22.-23.-24. Fejezet

 

Huszonkettedik fejezet

Fordította: Aemitt

Miután átaludtam a reggeli órákat, arra ébredtem, hogy a vendégszoba ajtaja előtt egy utazótáska áll. Ha Kempthorne vette a fáradságot, hogy az emberei hozzanak nekem váltásruhát, akkor úgy gondoltam, nem baj, ha itt maradok. Lezuhanyoztam, friss ruhába öltöztem, és körbejártam a hatalmas házat. Az ilyen régi helyek, mint ez, saját történeteket meséltek, és egy magamfajta látensnek, a kezemet végigfuttatva a falakon, ismerős bizsergést keltett. Minden szobának volt egy hangja, ha megálltam és figyeltem hallhattam őket, de hacsak nem történt valami komolyabb trauma, a hangok halkak voltak és könnyen figyelmen kívül lehetett hagyni őket. De a régi házakat hallgatva gyorsan el lehetett veszíteni a valóságérzéket. Már így is elég hang volt a fejemben, ami megakadályozta, hogy elaludjak. Nem kellett mindehhez hozzátennem Kempthorne kúriáját.

A furcsa homlokzat csak elterelés volt. A hely hatalmas volt. Fából készült falak, apró csigalépcsők, amelyeken alig lehetett elférni, vastag függönyök, furcsa padló, és több kísérteties portré merev Victoriánusokról. Bolyongtam, több lépcsőn fel- és lemászva. Egy nehéz függönyt elhúzva felfedeztem egy masszív ajtót, amely hatalmas vaspántokon függött, és vaskos csavarokkal volt rögzítve.

Megpróbáltam a reteszt, vállat vontam, amikor nem nyílt ki, és már éppen visszasétáltam volna a folyosóra, amikor jeges erő szivárgott ki az ajtó alól, mint egy huzat – ugyanaz a jeges áradat, amit az erős mágiával rendelkező ereklyéktől kaptam. A kezemet az ajtó ódon faanyagához szorítottam, széttártam az ujjaimat, és odahajoltam, hogy hallgatózzak. A fenébe! Erőteljes, fülsértő lüktetés hallatszott a fa mögül. Bármi is volt mögötte, forró volt.

– Keresel valamit? – mondta Kempthorne.

Összerezzentem, és visszarántottam a kezem. – Bocsánat. Én csak... ööö...

– Semmi baj. – Sarkon fordulva visszasétált, és intett, hogy kövessem. – Sok mindent át kell beszélnünk.

Mögötte trappoltam, és visszapillantottam a zárt ajtóra. A vastag függöny visszahullott a helyére, tompítva az energiát.

– Kérdezz – mondta Kempthorne.

Rátaláltam, ahogy a válla fölött hátranézett, így odakocogtam hozzá. Nem tűnt dühösnek, de semleges arckifejezését szinte lehetetlen volt leolvasni. – Nehéz nem észrevenni, hogy van valami ott hátul.

– Ismerve mindent, amit csinálsz, gyanítom, nem kell sok ahhoz, hogy kitaláld, mi a forrása annak, amit feltételezem, hogy érzel.

A toll. A pszichés égés. A fémasztalhoz szíjazott fiú. A mögött az ajtó mögött történt? A zsebembe dugtam a kezem. – Bocsánat.

– Amint mondtam, minden rendben. – A hamis mosolya másról árulkodott. – De megérted, miért tartom zárva az ajtót.

Mivel a toll és a múltja körüli témát kerülgettük, jó alkalomnak tűnt, hogy megpróbáljak még néhány választ kiszedni belőle. – A toll... –A jobb szemöldöke megrándult. – Hogyan szerezték meg?

– Nem tudom. Nem tőlem. Reggelit?

– Ööö, igen. – A témaváltás egyértelművé tette, hogy a beszélgetésnek vége.

Kempthorne arról hadovált, hogy a takarító személyzetet elküldte a hétvégére, így nem kapunk reggeli terítéket, és a müzli is jó lesz-e? Úgy néztem rá, mintha őrült lenne, amiért megkérdezte egy lakótelepi sráctól, hogy jó lesz-e a Corn Flakes reggelire?

A lefőtt kávé illata Kempthorne nélkül is a konyha felé csábított volna.

Ragyogó napsütés áradt be az ablakon, odakint pedig a Surrey dombok emlékeztettek arra, hogy már nem Londonban vagyok.

– Hmm... – Kempthorne a szekrényeket bámulta. Kinyitotta az egyiket és a homlokát ráncolta, aztán kinyitott mellette egy másikat, majd még egyet.

– Jól vagy?

– Hmm, igen. Szerinted hol szokott lenni a gabonapehely? – Egy másik szekrényben kotorászott.

– Segíthetek?

– Nem, ülj le, minden rendben...

Helyet foglaltam a reggelizőpultnál, és figyeltem, ahogy kinyitja és becsukja az összes szekrényt, amíg fel nem emelte a kezét a levegőbe, és elhátrált. – Fogalmam sincs.

Ezek szerint nem sokszor reggelizett. – Próbáld meg a szekrényt a lefolyó fölött, az ablaknál.

Kinyitotta, és láss csodát ott voltak a gabonapelyhes dobozok, szépen sorban.

– Igen, persze. – A kaja vadászat során megtalálta a tálakat is, és most felkapott egyet.

Volt valami, szinte imádnivaló abban, ahogy a reggeli elkészítése miatt idegeskedett. A reggelizőpulthoz hozta a müzlisdobozokat, letette a tálat, majd felkapta a kávéskannát, a bögréket és a tejet. – Tessék – mondta diadalmasan. Büszkeség csillogott a szemében.

Mosolyomat a kezem mögé rejtettem. – Köszönöm. – Töltöttem magamnak egy kis müzlit és kávét, aztán észrevettem, hogy ő nem teszi ugyanezt. – Te nem eszel?

– Én nem szoktam reggelizni. Csak kávét.

Szóval az egész felhajtás csak nekem szólt? – Gondolkodtam – mondtam, visszatérve a témához. – Az illegális ereklyék felbukkanásának esetei az elmúlt hat hónapban egyre többször fordultak elő, ami a jelek szerint összefüggésben áll az ereklyék visszaszerzésével kapcsolatos esetek és az illegális árverések számának növekedésével.

– Egyetértek. Megkérdeztem más ügynökségeket, és mindannyian jelentős növekedést tapasztaltak. – Kávét a kezébe tartva a konyhapultnak támaszkodott. Vasalt nadrágot és inget viselt, mint mindig, és most is, az ing ujja fel volt gyűrve, az órája csillogott a csuklóján. Volt valami határozott magabiztosság a napbarnított karjaiban. Ahhoz képest, hogy nem végzett fizikai munkát, erőt sugárzott a mozgása. Még sebesülten is, bár csak az időnkénti rándulás árulta el, hogy a vállába kapott lövésből lábadozik. A gallérja nyitva, és a haja kócos volt. Olyan jól viselte a kócos alkalmi megjelenést, hogy az én gyűrött pólómban és farmeremben úgy néztem ki mellette, mintha az utcán aludtam volna.

– Mit is mondtál? – kérdezte.

Belemosolyogtam a kávémba. – Ööö, igen... – Valamikor elvesztettem a gondolatmenetemet, miközben őt csodáltam. Nem akartam elmondani a főnökömnek, hogy minden erőlködés nélkül volt vonzó. Erre voltak munkahelyi törvények, még akkor is, ha a konyhájában voltam, a kávéját ittam és a müzlijét ettem. – Szóval...– Megköszörülve a torkomat és megrázva a fejemet, folytattam: – Akárki is szervezi ezt az egészet, fokozta a játéktempóját, talán mert tudja, hogy te a nyomában vagy. Te is megjelentél az árveréseken, és kérdezősködtél, igaz? Tudják, hogy közel jársz. Szóval... mi van, ha valaki olyan, aki közel áll hozzád? Talán egy barát? Valaki, aki ismer téged.

