egyedül tevékenykedett.
Nem magának akarta azokat az ereklyéket. Talán terrorista volt, de nem azért
volt ott.
– Akkor mi volt?
– Valakinek a csicskása.
Talán többet is kiszedhettem volna belőle, de Hollywood véglegesen
elhallgattatta. Térden is lőhette volna.
A kocsi szelíd zümmögése és
mozgása kezdte csillapítani az ingerültségemet, de egy utazás vidékre még nem
volt elég ahhoz, hogy visszacsaljon abba a szarságba, amiben Kempthorne
belekeveredett. Nem, ha nem tudtam benne megbízni.
Azok a borzalmas dolgok,
amiket láttam a toll emlékeiben egy villanásnyi gondolatra voltak attól, hogy
újra a fejembe másszanak. Most, hogy Anca halott volt, talán én voltam az
egyetlen, aki tanúja volt Kempthorne múltjának. Ez engem is célponttá tett?
– Volt… ööö… valami…
közted és Kage között? – kérdezte mereven maga elé bámulva.
– Pontosítsd ezt a,,valamit”.
– Én. ööö...–
megköszörülte a torkát. – Hát, tudod. Te meg ő…?
Elmosolyodtam és kibámultam
az ablakon. Krisztusom, látni, ahogy vergődik, fájdalmas és szórakoztató volt
egyszerre. Nem tudtam biztosan, hogy a meleg dolog, a szex dolog vagy csak épp
én, de teljesen kényelmetlenül érezte magát a dologgal kapcsolatban.
– Igen.
– Á. Sejtettem. Elég
szenvedélyesen keresett téged.
– Hát igen, nos Anca
embereit úgy lőtte le, mintha csak gyakorló céltáblák lettek volna. Én nem így
intézem a dolgaimat.
– Mi nem így intézzük a dolgainkat.
Semmitmondóan horkantottam.
Nem volt mi. Már nem.
Hullámzó zöld mezők, vaskapuk
és hosszú kocsibejárók törték meg az utat szegélyező magas sövényeket. Most már
az Isten háta mögött voltunk.
– Szóval hova megyünk Surrey-en belül?
Előre nézett, aminek hatására
észrevettem a frusztrált kis villanást az arcán.
– Feltételezem, ez az Anca mondott bizonyos dolgokat rólam –
mondta, figyelmen kívül hagyva a kérdésemet. – Dolgokat, amik miatt esetleg
másnak látsz. Olyan dolgokat, amikre nem számítottál?
Felhorkantam.
– Na, nem mondod. Volt
egy csomó kérdése is. Amúgy jössz nekem pár kártyával. Az enyémet széttépte.
– Igen, persze.
Foglalkozni fogunk azokkal a problémákkal, ahogy azzal is, amiket állított.
Legalábbis, amennyire csak tudok.
– El is mondhattad
volna, ahelyett, hogy kirángatsz ide vidékre.
– Igen, elmondhattam
volna, de egyszerűbb, ha látod. És ne haragudj. – Rám nézett, őszinte
tekintettel és maga volt Mister Bűbáj, de én nem dőltem be neki. – Ezt már egy
éve meg kellett volna tennem. Ha megtettem volna, akkor felkészültebb lehettél
volna annak a szituációnak a megoldására, amibe csöppenttél.
Hm. Egy igazi bocsánatkérés.
Ez már ér valamit.
– Köszönöm a mentést.
– Téged és Ginát soha
nem szabadott volna elkapniuk. Ez az én hibám. Én…– Az ujjai doboltak a
kormánykeréken. – Annyira felemészt a munka, hogy nem veszem észre, mi történik
körülöttem.
Bekapcsolta a kocsi
irányjelzőjét és befordult az Astonnal két vörös kőgriffmadár között. Egyikük
alatt egy kőtábla állt, amire az volt írva: Ravenscourt.