– Valószínűnek tűnne, ha lennének barátaim.

Elnevettem magam, aztán abbahagytam, amikor nem nevetett. – Ugyan már, biztos vannak barátaid. Akikkel együtt ebédelsz? Akikkel lövöldözni jársz, vagy ilyesmi?

– Feltételezed, hogy vadászom?

– Miért, nem? – Nem minden gazdag fickó vadászik? Nem ez volt a kedvenc szórakozásuk?

– Nem – mondta hidegen. – Utálok vadászni.

– Ó.

Jézusom.

– Vannak társaim – mondta. – Üzleti kapcsolatok. Egy pénzügyi vezető, házvezetőnők, egy sofőr, több üzletvezető, aki a birtokot vezeti, de barátok nincsenek, Dom. Jó barátokat nehéz találni.

Nem volt senkije, akiben megbízhatott volna, akivel beszélhetett volna? Senki, akivel lemehetett volna a kocsmába egy sörre? Elfordítottam az arcom, és a Corn Flakesem elfogyasztására koncentráltam. Minél többet beszélt az életéről, annál inkább rájöttem, hogy minden róla tett feltételezésem téves volt. A csillogó élet, amit mutatott, száz százalékban hamis volt. Gyanítottam, hogy az igazi élete itt van, ebben a házban a semmi közepén, a falát bámulva, és a Cecil Courtban, a pincében lévő műtárgyakat tanulmányozva. Ismertem egyáltalán Alex Kempthorne-t? – Van valaki a társaid körében, aki ezt megrendezhette? Valaki, aki érdeklődik az ereklyék iránt?

– Nem tudok róla. A Cecil Courtban végzett munkámat nem szokták társadalmilag megvitatni.

– Személyesen ismersz látenseket?

– Rajtad kívül? Senkit. De mint tudjuk, a látensek ügyesen el tudják rejteni a természetüket.

– Mi a helyzet a múltbéli ügyek látenseivel?

– Több száz, de egyiküknek sincs elég kapcsolata ahhoz, hogy ilyen mértékű ereklyefelvásárlási akciót megszervezzen. Ehhez jelentős anyagi tőkére és a feketepiac széleskörű ismeretére lenne szükség. A látensek általában nem gazdagok és nem rendelkeznek jó kapcsolatokkal.

– Ebben tévedsz. Vannak gazdag látensek. De nekik megvannak az eszközeik és a kapcsolataik ahhoz, hogy elrejtsék, mik is ők. – Mint Hollywood barátja, Annie. Ha elég pénz cserélne gazdát, a látens gyerekeket bentlakásos iskolákba lehetne tuszkolni, és elrejteni a rendszer elől, amely arra hivatott, hogy megfigyeljen és irányítson minket.

– Igazad van – mondta kissé bocsánatkérően. – A gazdagság sok mindent el tud rejteni.

Miután félrelöktem az üres müzlis tálamat, elgondolkodva kortyolgattam a kávémat. Kempthorne felismerte, hogy túl közel állt az ügyhöz ahhoz, hogy objektíven lássa azt. Ez az egész cirkusz személyesnek tűnt. A fala, Anca kérdései. Bárki is állt e mögött, az ő ügynökségét és munkatársait vette célba. Vajon csak azért, mert Kempthorne a nyomozásaival bajt kavart, vagy többről volt szó?

Szelíd tekintetével szembenézve megszólaltam: – Anca említett egy érmét. – Egy apró, szinte észrevehetetlen rezdülés rántotta meg a jobb szemöldökét. Egészen mostanáig nem voltam biztos benne, hogy a rángás árulkodó volt-e. Érdekes. – Gondolom, arra az érmére gondolt, ami az alagsori széfben van?

– Lehetséges. – Pillantását a konyhaablakon át a napsütötte, tökéletesen nyírt gyepre szegezte. – Sőt, valószínűleg.

– Miért érdekelné őt egy ilyen apró ereklye? Nem mocskos. Nem erős. Forró, de semmi figyelemre méltó.

– Azért, amit egy hitelesítő láthat benne. – Olyan tárgyilagosan válaszolt, hogy a válasz hiánya arra engedett következtetni, hogy nagyon igyekszik nem elárulni a valóságot.

– Mégpedig?

– Mondd meg te. – A pillantása olyan éles volt, akár egy penge.

– Nem tudtam jól megnézni.

– Igazán, Dom? – Most belekortyolt a kávéjába, és némán hazugsággal vádolt.

– Egy lány meggyilkolása, csak ennyit láttam. Több előkészületre lett volna szükségem, hogy mélyebbre lássak. – bámult, mintha nem hinne nekem. – Miért hazudnék? – kérdeztem.

A telefonom megpittyent a zsebemben. Kempthorne kihasználta a figyelemelterelést, hogy újratöltse a kávéját.

Ismeretlen szám: ... A zsaruk kihallgatásra tartanak bent. K tud segíteni?

– A francba, a rendőrség elkapta Hollywoodot.

– Nem szeretik a lőfegyvereket, vagy az amerikaiakat, akik londoniakat gyilkolnak – mondta hűvösen Kempthorne. – Csak idő kérdése volt.

A Met nem törődött vele, amikor megölt egy látenst, de most, hogy kivégzett néhány gengsztert, hirtelen a nyakára léptek?

Elmondtam Kempthorne-nak mindent, amit Hollywoodról tudtam, és bár nem értettem egyet a módszereivel, nem vitathattam, hogy néhányszor megmentette a seggemet. Többel tartoztam neki, mint néhány egyszerű segítségnyújtással. – Azt kérdezi, tudsz-e segíteni neki?

Kempthorne felhúzta a szemöldökét. – Nem ismerjük az indítékait, csak azt, amit neked elmondott, és őszintén szólva, te talán közelebb állsz hozzá, mint kellene. – Az utolsó odavetett megjegyzést már motyogta, mielőtt belekortyolt a kávéjába.

– Te kérted, hogy kerüljek a közelébe.

– Igen, az ügy miatt. Nézz a szemembe, és mondd, hogy csak ennyi az egész.

Belenéztem azokba az éles, átható kék szemekbe, és Krisztusom, olyan volt, mintha valami titokzatos barlang mélyére bámulnál, amiről tudod, hogy nem szabadna a közelébe menned, de tényleg nem tudsz ellenállni. – Ez csak a munka. – Az volt. Ezt kellett mondogatnom magamnak.

Odalépett a konyhaszigethez, és megmutattam neki a szöveget.

A tekintetét rám szegezte. – Megéri megmenteni?

– Nemzetközi kapcsolatai vannak. Többet tud arról, hogy mi folyik itt, mint, amit nekünk elmondott. Nyakig benne van, és ő a legjobb nyomunk.

– Gondolod, hogy hasznos lesz a Kempthorne & Co számára?

– „Hasznos?” Igen. Megfelelő számunkra? Talán nem.

A tekintete elidőzött, a szemei némán kérdezősködtek. A konyhájában ülve, körülvéve a házával, hátborzongató viktoriánus portréival, a valódi életével, úgy nézett rám, mintha arra várna, hogy elmondjak neki egy titkot, amit nem tudok.

– Rendben – mondta. – Elintézek néhány telefont.

Megkönnyebbülés volt, amikor megszakította a szemkontaktust, és elhagyta a szobát, hogy feltehetően telefonáljon. Csak ekkor jöttem rá, hogy az érméről kérdeztem, ő pedig ugyanúgy kibújt a kérdezősködés alól, mint a tollal kapcsolatban. Az érme is személyes volt? A fenébe, ha Anca még élne, megkaphatnám a válaszaimat.

Hollywood volt a következő legjobb tanúnk.