Rendben, ez új volt. Egy
hosszú ösvény, a közepén kinőtt fűvel kígyózott le egy dombon és réten
keresztül, elvezetve egy többemeletes vörös kőházhoz. Ravenscourt nem volt
olyan hatásvadász, mint vártam. Borostyán nőtt a homlokzat nagy részén, próbált
felnyújtózni az ólomkeretes ablakokhoz. Különös, összehasonlítva a Surrey-i
kúriákkal, amiket a környéken árultak. A ház régi volt, roskatag és csálé, de
tele volt bájjal. A legtöbb ember az ő pénzügyi helyzetével ledózeroltatta
volna a házat és a helyére egy McKúriát épített volna.
Kimásztam az Astonból, és
magamba szívtam a Surrey-i hangulatot. Meleg szellő, csicsergő madarak, és
mérföldekre sem hallatszott az autókerekek duruzsolása vagy a mérges dudálások.
Krisztusom, egy olyan városi fiúnak, mint amilyen én is vagyok, ez tényleg
olyan, mintha másik bolygóra lépne. Vettem egy nagy lélegzetet, megtöltöttem a
tüdőmet tiszta levegővel. Kellemes. Elszigetelt, kicsit ijesztő, de kellemes.
A veranda feletti kamera
felvette az érkezésünket. Néhány százhektárnyi zöld mező és erdőség közepén
befészkelve, mérföldekre szomszédok nélkül, Ravenscourt nagyszerű helynek
bizonyult, hogy elrejtsen a világ elől. Mi a francot csinált Kempthorne itt, a
világ végén?
– Gyere be, Dom. –
Elfordította a kulcsot a zárban és belökte a vastag tölgyfa ajtót. – Érezd
magad otthon. A házvezetőnő biztos hagyott tejet a hűtőben. Rögtön lejövök.
Felsietett a csigalépcsőn,
valószínűleg, hogy elrejtse az összes terhelő bizonyítékot, amik fent elöl
voltak hagyva. Talán ide hozta el az összes perverz barátját, akikre Gina
célozgatott.
Szobáról szobára haladtam,
kerülgettem az alacsony gerendákat és átmentem a lejtős padlókon és nyikorgó
deszkákon. A ház nem volt olyan nagy, hogy ijesztőnek tűnjön, de olyan kicsi
sem volt, hogy sötét legyen. Melegség volt benne, ami az évszázadok
történelméből fakadt. Jó lelke volt, tetszett.
A konyhában – a kevés termek
egyike, ahol fényes, modern volt a berendezés – bekapcsoltam a vízforralót és
két gőzölgő bögre teát készítettem. Kempthorne a kabátja nélkül tűnt fel újra,
és az ingujjait a rá jellemző elfuserált módon tűrte fel.
– Köszönöm – ragyogott,
belehörpintve a teájába. – Szóval, itt vagyunk.
– Itt vagyunk. –
Belekortyoltam a bögrémbe, miközben figyeltem őt, ahogy még jobban vergődik.
Már a kocsiban is szorongott és ez nem enyhült, hanem nőtt. Nem volt könnyű
neki. Még soha nem láttam ennyire idegesnek. Amilyen most volt, a mozdulatai és
a gesztikulálása, ahogy a tekintete össze-visszaugrált a helyiségben, ez egy
másik oldala volt Kempthorne-nak. A bizonytalan oldala, amit kevesen láttak a
csapatból. A nyugtalansága átragadt rám, izgága lettem tőle.
– Ez… jó. Általában nem
szoktam embereket hívni ide. – Egy kis ideges nevetés tört ki belőle, kissé
szokatlan volt egy olyan magabiztos embertől, mint Kempthorne. – Csak a
házvezetőnőket, természetesen – újabb ideges kacaj.
Na, jó, most már kezdem
kényelmetlenül érezni magam.
– Talán meg kéne
mutatnod, hogy miért hoztál ki ide?
– Rendben. Ö… igen.
Gyere utánam.
Kivezetett a folyosóra és
felszaladt a csigalépcsőn a több ajtós emeleti folyósóra. Mind csukva voltak. A
leghátsó ajtóhoz ment, elfordított a zárban egy régi csontváz-stílusú kulcsot,
és határozottan belökte. Besodródtam mögötte és megálltam a szoba közepén, nem
tudva, hogy mit látok.
Mindenféle színű, formájú és
méretű képek borították a falat. Emberek és helyek. Újságok főcímei és cikkek
voltak közéjük tűzdelve. Színes öntapadós cédulák tarkították itt-ott, mintha
pöttyös lenne.
– Tudom – mondta megrezzenve,
és egy kézmozdulatot tett felé. – Sok ez így egyszerre.
– Ö… Nem erre
számítottam.
– Mire számítottál?
– Talán egy denevér
barlangra? De nem egy Gyilkos Falra.[1]Leesett
az álla és valami megmagyarázhatatlan gombóc szorította a torkom. – De rendben
van – krákogtam. – Nincs vele gond, csak meglepő és… Én nem nagyon rajongok a
meglepetésekért, tudod.
– Egy denevérbarlang?
– Bruce Wayne? – Egy
csomó értetlen pillantást kaptam. – Gotham milliárdosa, aki a bűnözés ellen
küzd… Mindegy. – Elfelejtettem, hogy kivel beszélek. Most pedig még
elveszettebben nézett rám, mint mikor megérkeztünk. Jézus, ő megmutatta nekem a
lelkét kiszövegezve a falra és én visszarettentem. – Úgy értem… – nyeltem még
egy kis teát, de azt kívántam, bár whiskey lenne. – Nagyon
alapos. – Egy lépéssel közelebb merészkedtem, a teljes méretét is elég volt
befogadni, nem beszélve a tényleges tartalmáról.
– Az. – eresztett ki egy
sóhajt. – Egy élet munkája.
Letettem a bögrémet az
asztalra, még közelebb merészkedtem és végigpásztáztam a legszembetűnőbb
főcímeket és képeket. A közös téma úgy tűnt, a látensek voltak, de a cikkek
váltakoztak a hőstettektől a gyilkosságokig. Némelyik oroszul volt, némelyek
kínaiul, néhány annyira régi és elmosódott volt, hogy szinte elveszett a
tartalma.
– Mi ez az egész?
– Az anyám kezdte el
gyűjteni a látensek legkorábbi eseteit, még a hetvenes években, egy
kapcsolatot, egy forrást keresve. Hogy honnan jöttek. Miért gyűlik jobban a
pszichés energia egy látensben, mint bárki másban. Miért nem mindenki látens? Ő
mindig tele volt kérdésekkel. – Közelebb lépett a falhoz és felnézett rá. – Én
csak… folytattam a munkáját.
Ez ugyanaz az anya lehetett,
aki kikötözte őt az asztalhoz? Ha igen, akkor nem úgy beszélt róla, mintha
megvetette volna. Inkább úgy hallatszott, mintha csodálta volna őt.
Közelebb léptem a falhoz és
megálltam mellette. A padlótól a mennyezetig, faltól falig, olyan öt méter
szélesen olyan volt, mint egy rögeszme.
– Tudod, hogy vannak
tudósok, akiket fizetnek azért, hogy ezt megoldják?
– Igen. – Beledugta a
kezeit a feszülős nadrágja zsebébe. – De kik fizetnek?
– Kormányok?
– Pontosan. Valakinek
mindig van érdekeltsége, szempontja. Ez tiszta. Ez az igazság.
Rendben. Ránéztem oldalról.
Felidéztem, mit láttam a toll emlékeiben és megértettem, hogy ez a mellettem
álló férfi válaszokat akart. De az órák terjedelme, amibe belekerült ez a
kiállítás, az őrületes lehetett. Idejött mindig, amikor eltűnt a Cecil
Courtról? Ez volt az irodán kívüli élete?
De aztán emlékeztem Anca
szavaira, hogy Kempthorne nem állította meg őket.
– És találtál valamit
ebben az egészben? Valamit, ami kapcsolódott az esethez? Ez az volt, amit Anca
is akart? Amit M is akar?
– Azt hiszem. – De nem
hangzott elégedettnek. Vagy meggyőzőnek.
– Úgy hiszed?
– Nem tudom pontosan.
Sok minden van itt. Mindig kérdéseket tettem fel, információkat gyűjtöttem.