A telefonom csörgött – Gina.

– Szia...

– Neked és K-nak vissza kell jönnötök ide, amilyen gyorsan csak lehet! Valami szarság készül.

– Várj, most mi van? Lassíts!

– Égnek a telefonvonalak. Egész London megőrült. Komolyan, bárhol is rejtőzködtek ti ketten, be kell kapcsolnotok a tévét.

– Tartsd egy kicsit... – követtem Kempthorne hangját az előszobán keresztül a nappaliba, ahol a füléhez szorított telefonnal állt a nagy tévé előtt, és a híreket nézte. A híradó futószalagja alján az állt, hogy a látensek elveszítették az önkontrollt Dagenhamben, Stratfordban, Barkingban, Ilfordban. A riporter egy akciófilmhez hasonlító jelenet előtt állt, egy fél utca le volt rombolva, villódzó és szirénázó rendőrautók álltak össze-vissza. Egy klasszikus látens utóhatás-jelenet, ahol az emberek nem élik túl. – A picsába...

– Gyertek vissza – követelte Gina.

Kempthorne felém pillantott, és bólintott. – Menj a kocsihoz. Mindjárt ott leszek.

Az ajtón kifelé menet felkaptam a kabátomat, és a kavicsos úton az Aston felé siettem. – Mikor kezdődött ez az egész? – kérdeztem Ginát, közben a telefonomat a másik fülemre tettem és a kabátommal matattam.

– Egy órája. Hirtelen jött, mintha egy csapásra történt volna, Dom.

– Összehangoltan? Mint egy támadás?

– Talán. Még senki sem tudja. Úgy értem, ilyesmi nem szokott megtörténni, igaz? A látensek nem veszítik el egyszerre a fejüket?

– Nem. – Épp akkor pattantam be az Astonba, amikor Kempthorne bevetette magát a vezetőülésre, és életre keltette az Astont. – Ilyen nem történik.

– Biztonsági öv – mondta, majd U alakban megpördítette a kocsit, és kavics esőt zúdítva elrobogott a háztól.

A biztonsági övvel bajlódtam, félig-meddig Ginát hallgattam, miközben figyeltem, ahogy Kempthorne a váltókart markolja, a sérült karjáról szinte megfeledkezve. – … hazafele – mondta Gina.

– Tessék, Gina? Erről lemaradtam. Mit mondtál?

– Greenwich! – kiáltotta Robin, valahonnan Gina mögül. – Menj Greenwichbe, a Blackwall alagút közelébe. Dom – látens – mocskos ereklye... – A jel elhalt.

– Greenwichbe kell mennünk.

Kempthorne sebességet váltott, és kihajtott az Astonnal a kocsifelhajtóról, a meredten néző griffmadarak között, és egyenesen a falevelekkel borított Surrey útra. Az autó megpördült, küzdött Kempthorne irányítása ellen, aztán rákapcsolódott, és előrelendült, száguldott velünk vissza Londonba.

 

Huszonharmadik fejezet

Fordította: Szilvi

Kempthorne leparkolta az Astont egy közeli parkolóban, mi pedig otthagyva a kocsit kiugrottunk, hogy átrobogjunk a Blackwall-alagút felé tartó beállt kocsisorok között. Dudálás visszhangzott az utat elzáró sűrű tömegben.

– Ügynökség, utat! – tolakodott Kempthorne közöttük.

És ott is volt. Az út közepén ült.

Csak egy apróság, nem több tizenkilenc évesnél. Egy lány, szürke kapucnis felsőben és pántos szandálban, sápadt arcán könnyáztatta csíkokkal. Kempthorne hirtelen megállt, és kinyújtotta a kezét, hogy visszatartson.

A karját összekötözték a háta mögött, és egy ereklyét – ami valamiféle festett kőnek tűnt – ragasztottak a kezéhez. Nem tudta volna elejteni, még ha akarta volna sem.

Az alsó ajka remegett.

Előre léptem, és Kempthorne karja megmerevedve visszatartott. Felém fordult, és egy másodpercig, tágra nyílt szemeivel és vad hajával rémültnek tűnt.

– Megoldom – biztosítottam.

Pislantott, a rémület elhalványult, és érzelemmentesen állva, bólintott.

Elszakadva a tömegtől és Kempthorne-tól, felemelt kézzel odaléptem a lányhoz.

– Szia... Minden rendben?

Tágra nyílt szemei reménykedve meredtek rám.

– Segíts! –zokogta.

– Az Ügynökségtől vagyok, oké? Nézd!? – Leengedtem a bal kezemet, és megmutattam a jelvényemet. – És ez a fickó mögöttem a főnököm. Mi segíthetünk neked!

A pillantása megtalálta Kempthorne-t, és bármit is látott, úgy tűnt, megnyugtatta. Bólintott. –Nem tudok... nem tudok...

– Semmi baj! – Leguggoltam előtte, és Kempthorne tekintetét elkapva bólintottam neki, hogy foglakozzon az ereklye eltávolításával. Elkezdte megkerülni, én pedig ismét a lányra koncentráltam.

– Dom vagyok. Mi a neved?

– Penny.

– Penny, hogy kerültél így ide?

– Ők... Ők csinálták ezt! – Zokogás fojtogatta.

– Oké, oké, csak nézz rám! – Megfogtam a vállát, és erősen megszorítottam. – Olyan vagyok, mint te! Én is érzem. De te erős vagy! Tudod, honnan tudom ezt?– Megrázta a fejét, a könnyei tovább záporoztak az arcán. – Még mindig velünk vagy, még mindig beszélsz. Meg tudod csinálni!

Kempthorne frusztrált hangot adott ki, és kihátrált a látómezőmből. Hagytam, hogy dolgozzon, a tekintetem Pennyn tartottam. Az ereklye lassan dolgozott rajta, megpróbálta elvenni az önkontrollját, és a sajátjával helyettesíteni. Azt akarta, hogy engedje be, hogy hallgasson az ígéreteire. Éreztem a lüktetését, még úgy is, hogy nem is volt a kezemben. Kész csoda, hogy a lány eddig kitartott.

– Egyedül vagy itt?

Az alsó ajkát rágva bólintott.

– A rendőrség...– Végigsöpört rajta az erő hulláma, és megpróbált felkúszni a karomra. Felakadtak a szemei – a pszichés égés felemésztette az önuralmát. Kezdte elveszíteni a harcot. A francba! Az az átkozott dolog átrágta magát rajta, és ha nem tudja visszaszerezni az irányítást, mi, a tömeg és az egész utca vele együtt fog elpusztulni.

– Vissza!– üvöltöttem a tömegnek. A bolondok nem mozdultak. Ehelyett a telefonjukkal felvételeket készítettek, ami az utolsó pillanatuk lehet.

– Segíts!

– Meg vagy! – Erősen megszorítottam a vállát. – Érezz engem! Csak engem! Képes vagy rá, Penny! Te és én!

– Nem bírom! – Megingott, és felém dőlt.

Bármit is csinált Kempthorne, túl sokáig tartott. Az ereklye ereje csak gyülemlett, erősödött, megérezte a szabadságot Pennyn keresztül.

– Tartalak! – Közelebb húztam magamhoz, az állam alá vontam a fejét, és megragadtam a kezét, úgy hogy az ereklye az én kezembe került. Elektromos csapás hasított végig a gerincemen, tűzijátékkal töltve meg a fejemet. Nem, te nem...suttogta a kis kavics; duruzsolt és incselkedett, és mindent mondott, amit hallani akartam, és talán nem a legjobb ötlet volt megragadni, mert most már két látens is hallhatta a csábítását. Az összes elmondott ígéretétől elzárkóztam, visszautasítottam őket. – Megvagy! – mondtam újra Pennynek. – Biztonságban vagy! – Ezek voltak az egyetlen szavak, amelyeket egy látensnek hallania kellett. Bárcsak valaki nekem is elmondta volna azokat évekkel ezelőtt. – Mi irányítunk! Erősek vagyunk!

Kempthorne ujjai megragadták a csuklómat. Felvillant egy kés. Az ereklye jajveszékelt a fejemben, és hirtelen minden zaj és őrület megszakadt, mintha elvágták volna.

Hátrafelé zuhantam az útra, magammal rántva Pennyt is. Eltűnt az ereklye. Kempthorne az úton térdelt, az egyik kezében ártalmatlanul hevert az ereklye, a másikban pedig valakinek a bicskája.

Úgy nézett rá, mint aki tudja, hogy közel volt, hogy másodperceken belül a levegőbe repüljön, aztán rám emelte a tekintetét, és lágy, őszinte mosolyra húzta a száját, amit zihált haja még lágyabbá tett.

Penny a mellkasomhoz simulva zokogott.

– Vége van! – mondtam neki. – Ne nézz oda! Elmúlt!

Kempthorne bólintott és felállt.

– El az útból, kérem! – mondta a tömegnek. Visszavitte a kocsihoz, és egy lezárható tokba rakta a csomagtartóban.

Csörgött a telefonom. Egész idő alatt csöröghetett volna. Figyelmen kívül hagytam, és segítettem Pennynek felülni.

– Tűnjünk el az utcáról!– Talpra emelkedve az oldalamhoz szorítottam. A tömeg közelebb nyomult, és talán még nőtt is a létszámuk. Telefonok villogtak az arcunkba. Az emberek lökdösődtek.

– Félre az útból, emberek, adjanak egy kis helyet!

– Látens kurva! – kiáltotta valaki.

A tömeg felhördült, még jobban lökdösődve körülöttünk. Én visszalöktem.

– Vissza! Hagyjatok békén, rendben? Adjatok helyet!

– Majdnem megölt minket!

Valaki megpróbálta megragadni a karomat, és kapott egy rúgást a sípcsontjára az igyekezetéért.

– Vissza a picsába!

– Kapd el!

Ó, ez nem történhet meg! Nem az én felügyeletem alatt! Egyik kezemet a zsebembe mélyesztettem, és előrántottam a kártyáimat, azok azonnal felragyogtak, és a fejem fölé emeltem őket, mint egy jelzőfényt.

– Ha bármelyik kurva a közelünkbe jön, jobb, ha készen álltok a vetődésre! – Körbefordultam, hogy mindannyian lássák a sistergő, szikrázó marék gránátot. Visszahőköltek, elvesztették az érdeklődésüket a csőcselék igazságszolgáltatás iránt, most, hogy harcolniuk kellett. – Gondoltam! Most pedig tűnjetek el! Mindannyian!Vége a műsornak!

Penny reszketett a karjaimban, ahogy visszasétáltam vele az úton, arrafelé, ahol az Aston duruzsolt, a járdaszegélynél várakozva. Beszálltam mellé a hátsó ülésre, és Kempthorne elindította a kocsit.

– Jól vagy?– kérdeztem.

– Azt hiszem – válaszolta reszketve a hátsó ülésen.

– Általában nem így szoktuk csinálni a dolgokat – mondta Kempthorne –, de nem tudom elérni a takarítást, vagy a feldolgozást. Kitehetnénk valami biztonságos helyen? Van valaki, aki tudna vigyázni rád?

– Igen, az anyukám – mondta a lány szipogva. Elmondta Kempthorne-nak a címet, miközben én levetettem a kabátomat, és odaadtam neki.

– Jól csináltad! – mondtam. – Kitartottál, ameddig csak bírtad!

– Nem akarok erre gondolni!

– Igen, ezt megértem! De el tudod mondani, mi történt? Ki tette ezt veled?

– Tegnap este kaptak el. Hazafelé sétáltam, és... nem sokat láttam. Talán egy nagy furgont. Bedobtak hátra, és valamit a fejemre húztak, hogy ne lássak. – Néma könnyek szaladtak végig az arcán. – Rádiójuk volt, olyan walkie-talkie szerűség? Azt hiszem, voltak mások is olyanok... mint én.

– Hányan voltak még?

– Nem tudom! Annyira féltem...nem sokat mondtam vagy... tettem. Nem voltam túl bátor.

– Hé, te csodálatos voltál! – mosolyogtam rá, és reméltem, látja, hogy komolyan gondolom. Egy fiatal, kiképzés nélküli látens, de rohadt jól csinálta. – Semmi baj! – Elkaptam Kempthorne pillantását a visszapillantó tükörben, és éreztem, ahogy sistereg rajtam. – Vége van! – Neki vége volt, de újabb hívások érkeztek.

Ismét megcsördült a telefonom. Ezúttal felvettem.

– Gina...

– Mi folyik odakint? Elkaptad?

Elmeséltem neki a rövid verziót, miközben Penny reszketett mellettem, Kempthorne pedig Penny lakcíme felé hajtott.

– Mikor tudtok visszajönni? Több ügyünk is érkezik. Robin most is rajta van egyen. – Megmondta egy másik lehetséges eset címét a közelben, és miután óvatosságra intett, letette.

Miután kitettem Pennyt, és röviden elmagyaráztam a helyzetet a kétségbeesett szüleinek, magára kellett hagynom őket, megadva a mobilszámomat, hogy hívhassanak, ha segítségre lenne szükségük. A helyes eljárás az lett volna, hogy bevigyem tanácsadásra, és ellenőrizzem, hogy még mindig stabil az állapota, de az éjszaka pokollá vált, és erre nem volt most idő.

Visszaszálltam az anyósülésre, miközben Kempthorne a következő cím felé vezette az Astont, megszegve néhány közlekedési szabályt. Szokatlanul csendben nyomta a pedált.

– Hé, jól vagy?

– A lány – Penny – valami nem volt rendben azzal a hívással.

– Semmi sem volt rendben! – De Kempthorne megfeszült állkapcsa és megránduló arca azt sugallta, hogy többről van szó. – Mire gondolsz?

– Ismerős a lány...– mormolta, a gondolatai egyértelműen elkalandoztak valahová messzire.

Egy duda harsant fel, és Kempthorne visszarángatta az átsodródó Astont a jobb sávba. Pislogva nézett oda.

– Biztos vagyok benne, hogy semmiség.

Elrobogtunk a következő címre, és közbeléptünk egy látens megtámadásánál, akit egy csapat fickó zaklatott, akik már szétválasztották az ereklyét és a látenst, de a tömeg egyre gonoszabbá vált. Ha később érkezünk, a látens talán kórházban töltötte volna az éjszakát, ahelyett, hogy Kempthorne Astonjával furikázhatott.

És ez így ment tovább, esetről esetre, vasárnap éjjel, hétfőn és kedden át, mintha látensek és ereklyék másztak volna ki London alapjaiból. A roham egyedülálló volt. Soha nem történt még ehhez hasonló, és nem mutatta a lecsengés jeleit.

Eljött a szerda – valószínűleg szerda, minden nap egyetlen hosszú, éber rémálommá olvadt össze –, és én a Cecil Court 16a kanapéján riadtam fel, ahol éjjel összerogytam. Most az egyszer nem csörgött a telefon, és Robin sem osztogatta a parancsokat. Az épületben csend volt. Kempthorne és Gina még mindig dolgozott valami ügyön. Korábban elsétáltam Robin mellett, aki épp ellátmányért ment. Egyedül maradva, volt néhány percem gondolkodni... az elmúlt néhány nap őrületes volt. De a legtöbb eset nem olyan volt, mint Pennyé. Őt felültették. A többi véletlen volt, látensek ereklyékbe botlottak. Csak a tény, hogy ilyen sok volt belőlük, tette őket szokatlanná. Penny elrablása szándékos volt. De miért?