Amint mocskos műtárgyak tűntek fel az aukciókon, elkezdtem látni a licitálás
mintáját. Valaki a háttérben szintén kérdéseket tett fel. Valaki, akinek a
kérdései elvezették őket hozzám. A válasz valószínűleg itt van ezekben, igen.
De én túl közel vagyok, hogy meglássam. Ezért van szükségem rád.
Hátrébb léptem, hogy
szélesebb szögben lássam a falat és az előtte álló Kempthorne-t. A sok
információ, képek és cikkek és színes pöttyök mind figyelemért kiáltottak –
ennek ellenére nem tudtam levenni a szemem a férfiról. Kisebbnek tűnt a fal
előtt, mint a fiú, akit a toll mágikus emlékeinek lángjaiban láttam. Ő csak
megpróbálta megoldani ezt a sok szarságot, ahogy mi mindannyian. A fejemben a
gazdag emberek piedesztáljára emeltem, mintha ő más faj lenne, mint én, de
amikor az alapokról volt szó, mi csak két férfi voltunk, akik megpróbálták
megtalálni az útjukat egy olyan világban, ami épp most rúgott tökön minket.
– Megértelek, ha el
akarsz menni. – Hátranézett a válla felett és egy hajfürtje felkunkorodott a
szeme mellé. – Nem erre szerződtél le.
– Mire?
– A katonaság után
megpróbáltad kerülni a feltűnést. Ez a
kutatás ezt nem fogja lehetővé tenni. Az életem… Nincs hova elbújni benne,
Dom. És a te múltaddal, hát… Úgy néz ki, lesz néhány viszály előttünk.
Próbáltam kerülni a
feltűnést? Talán. De én is a menekülést kerestem. Ő a saját életével akart
elriasztani, de a valóságban nekem kellett volna őt figyelmeztetni az enyémről.
– Van néhány dolog, amit tudnod kéne a katonaságban töltött időmről és, hogy
mit csináltam ott. És néhány dolgot a múltamról…
Felemelte az egyik kezét,
figyelme már vissza is tért a falra.
– Nem szükséges.
– Hát – most rajtam volt
a sor, hogy vergődjek. – Lehet, hogy másként fogsz érezni velem kapcsolatban,
ha meghallgatsz…
– A kísérleteket, amiket
rajtad végeztek? A túlárasztást, az önkontroll? – kérdezte összehúzott szemmel.
– Hogy arra kényszerítettek, hogy több erőt és energiát elviselj, mint, amire
képes voltál. Már tudom. Nem változtat semmit, azon kívül, hogy tényleg nem
kéne kezed-lábad törni kocsmákban hányódó ereklyékért.
Mi? Tudta, hogy a hadsereg
úgy használt engem, mint a saját látens kísérleti nyulát? Felnevettem, magamat
is meglepve. Hogyhogy? Honnan tudhatta? A nyilvántartásom titkosított volt, el
volt rejtve valahol egy bunkerben, száz méter mélyen. De ami ennél is
fontosabb, hogy ő tudta egész idő alatt, hogy potenciálisan instabil vagyok és
mégis alkalmazott?
– Meg kellett mozgatnom
néhány szálat, de a hadsereg örömmel engedte, hogy a csapatomba vegyelek,
addig, amíg irányítani tudlak.
Pislogtam. – Irányítani?
– A hadtestparancsnokod –
Sean Sawyer, egy utálatos ember – különben nem írta volna alá az
elbocsátásodat. Valójában, vagy a Kempthorne és társai, vagy egy szigorúan
őrzött intézmény Dartmoor elszigetelt, kopár dombjain. Remélem, hogy legalább a
Cecil Court jobb annál. – Úgy mondta mindezt, mintha teljesen elfogadható
volna.
Az volt a szerencse, hogy
volt mögöttem egy karosszék, mert hátratántorodtam bele. Kempthorne ismerte
Sawyert, az exemet, azt a parancsnoki faszt, aki megölte a csapatomat és
kirúgott a hadművelettől. Várjunk csak… Ő rendezte a jelenlegi beosztásomat Sawyer-rel?
– Dom? – Kempthorne
elindult, aztán megállt, bizonytalanul, és inkább a hosszú asztalnál ácsorgott.