Felzümmögött a kaputelefon.

Hanyatt dőltem, és a plafonra meredtem. Még mindig a tegnapi ruháimban voltam, és szükségem volt egy zuhanyra, borotválkozásra és valami ennivalóra. Bárkik is voltak, talán elmennek?

Újabb zümmögés. Ez tényleg kitartó.

Összekaparva túlfáradt testemet a kanapéról, Robin számítógépéhez botorkáltam, és megnyomtam a videóhívás gombot.

– Igen?

Hollywood nézett a kamerába.

– Hé, ébren vagy?

– Most már igen! – Kinyitottam az ajtót, és bontottam a videókapcsolatot. Nem láttam azóta, hogy megmentette a seggemet, és nem hallottam felőle, mióta Kempthorne telefonált néhányat, hogy kiszabadítsa a Met markából. Nyilvánvalóan nem tartóztatták le, valószínűleg Kempthorne-nak köszönhetően, aki erősen hatott Barnes nyomozóra.

Hollywood belépett a lakásba, miközben én vizet forraltam a teáskannában. Felmérte a pulton és az asztalon lévő káoszt, amely ügyiratok, kekszek és használt bögrék keverékéből állt.

– Ez általában nem ilyen! – Nem értettem, miért éreztem szükségét a magyarázkodásnak. Túl korán volt még ahhoz, hogy érdekeljen. A falióra szerint fél hét volt.

– Nem, semmi baj... Csak gondoltam... Nem hallottam felőled amióta... És be akartam...ugrani és...

Huh. Nézz rá, tisztára ideges és kiakadt. A hosszú kabátot lecserélte egy szürke dzsekire, próbálva lazábbnak látszani. De a nagy napszemüveg túlságosan Instagram-os volt az alkalmi viselethez.

– Kávét?

– Persze.

Fogtam egy bögrét, és nekiláttam, hogy mindkettőnknek készítsek egy italt.

– Kempthorne sikerrel járt, mi?

– Azt hiszem. Pár órával azután engedtek el, hogy üzentem neked.

– Nem tetszett neki az ötlet, hogy segítsen neked. Kezeskedtem érted! Ne csessz ki velem! – Odaadtam neki a kávéját, és belélegeztem az enyémből felszálló gőzt, remélve, hogy kitisztul tőle a fejem.

– Köszönöm – mondta, vagy a kávéra, vagy a mentésre értve. – És én nem fogok... úgy értem, nem foglak cseszegetni! Hacsak te nem akarod!

Nem tudtam megállítani a nevetésemet.

– Igen, nos, tartozom neked néhány mentéssel!

– Mindenki odakint van? – kérdezte, és lazán végigfürkészte a konyhát.

– Mindenki valamilyen ügyön. Megállás nélkül. Valami őrültség történik egész Londonban. Még nem is láttam a csapatot, hogy rendesen megbeszéljük.

– Én... leülhetek? – mutatott az asztal felé.

– Ha találsz helyet!

Kihúzott egy széket, talált egy kis helyet az akták és az üres tányérok között, és helyet foglalt, majd közelebb húzta a bögre kávéját.

– Tudod, elgondolkodtam az elmúlt napokban. Látom, mi történik odakint, látensek bukkannak fel London-szerte, és én segíthetek. Van tapasztalatom.

– Nem akarok szemét lenni, de az a fajta segítség, amit te tudsz ajánlani? Nincs rá szükségünk!

– Igen. Oké. – A mosolya megtört, mielőtt az ajkáig ért volna, és most a nyomorult szívem összeszorult a szomorú arckifejezésétől.

– Nézd, nem veled van a baj, hanem a módszereiddel!

– Amik elég jók voltak, hogy megmentsék a segged!

– Ez nem a vadnyugat! Nem lőheted le csak úgy azokat, akiket nem kedvelsz!

Hátradőlt, összefonta a karját, és elkomorult.

– Ez nem...

– Anca volt a legjobb nyomunk, hogy megértsük ezt az egész szarságot, és te szemközt lőtted.

– Erős látens volt. Láttam, ahogy megölte az árverezőt. Tudom, hogy másokat is megölt. Nem bízott bennem, és nem adtam neki lehetőséget, hogy bántson téged vagy Ginát.

– Mint Gareth Clarke? Megölni a látenseket, mielőtt árthatnának neked? Ez így működik?

A szeme elsötétült. – Ez nem...nem. Ezért hagytam el az Egyesült Államokat.

– És idehoztad az elfogultságod?

Azonnal megbántam, amint kimondtam a szavakat, de már túl késő volt visszavonni őket. Hollywood újra talpra állt. – Megyek is!

Megráztam a fejem, letettem a kávém, és megpróbáltam kidörzsölni a nyakamba kúszó fájdalmat. Nem a megfelelő hangulatban voltam ehhez a beszélgetéshez.

– A francba, sajnálom! Az elmúlt néhány napban...

Átmenetelt a szobán, és betört a teljes személyes terembe. Félig-meddig azt vártam, hogy belém csap az öklével, de ehelyett csak fortyogva rám meredt.

– Ha ennyire utálom a látenseket, miért engedném egynek, hogy megdugjon?

Feldühítettem. És ez valahogy tetszett is. A közelsége sokkal gyorsabban felébresztett, mint a koffein. Az a sok düh egy olyan testbe csomagolva, amiben gond nélkül el tudtam volna veszni néhány órára. – Látens perverzió?

Sötét szemöldöke felszaladt, aztán felnevetett, még közelebb húzódott, és szájával végigsimított az enyém sarkán, majd végig a borostás állkapcsomon.

– Hm...talán. – Amikor forró ajkai és nyelve a nyakamat szívták, belekapaszkodtam a karjába, valószínűleg valamiféle ellökési kísérletként, ami valahogy átcsapott annak biztosításába, hogy nem megy el.

Olyan átkozottul vonzó volt, hogy a legjobb pillanataimban is nehezemre esett gondolkodni mellette. Ez most nem az volt.

Felzümmögött a kaputelefon.

Hollywood megfeszült.

– Ne törődj vele! – mondtam,megszorítva a fenekét, és szorosan hozzádörgölőztem, amitől felnyögött. – El fognak menni.

A keze felemelkedett, hogy megsimogassa a nyakamat, és a tekintete az enyémbe szegeződött.

– Valaki ránk fog találni? – Szabad keze végigsimított a csípőmön, és szándékosan incselkedve táncolt a megkeményedő farkamon.

A közös konyha borzalmas hely volt erre, és fél másodpercre voltam attól, hogy ne törődjek vele.

A kaputelefon ismét berregett.

– A francba! Várj egy kicsit! – Visszatérve Robin irodájába, megnyomtam a videóhívást, és a homlokomat ráncolva néztem az élő képet, amelyen Barnes nyomozó állt a 16a ajtajában. Manófrizurája hátra volt fésülve, amitől a szokásosnál is szigorúbbnak tűnt.

– Barnes nyomozó, üdv! Kempthorne nincs itt.

– Már úton van – mondta mosolyogva. – Megvárnám bent, ha nem gond!

Hollywood bűnösen csábítóan az ajtókeretnek támaszkodott, és tudta is ezt. A bal szemöldöke felfelé ívelt a nyomozó hangjára. Nem volt a Met legnépszerűbb embere, de el tudnám dugni a szobámba, amíg Kempthorne meg nem érkezik.

– Oké, jöjjön fel! – Beengedtem, és kizavartam Hollywoodot a szobából. – Menj a szobámba! – Nevető arcára rácsukva az ajtóm, összerándultam a konyhában uralkodó rendetlenség láttán, és a használt bögréket és tányérokat a mosogatóba halmoztam, majd próbáltam rendet rakni az ügyiratok között.

A nyomozó kinyitotta a konyhaajtót, és elmosolyodott.

– Ó, üdv újra, John!

– Hello! – Nem vettem a fáradságot, hogy kijavítsam a nevet. Néhányan sosem figyeltek rám. – Elnézést a rendetlenségért, pokoli egy hét volt!

– Igen, az volt. – Udvariasan elmosolyodott. – Nem bánod, ha itt várok? Alexander azt mondta, nem tart sokáig.

– Nem probléma! Épp most forraltam fel a vizet. Teát?

– Köszönöm!

– Vegyen kekszet. Ne a pudingos krémeset, azok valamiért fontosak egyeseknek. – A szemem sarkából figyeltem, ahogy végigböngészi az ügyiratok halmát, amit a pultra dobtam, és a mosogatóban lévő rendetlenséget. Egyszerű szürke kosztümöt viselt a nehéz, tengerészkék kabát alatt, és vékony kesztyűt – mintha egyenesen egy felsővezetői értekezletről jött volna. Olyan átható volt a tekintete, mint minden zsarunak, aki mindenkit bűnözőként kezel, amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője. Ha tudott rólam, akkor azt is tudta, hol nevelkedtem, és valószínűleg úgy vélte, hogy egy karnyújtásnyira vagyok a bűnözőtől.

– Nos, John, Alexander mesélt az elmúlt napok eseményeiről. Van valami elméleted a hirtelen támadt látens aktivitással kapcsolatban?

– Ugh, lenne, de még csak most ébredtem, őszintén szólva, és nekem... tudja...

Úgy bámult rám, ahogy egy bagoly tanulmányoz egy egeret, próbálva eldönteni, megéri-e a fáradságot, hogy leszálljon az ülőhelyéről. Nem csoda, hogy olyan jól kijött Kempthorne-nal.

– Van még elütni való időnk. Tégy a kedvemre!

Olyan érzés volt, mintha megint az iskolában lennék, és a tanár engem emelt ki.

– Az időzítés nem véletlen. Az ügy, amin dolgozunk, az árverésekkel kapcsolatban? Az ösztöneim azt súgják, hogy ez a hullám összefügg. Nyilvánvaló, hogy ezúttal nem Anca volt az... Lehet, hogy az, aki irányította.A bábjátékos, M.

– Hm. De hol a kapcsolat, és mi az indítékuk?

– Ha ezt tudnánk, valószínűleg meglenne az elkövetőnk is.

– Értem, mire gondolsz. Ez elég nagy rejtély, és bizonyára lefoglalt téged és Kempthorne-t az elmúlt napokban.

– Igen. – Megcsördült és felvillant a telefonom a pulton, ahol hagytam. Belekevertem a tejet a nyomozó kávéjába, és a telefonomért nyúltam. A képernyőn megjelent egy üzenet Penny anyukájától. Valami a rendőrségről. Udvarias mosollyal átnyújtottam a nyomozónak a kávéját, és felkaptam a telefonomat. – Mindjárt jövök... – Végigsiettem a folyosón, eltűntem a szobámban, és Hollywoodot az ablaknál találtam, amint a Cecil Courtra néz.

– Meddig kell még a szobádban rejtőznöm, mint a tiltott szeretőd? – kérdezte, fenekével az ablakpárkányra támaszkodva és a karját összefonva.

Elakadva a munkám és aközött, hogy megcsókoljam azt a mosolyt, megtorpantam.

– Csak addig, amíg Kempthorne ideér.

Kinyitottam az üzeneteimet, és elolvastam: Bocsánat a zavarásért! Jött a rendőrség és elvitte Pennyt, és nem tudjuk elérni őket, hogy megtudjuk, mi történt. Azt mondta, hogy keressem meg, ha bármire szükségünk van. Reméljük, hogy ezzel nem okozunk gondot?

Montgomery-ék jó emberek voltak. Gyorsan bepötyögtem a választ. Utánanézek, és hamarosan jelentkezem. Majd később felhívom.

– Minden rendben? – kérdezte Hollywood, érzékelve a tétovázásomat.

– Igen, csak... Egy lány, akit megmentettünk vasárnap, amikor ez az egész elkezdődött. Valami nem stimmel az ügyében. És most a zsaruknál van. Tudnál még... ööö... itt maradni egy kicsit? Meg kell ezt beszélnem Barnes-szal.

Megvonta a vállát, és leült a rendetlen ágyam végére.

– Amíg távol vagy, én is átkutatom a dolgaidat, ahogy te tetted az enyémekkel.

Megjátszottam, hogy megdöbbentem.

– Én nem tettem ilyet! Nem tudod bizonyítani!

– Aha! – Hátradőlt, és széttárta a térdeit, nyíltan invitálva engem, hogy lecsapjak rá és magamévá tegyem. A farkam mocorogni kezdett. Jézusom, Barnesnak volt a legrosszabb időzítése.

– Megölsz itt engem!

Egyik kezével végigsimított a combján. – Tudom.

– Maradj!

Visszafelé menet a konyhába gyorsan lekoppintottam egy üzenetet Kempthorne-nak, hogy mikorra várható az érkezése, és Barnest még mindig az asztalnál találtam.

– Talán tudna segíteni valamiben? Vasárnap Kempthorne-nal felvettünk egy Penny Montgomery nevű személyt. A Blackwall-alagút közelében. Említette őt Kempthorne?

– Semmit sem.– A könyökét az asztalra támasztotta, és előrehajolt. – Mesélj róla!

– Pennyt szombat este elrabolták, majd vasárnap kidobták – a kezeit összekötözték és egy ereklyét erősítettek rá –, a Blackwall-alagútba vezető úton, és ott hagyták, mint egy ketyegő bombát. Szándékosan történt. Profi. Más, mint a többi, amit ebben a hullámban láttunk. A többi véletlenszerűnek tűnik, mintha valaki szándékosan káoszt akarna okozni, de Penny... őt oda helyezték.

Belenyúlt a kabátjába, és elővett egy jegyzettömböt.

– Montgomery, azt mondtad? Hogy nézett ki?

– Szőke haj, lófarok. Tizenéves kora közepén.

– Hát, ez ismerős...

– Üzenetet kaptam a szüleitől. Őrizetbe vette a rendőrség. Utána tudna nézni, hogy jól van-e? Eléggé megrázta a dolog.

– Nem vitted el a feldolgozásra, John? Egy ilyen veszélyes látenst?

A veszélyes, nézőpont kérdése volt, és a hanglejtésétől kényelmetlen borzongás futott végig a bőröm.

– Nem, egy rakás más hívás érkezett, és nem tudtunk eljutni a feldolgozóba. Hazavittük.

Lefirkantotta a nevet, és elmosolyodott.

– Természetesen utánanézhetek, hogy mi van vele.

Pittyent a telefonom. K: Ilfordban fejezem be a munkát. Egy óra múlva ott leszek. Milyen megbeszélés?

Az elmúlt napok káoszában vagy kiment a fejéből, vagy az irodából érkező üzenetek az üzenetrögzítőjén voltak. A nyomozó már itt van pötyögtem, és azt mormoltam: – Elnézést kérek, nyomozó! Kempthorne késik.

K: Nem miattam.

Hát ez kínos volt. Szégyenlősen elmosolyodtam, és vállat vontam. – Úgy néz ki, hogy valami kavarodás történt...

– Nem keveredés, John. Valójában nem Alexander miatt vagyok itt.– A nyomozó udvarias mosolya kemény vonallá szűkült, és a szemében minden melegség kihunyt. – Foglalj helyet, kérlek!

Egy szempillantás alatt váltottunk át a barátságos csevegésből fenyegetőbe. Mit akart tőlem? Alig ismertem ezt a nőt. Csak futólag láttuk egymást, de feltételeztem, hogy közel állt Kempthorne-hoz az ügyek miatt, és mert az képes volt felhívni őt, és a Met főnök elfordította a fejét. Szóval mi volt ez?