– Ez sok. Sajnálom, hogy eltitkoltam előled. De talán látod, hogy miért tettem.
Úgy véltem, mostanáig minden egész jól működött. Szerintem ez az egész kiderült
volna egyszer…
– Csak adj egy percet. A
parancsnokom, Sawyer jóváhagyta, hogy alkalmazz engem?
– A Védelmi
Minisztérium, igen. Az az idegesítő pasi csak a szószólójuk volt.
– Ő határozottan az, egy
lepcsespofa – motyogtam, aztán megdörzsöltem a kezdődő fájdalmat a homlokomon.
Rendben, akkor az exem, a férfi, akivel lefeküdtem és, aki valójában nem
kedvelt engem, írta alá a parancsot, hogy Kempthorne-nak dolgozhassak? – Akkor
most mi van, te a Védelmi Minisztériumnak tett szívességből vettél fel? Hogy
távol tarts, mitől is?
– Ami őket illeti, hogy
megvédjenek téged a külső hatásoktól, hogy brit földön tartsanak. Te egy több
millió fontos befektetés és tőke vagy.
– Csoda, hogy ezek után
elengedtek.
– Én nagyon meggyőző
tudok lenni, és egy tekintélyes csekk is segített. – Elégedettnek tűnt magával –
a katonai látens kísérlet megmentésével.
De én még mindig csak
próbáltam felfogni, hogy ez mit is jelentett.
– Á, várj csak. Menjünk
vissza egy percre… Te megvettél engem?
A mosolya megakadt,
lehervadt.
– Ha így mondod, akkor
úgy hangzik…
– Kibaszottul szarul
hangzik. Leléphetek egyáltalán tőled? Vagy ettől az egésztől?
– Elméletileg igen. A
valóságban azonban gyanítom, hogy nem.
– Várj csak. Tisztázzunk
valamit csak, hogy egy szinten legyünk… Szóval vagy a Kempthorne & Co. vagy
egy pokol Dartmoor-ban, ahol a Védelmi Minisztérium elrejti a titkait?
Kempthorne legalább
együttérzően nézett.
– A világ tele van olyan
emberekkel, akik másokat irányítanak.
– A kurva anyját – morogtam,
konkrétan senkire. Én voltam az, aki feliratkozott, én voltam az, aki önként
jelentkezett a látens tesztelésre. De ami azután történt, arra nem volt
ráhatásom. Semmit nem tudtam irányítani, még magamat sem. Azt hittem, hogy az
én döntésem volt, hogy csatlakoztam Kempthorne-hoz. De még ezt is valaki más
csinálta. –Baszd meg, Kempthorne, én nem vagyok holmi ereklye, amit csak úgy
csereberélni lehet az egyik flancos árveréseden.
– Megértem – mondta–, és
ha beleláttál a toll emlékeibe, és gyanítom, hogy így van, akkor tudod, hogy te
és én sokkal jobban hasonlítunk, mint azt a látszat sugallja. Mindkettőnket
kihasználtak.
Uh, a toll. Belesüppedtem az
ülésbe és a mennyezetre pislogtam. Mindkettőnket
kihasználtak. De Kempthorne megvett engem
a hadseregtől.
– Bassza meg. –
Hollywood tudta mindezt? Ezért kérdezősködött a katonai karrieremről? Hogy
passzol ő ebbe az egészbe?
– Ha ez számít valamit,
az érkezésed körülményei nem változtatnak semmin – mondta Kempthorne. –
Értékellek téged, mint a csapat egy tagját, ahogy mindig is értékeltelek.
Ginának összetörne a szíve, ha elmennél és Robin… Őszintén, azt hiszem, Robin
elvisel téged.
Felnevettem, de egy kicsit
hibbantnak hangzott.
– Gondolom, akkor most
hálásnak kéne lennem, hogy nem a Dartmoor egyik gödrében vagyok?
– Egyelőre. – Az ajka
eljátszott egy mosoly gondolatával. – Őszintén szólva, én nem bízom a
hadseregben, hogy nem visznek vissza. – És az a mosoly el is tűnt. – Szigorúan
megfigyelnek téged és engem is.