Kihúztam egy széket, és leültem a szélére.

– Mi a helyzet?

Megcsörrent a telefonom. Kempthorne.

– Ne vedd fel! –csattant fel Barnes felügyelő, majd hozzátette: – Tedd a telefont az asztalra, kérlek! Csak amíg beszélgetünk.

Beszélgethetünk, aztán elmegy.

Elnémítottam a telefont, és letettem magunk közé.

– Három perce van, hogy elmondja, mi folyik itt!

Barnes apró mosolya és udvarias hangja eltűnt, és átváltozott egy ridegés merev nővé.

– Nagyon figyelj rám! Te egyike vagy azon kevés hitelesítőnek, akik Londonban maradtak, és a közelmúlt eseményeinek köszönhetően a helyzete sokat javult. Gyere velem most, és én elintézem, hogy megérje a fáradozást!

Pislogtam, ügyelve arra, hogy az arcom kifejezéstelen maradjon, miközben a gondolataim száguldoztak. Barnes nyomozó nyilvánvalóan nem az a szabálykövető egyén volt, aminek gondoltam. Vajon Kempthorne tudta, hogy a kedvence, a Met detektívje nemhivatalosan is érdeklődik a látensek iránt? – Pontosan mit is kér?

– Egy olyan ember, mint Te, sokkal többre képes, mint a látensek felkutatása és lenyomozása. Itt csak pazarolod az idődet, John! Ez az ügynökség? Nem tudják, mi is rejlik benned.

– De Ön tudja?

A telefonom újra rezegni kezdett az asztalon. Kempthorne.

– Katonai kiképzésű Psy Ops katona. Hozzáértő hitelesítő, de még ennél is több, ügyes katona. Olyan látensekre van szükségem, mint Te, ahhoz, ami jönni fog. Alexandert túlságosan lefoglalja a munkája, hogy meglássa a benned rejlő lehetőségeket. Dolgozz velem, és az itt kapott bér kétszeresét fizetem!

Mindig is egyenesnek és szigorúnak tűnt, de most szédítő lelkesedéssel beszélt. A váltás arra emlékeztetett, ahogy Kempthorne a gyilkos fal előtt állt.

– És mit kellene, tennem Önnek?

– Látensek felkutatása, de ahelyett, hogy átadnánk őket a feldolgozásnak, mi gondoskodnánk róluk. Személyesen.

Előrehajolva az egyik karomat az asztalra támasztottam.

– Hogyan gondoskodnának róluk?

Tartotta a tekintetemet, és a ravaszság, amit mindig is hordozott, fenyegető feszültséggé keményedett.

– Nem unod még, hogy kihasználnak, John? Mindig valaki más kutyája, de sosem a gazdája? A látensek sokkal többre lennének képesek, és sokkal többre is képesek. Nem gondolod, hogy itt az ideje, hogy te is ugyanolyan szabadságot kapj, mint mindenki más?

Az ajánlata csábító volt. Kár, hogy egyetlen szavát sem hittem el. Ha valamit megtanultam a hadseregben, az az volt, hogy a hatalmon lévők ritkán mondják el a teljes történetet. Jó dolgom volt a Kempthorne & Co-ban. Ma volt a kétéves évfordulóm. Nem állt szándékomban elhagyni őket, csak mert valami felsőbbrendű madárka csábító ajánlatokat lebegtetett előttem. Az East Enden felnőve megtanultam, hogy ha valami túl jól hangzik ahhoz, hogy igaz legyen, akkor általában betöri a fejed.

– Azt hiszem, itt az ideje, hogy távozzon, nyomozó felügyelő!

Hátradőlt és felsóhajtott.

– Milyen kár! Azt reméltem, hogy ezt meg tudjuk oldani a könnyebbik úton is. – Lehúzta a jobb kesztyűjét, és a zsebébe nyúlt. – Mit gondolsz, mi van itt a kezedben, John? Biztosan nem választási lehetőség. Alexander birtokol téged.

Megfeszültem, reflexszerűen az oldalam mellé ejtettem a kezem, de a kártyáim a szobámban voltak Hollywooddal. Egy rövid pillanatra a mi-a-faszt csinálok-ha-fegyvert-ránt, a székhez ragasztott, amíg fel nem fedeztem a telefont.

Hollywood paranoiája rám is átragadt.

Felállt, kesztyűs bal kezébe tette a telefont, és a füléhez emelte.

– Itt Barnes nyomozó beszél. Aktív látens helyzet van a Cecil Court 16a alatt. Egy férfi nem reagál, küldjön azonnali segítséget!

– Várjon...– Felpattantam. – Várjon, hölgyem!

A jobb kezével egy világító, téglalap alakú tömböt húzott elő, amely feltűnően hasonlított az én kártyapaklimra. Egy csuklómozdulattal kiszabadított egy kártyát az ujja és a hüvelykujja között, a paklit még mindig a tenyerébe szorítva, megcsóválta a fejét, és azt mondta: – El kellett volna fogadnod az ajánlatomat!

Hollywood ezt a pillanatot választotta a megjelenésére – talán hallotta a beszélgetést, talán azt hitte, hogy meg kell mentenie –,bármi is volt az oka, belépett a konyhába, látta, hogy Barnes felé tántorodom, és túl későn fordította a nő felé a tekintetét. A nő elengedte a kártyát. Olyan gyorsan és pontosan pörgött, mint egy tőr, és Hollywood mellkasába ütközve felrobbant. Ő hátrarepült, nekicsapódott a falnak, és mozdulatlanul rogyott össze az oldalára. A vértócsa gyorsan növekedett alatta.

– Nos, John – mondta Barnes felügyelő, miközben gonosz tekintete rám siklott –, úgy tűnik, most öltél meg egy embert.

 

Huszonnegyedik fejezet

Fordította: Aiden

Fogtam a kést, a karomon végigszáguldott egy adag bűbáj, amit beleidéztem a késbe, és megpördültem. Barnes úgy jött nekem, akár egy tank, lefogta a csuklómat, küzdött velem, és a magasba taszította a karomat. Varázslata átrobogott az ujjain, egyenesen a karomba, égette az ereimet és a bőrömet is. Reflexből görcsbe rándultam, felordítottam, és a kés kiesett a kezemből, le a padlóra.

– Most már elég legyen – közölte gúnyosan, az arcán aljas kárörömmel. – Ne rontsd tovább a helyzetet azzal, hogy megtámadsz egy rendőrtisztet.

Felhúztam a térdem, és eltaszítottam. Nekivágódott az asztalnak, ami a székekkel együtt csikorogva felszántották a padlót. Papírok repültek szerteszét, poharak törtek össze.

– Itt a rendőrség! Fegyver van nálunk! – hallatszott a lépcső felől, és lépések zaja ütötte meg a fülem. Hogy értek ide ilyen gyorsan? Barnes elvigyorodott, és a földre dobta a kártyákat. Azok lepkékként szálltak lefelé – olyanok voltak, mint az enyémek, mintha én csináltam volna velük ezt a trükköt. Mintha én bántottam volna Kage-t.

Én voltam az aktív látens az ügyben.

– Az a legjobb, ha nem ellenkezel – közölte, és visszahúzta a kesztyűjét.

Kage. Meg sem mozdult. A vértócsa csak nőtt, szétterült a konyha padlóján. Ha mellkason találnak valakit, menten meghal. Azért jött, hogy beszélgessen, hogy segítsen, és most ott feküdt az oldalán, a saját vérében.

Ezt helyre kellett hoznom. De Barnes mosolya mindent elmondott. Nem volt menekvés. Az ajtó berobbant, és fekete ruhás lőfegyveres rendőrök özönlöttek be rajta. Barnes megvillantotta a jelvényét, és felém intett. Egy emberként nyüzsögtek, kirúgták alólam a lábam, térdre kényszerítettek, és hátracsavarták a karomat.