– Nagyszerű. Ez
kibaszottal nagyszerű.
A falra pillantottam újra,
aztán Kempthorne-ra, aki most sokkal zavartabbnak tűnt, mint eddig, mire
nyeltem egy nagyot. Semmi nem változott. Több dolgot tudtam meg, és ez volt,
amit akartam. És most, hogy a dzsinn kiszabadult az üvegből, ez a rohadék nem
akart visszamenni. Szóval a hadsereg eladott Kempthorne-nak. Ahogy mondta, ez
nem változtatott a jelenlegi helyzeten, és volt egy ügyünk, amit meg kellett
oldani.
– Rendben van… szóval,
akkor mink van? Anca nem volt egy magányos terrorista, ahogy a rendőrség hiszi.
Talán ismeretlen erőknek dolgozott, Kage szerint – ez az M személy –, és
feltételezzük, hogy M az, aki mozgatja a szálakat, nem végzett velünk vagy a
londoni műtárgyakkal. A rendőrségnél vannak az ereklyék, amelyeket Devi
elhozott az árverésről, de ennek az M-nek már nagy gyűjteménye van. Meg kell
találni őket.
– Egyetértek. –
Visszatért a mosolya, de lágyabb és melegebb volt. – Szükségem van a
segítségedre, Dom. Te vagy a legalkalmasabb az ügyre és már bebizonyítottad,
hogy felbecsülhetetlen vagy.
– Felbecsülhetetlen? Hú.
– Végül is megvett engem, szóval szó szerint pénzbeli értékem volt.
– Maradsz? – kérdezte az
asztal szélénél egyensúlyozva.
– Úgy kérdezed, mintha
lenne választásom.
– Ha tényleg el akarsz
menni, nem csak hogy megteheted, de én még segítenék is neked. Egy új
személyazonosság nem lenne probléma, de a biometrikus ujjlenyomat, a reptéri
írisz-szkenner – ezeket már sokkal nehezebb hamisítani…
Várjunk csak, Kempthorne
tudta, hogyan kell új személyazonosságot hamisítani? Valahogy nem is voltam
meglepve. Felemeltem az egyik kezem és talpra álltam.
– Maradok. Ahogy én
látom a dolgokat, ha elfutnék, elkapnának. De legalább itt békén hagynak engem,
ugye?
Bólintott. – Elmondod
Ginának, hogy maradsz? Ki kellett kapcsolnom a telefonomat, hogy leállítsam a
zaklatását. Megkeresem a whiskeyt. Szükségünk lesz rá.
Néztem, ahogy elmegy és
visszafordítottam a tekintetemet a falra. A felvetett kérdések megalapozottak
voltak. Miért léteztek látensek és hogyan? Ha volt egy forrás, vissza lehetne
fordítani? A világ összes kormánya pénzelte a kutatásokat, hogy megválaszolják
ezeket a kérdéseket, de Kempthorne-nak igaza volt. A kormányok részrehajlóak
voltak.
Ezt akarta Anca is?
Kempthorne biztos meg fogja oldani,
miközben minden tőle telhetőt megtesz, hogy a Londonban lévő ereklyéket és
látenseket biztonságban tudja. Ebben
ténylegesen bíztam, még ha elég nehéz is volt bíznom magában az emberben.
Elmondta nekem a titkait – néhányat. De már bebizonyította, hogy szerette
megtartani magának az információkat, mások kárára. És láthatóan már én is
nyakig benne voltam mindenben, csak azt nem tudtam még, hogy milyen mélyen
vagyok benne.
Üzentem Ginának. K egy fasz.
Egy csókot dobó fejet küldött
vissza és koktélokat, aztán:
Soha nem kételkedtem benne, hogy maradsz.
Most, hogy a kezdeti sokk
elmúlt, Kempthorne munkájának terjedelme lenyűgöző volt. Kilistázta a
látenseket a világ minden tájáról, láthatóan az Egyesült Királyságban
koncentrálódtak, főleg Londonban, visszament időben egészen addig, amikor az
első látens feltűnt, az 1970-es években. Már előbb is feljegyezték, hogy London
volt az epicentrum, az első ismert látens helye, de senki nem tudta, hogy
miért. Mi tette Londont ilyen vonzóvá a műtárgyak, ereklyék és látensek
vonatkozásában?
Kempthorne visszatért egy
kristály palack arany whiskey-vel, ami valószínűleg idősebb volt, mint én, és
nekiálltunk dolgozni. Leszedett néhány cikket a falról és szétterítette a
hosszú ebédlőasztalon, egy idősebb férfi portréjának vigyázó tekintete alatt,
akinek ugyanolyan magas arccsontja és lenyűgöző profilja volt, mint Kempthorne-nak.
Minél több cikket szedett le Kempthorne a falról és minél többet beszélt, annál
élénkebbé vált. Mesélt egzotikus országokról, kísérletekről a világ minden
tájáról, látensekről, akikről kiderült, hogy több rendkívüli képességgel
rendelkeztek – mint az olyanok, akikkel én is találkoztam a hadseregnél.
Látensekről, akik sokkal többet tudtak tenni, mint átmenni az összeomlás
különböző szintjein. Hitelesítő látensek, látensek, akik megpillanthatták a
jövőt, abszorberek, akik megsemmisítettek más látenseket, elnyelve az ő
képességeiket, és néhány látens olyan rohadt misztikus volt, hogy senki sem
tudta igazából, hogy mire képesek.
Éjjelig beszélgettünk, elfelejtettünk
enni is, míg nem a hajnali órákban felajánlottam, hogy összedobok néhány
szendvicset. Addigra már rengeteget dumáltunk és az asztal minden centiméterét
beterítettük cikkekkel, jegyzetekkel és képekkel. Zűrzavarosnak tűnt, de
Kempthorne-nak nem is volt szüksége az információforrásokra. Minden a fejében
volt.
Kiürítettük a whiskey-s
üveget és mindketten elkezdtünk kókadni, elveszítve az időérzékünket.
Szerencsére hétvége volt. Hétfőig nem kellett visszamennem az irodába és Gina
már biztosan visszavitte az elhamarkodottan összepakolt táskáimat a szobámba.
– Ne haragudj…
elkanyarodtunk a témától – mondta Kempthorne, belesüppedve az asztalnál lévő
egyik székbe. – Itt tartottalak egész éjjel. Nem ez volt a célom. Én csak… Még
soha senkinek nem mutattam meg ezeket eddig. Attól, hogy itt voltál és
meghallgattál, sokkal kevésbé érzem magam bolondnak, de tényleg. – Halkan
felnevetett.
– Nincs gond, tényleg.
Én élveztem ezt, élveztem,
hogy új ötleteket kerestünk, láttam a kapcsolatokat, és hogy hogyan működik az
agya. Élvezettel figyeltem, ahogy életre kelt, ahogy még eddig soha. Az az
Alexander Kempthorne, akit ebben a két évben megismertem, egy rideg, távolságtartó
férfi volt, egy háttérfigura – egy árnyék. Annak az Alex Kempthorne-nak
azonban, aki ebben a szobában volt, a feltűrt ingujjával és üveges szemeivel,
mosollyal kacérkodott az ajka és melegség volt az arcán, és ez más, új énje
volt ennek a férfinak, egy olyan, aki mentes Londontól és annak minden
felelősségétől.
– Egy mágikus erő
munkálkodik Londonban. – A whiskey utolsó cseppjeit töltötte a poharába. Az
ital nem igazán lassította le őt, inkább csak lágyította a széleit. – És terjed
mindenfele. – Felállt, megfogott egy várostérképet, és kihajtotta egész
terjedelmével, eltakarva ezzel az összes dokumentumot. Végigsimított a kezével
a hatalmas térképen, felfedve a kapcsolatok hálóját. – Abban sem vagyok biztos,
hogy ez egy személy. De itt van és mozgatja a szálakat.
Állva tanulmányoztam a
térképet és Londonnak azon részeit, amit a vonalak metszettek. Valami volt itt.
Valami, pontosan az orrunk előtt, de ugyanakkor láthatatlan maradt.