– Le a földre! Le a földre! Térdre!

– Nincs nálam fegyver! – ordítottam. Nem számított. Arccal előre a padlóba csapódtam, egy térd a hátamba állt, meg sem bírtam mozdulni, és megbilincseltek, összeszorítva a csuklómat. –Bassza meg, nem értik, hogy nincs nálam fegyver!

– John Domenici, le van tartóztatva gyilkossági kísérlet miatt – mondta Barnes. – Nem kell mondania semmit, de amit mond, felhasználható ön ellen a bíróságon. Bármi, amit mond, bizonyítékként felhasználható ön ellen. Megértette? Hívják ide a mentőket!

Barnes szavai csak távoli zajként jutottak el az agyamig. Nem gondolhatott rám. Ez az egész őrültség volt. Olyan rohadt gyorsan történt. Rendőrök sereglettek Kage köré, eltakarva őt a szemem elől. Csillogó vörös véráztatta csizmájuk csattogott a padlón.

– Életben van?

– Rossz bőrben van – felelte Barnes, együttérző arccal. – A kártyád célba talált, John. Kinyírtad. – Közelebb hajolt, és hozzátette: – Megcsalt szerelmes. Bosszú. Megannyi indíték van. Úgy tűnik, én vagyok az egyetlen kiút a számodra.

Kage nem volt halott. Lehetetlen volt. De hiába is tagadtam, nem tehettem jóvá a nyilvánvalót. Senki sem élte túl, hogy széttépik a mellkasát. Úristen, ezért végem lesz. Nem voltam képes védekezni egy zsaru szava ellen. Úgy éreztem, zuhanok, és nem bírtam megállni. Itt a vége az életemnek.

Kitéptem magam a rendőrök szorításából, és Barnesra vetettem magam. Kiabálást hallottam, és a zsaruk akcióba lendültek. Három emberből, akik lefogtak, hat lett, és megpróbáltak visszatartani.

– Ő csinálta ezt! – ordítottam. Ütöttem és rúgtam, mire a falhoz kentek.

– Hé, nyugodjon meg, vagy elkábítjuk!

Összecsuklottam, felnéztem Barnesra, és figyeltem, ahogy penge szája mosolyra húzódik.

– Ezt kurvára ő tette – morogtam. – Ő használta azokat a kártyákat, nem az enyémek. Ő egy látens!

– Az instabil látenseket, mint amilyen te is vagy, akit egészségügyi okokból szereltek le a seregből... – jelentette ki. – Ami tényleg elkerülhetetlen volt. Biztos vagyok benne, hogy a felettesed egyetértene azzal, hogy ön- és közveszélyes vagy. Épp most öltél meg egy embert, John. Pont, mint a régi katonaidőkben. A civil élet nem elég számodra? Ezúttal még Alexander Kempthorne sem menthet meg. Vigyétek a szemem elől!

Kage nem volt halott. Az lehetetlen volt. Az előbb még a szobámban volt, tökéletes egészségnek örvendett, és hevesen flörtölt.

A zsaruk levonszoltak a lépcsőn, és kivittek a Cecil Courtból, a turisták szeme láttára, akik a telefonjaikat felém tartották, és filmre vették, ahogy London legjobb zsarui kiviszik a látens rohadékot. Turista látványosság voltam, csak egy újabb londoni látens, aki bekattant.

Egy várakozó furgon hátuljába tuszkoltak, a saját fegyőrömmel szemben lévő fémpadra roskadtam. A furgon ajtók becsapódtak, és a tömeg odakinn maradt.

– Bassza meg – vertem a fejem a furgon oldalába. Borzalmas nagy szarban voltam. A látensek nem jártak bíróságra. Még csak nem is védekezhettek. Az ártatlanság, amíg be nem bizonyosodik, hogy valaki bűnös, egy kibaszott hazugság volt számunkra. Megbízhatatlanok voltunk, és kész. Bedugnak minket valami elmegyógyintézetbe, hogy átneveljenek. Vagy, ami számomra valószínűbb, hogy a hadsereg karmai közt végzem, és bedobnak a Dartmoor-i fegyencközpontba.

Vajon Kempthorne hinne nekem? Az utolsó szavaim, amiket Kage-ről mondtam neki, nem voltak valami összeszedettek, de pontosan tudta, hogy nem tudnék senkinek sem ártani. Ha a rendőrök beengednék a konyhába, rájönne. Ő is és Robin is. Gina mindvégig támogatna engem. De lehet, hogy ez nem lesz elég.

A szemközti tiszt kifejezéstelen szemmel bámult rám, a térdére támasztott rohamfegyvert tartva.

Valaki dörömbölt a furgon oldalán. A motor felbőgött, és elindultunk.

Barnes nyomozó lépre csalt.

Azok a kártyák az enyémek másolatai voltak, és ez nem lehetett véletlen. Az egész egy színjáték volt, és most Kage...

Újra a furgon oldalába vertem a fejem. Ezt nem érdemelte meg.

Végig ez volt a terv, hogy Barnes-szal együtt hagyjam el a 16a-t, akár bilincsben, akár valami mondvacsinált meló miatt. De itt szó sem volt munkáról. Ugyanakkor Barnes kezében volt minden lap. Kempthorne tulajdona voltam, és most Barnes markában vagyok.

A tekintetem a szemben ülő fegyveres őrre vándorolt, aki még mindig bámult rám a sisakrostélyán át. Penny azt mondta, hogy az őt elrabló férfiak feketébe voltak öltözve. Betuszkolták egy furgonba. Ilyenek lehettek, mint ez az őr?

Mi van, ha az egészet összehangolták? Mi van, ha Barnes volt a kulcsfigura –férfi vagy nő – aki a színfalak mögött ereklyéket vásárolt fel, és megfenyegette a látenseket. A francba, ő volt ott kinn, Ancánál. Kempthorne átadhatta neki a mocskos ereklyéket. Ennél is rosszabb, hogy Kempthorne egész idő alatt beszámolt neki az ügyről. Barnes nyomozó kiterjedt társadalmi kapcsolatokkal rendelkezett, és megvoltak az eszközei és a forrásai, hogy mindezt meg tudja szervezni.

Az, aki mindent megszervezett, nem egy Kempthorne-hoz közel álló valaki volt, hanem olyasvalaki, aki felbérelte őt. Valaki, akinek hatalmában állt minden szálat megmozgatni. Hozzáférése volt a látenseket nyilvántartó adatbázishoz. Bármelyik regisztrált látens személyt megtalálta, bárhol is legyen. Elkobozhatott bármilyen ereklyét, a törvény teljes súlyával a háta mögött.

Ó, bassza meg.

Barnes lett volna M?

A fegyvertiszt bámult.

A rádiója recsegett, és egy fémes hang megkérdezte:

– Célpont rendben?

– Minden rendben – felelte a férfi.

A Pennyt elfogó férfiaknak is volt rádiójuk. Gareth Clarke ereklyéje a sikátorban bekövetkezett halála óta eltűnt, mióta a fegyveres rendőrök kicibáltak onnan. Kage nem vitte el. A fegyveresek nyúlták le a felettesüknek az ereklyét. Vagyis Barnes felügyelőnek. Ő volt a kapcsolat, a kapocs az eltűnt ereklyék, az árverések és Penny elrablása között.

Úristen, mindvégig Barnes fegyveres tisztjei álltak a háttérben. De miért? Mi lehetett Barnes célja?

– Három perc – szólalt meg a hang a rádión keresztül.

– Három perc, vettem.

Fegyveres rendőrök. Barnes nyomozó kutyái. Korrupt zsaruk. Barnes látenseket és a hozzájuk kapcsolódó ereklyéket gyűjtött. Egy dolog volt biztos, ez a furgon nem egy rendőrőrs felé tartott.