Hitelesítőként, az érintés volt a kulcs az ajtókhoz, amiket mások nem
láthattak. Kinyújtottam most is a kezem, hogy megérintsem a térképet, már
majdnem vártam, hogy hangokat hallok, amik visszasuttognak, de a térkép néma
maradt. Nem egy ereklye volt, de a tartalma, a kapcsolata, ezeket fontosnak
éreztem a látens részemmel, amit Kempthorne nem értene meg.
– A látensek száma nő –
mondta, miután közelről figyelt engem. – Még soha nem volt ekkora a feszültség
a városban. Attól tartok, hogy még több ember fog meghalni… Nem csak látensek,
hanem bárki, aki keresztezi ezt.–
Homlokát ráncolva nézte a térképet. – Ez elfogadhatatlan.
Ez több volt Kempthorne
számára, mint egy egyszerű küldetés, személyes ügy volt. És ez visszavezethető
volt mindarra, amit láttam a toll emlékeiben. Az ok, amiért mindezt tette,
lelki gyötrelemből származott, a vizsgálóasztalon töltött idejétől kezdve egy
látens anyáig, aki bántani akarta őt, hogy megtalálja ezeket a válaszokat, még
ha nem is olyan volt, mint ő. Utálnia kellene a látenseket. De mindennap, ő és
az ügynöksége próbálta megmenteni őket. Nem lehetett minden rossz. Talán valami
jót is visszaadhatnék neki?
– Mi van, ha mindenki
rosszul látta az egészet a kezdetektől fogva? – kérdeztem. – Minden tudós és
doktor próbálta szétszedni a darabokat, próbáltak okot találni és egyenletbe
hozni. Elnevezték rezonancia súrlódásnak,
megpróbálták rendszerezni a bűbájainkat, mintha értenék. De mi van, ha ez csak
varázslat?
A homlokát ráncolta, mintha
elment volna az eszem.
– Nézd. – Mielőtt még
átgondoltam volna, a kezét az enyémbe fogtam és egy kis bűbájt juttattam az
ujjaimon keresztül az övébe. Ledermedt és tágra nyílt szemekkel nézett a
kezeinkre. – Látod? Ez nem rossz. Csak azt akarja, hogy érezd. Hogy megismerd.
Nem tudod kitanulmányozni a lelket a varázslatból. Nem lehet Petri csészében
tanulmányozni vagy porrá főzni egy kémcsőben. A tudomány és a varázslat két
negatív pólus, amelyek taszítják egymást. A varázslatot nem tudod
számszerűsíteni. Ez nem így működik. A látensek sem így működnek…
Kirántotta a kezét az
enyémből és nekitántorodott az asztalnak. Düh feszítette az arcát és a szívem
kihagyott egy ütemet, készen állva a védekezésre. A mágia már az ujjbegyeimen
volt. Talán látta is felragyogni a szememben és ez volt az utolsó csepp, ami
akcióba lendítette, mert az ajtó fele indult.
– Várj…
– Visszaviheted a
kocsimat a Cecil Courtba, ha akarod – mondta, nem egészen futva, de majdnem. –
Vagy ott van a vendégszoba. Bármelyik opció.
Olyan erősen csapta be maga
mögött az ajtót, hogy megremegtek az ablakok. Nekidőltem az asztalnak és
próbáltam magam újra irányítás alá vonni. Új szabály: Ne érintsd meg Kempthorne-t.
A telefonom vibrált.
Fáradtan, whiskey-mámorosan és éhesen, mogorván néztem az üzenetre.
Ismeretlen szám: … Beszélnünk kell.
Mindezeken felül nem tudtam
foglalkozni most Hollywood-dal, hajnali háromkor.
Fogunk, de nem most. Üzentem vissza.
Kikapcsoltam a telefonomat és
egy vendégszoba után kutattam, ahova lefekhettem.
[1]Gyilkos Falra: Murder wall, olyan fal vagy tábla, amelyen képek,
információk, jegyzetek szerepelnek egy bizonyos ügyről és azok tagjairól
Köszönöm!
VálaszTörlés❤️❤️❤️
VálaszTörlés