Tizenharmadik fejezet
Fordította: Niky
Erő. Krisztusom, ez olyan volt, mint a legjobb
szex, csokoládé és napsütés, mindez egy agyzsibbasztó, testet gyönyörködtető
robbanásban. Édes-kibaszott-erő felgyulladt a testemben és az elmémben, és
minden idegszálam dalolni kezdett. A legegyszerűbb dolga lenne hagyni, hogy
elöntsön, hogy belefulladjak. Magammal vinném fél Londont, és talán nem is
érdekelne.
De
én erre voltam kiképezve – ki voltam téve az ereklyének újra és újra, mint egy
patkány a labirintusban, akit megrázott az áram, ha rossz irányba fordult. Az
irányítást addig gyakoroltatták, amíg minden egyes levegővételt, minden
szívdobbanást és minden gondolatot mérlegre tettem és mérlegeltem. Amíg nem
tudtam egy mocskos ereklyét a kezemben tartani anélkül, hogy egész London
belvárosát a földdel tenném egyenlővé.
– Kibaszottul. Senki. Ne Mozduljon.
A tömeg, Hollywood, Kempthorne,
a másik hitelesítő, az árverező –
mindenki megdermedt. Mindannyiuk élete a kezemben volt. Letörölhettem volna
őket és magamat is a térképről, ha feladnám
a küzdelmet. De nem gondoltam erre. Nem. Gondolhattam. Erre.
– Devi, – vicsorogtam –,
tegye az összes ereklyét a kibaszott zsákba.
Homályosan rám pislogott. A
kurva életbe, ha nem sietett mindannyian meghalunk. –Siessen!
Az árverésvezető akcióba
lendült, összegyűjtötte az ereklyéket, és bedobta őket a műanyag zsákba.
Hollywood – a Kempthorne-nal
folytatott harcát elfelejtve – előre lépett.
– Ne – figyelmeztettem, és
felemeltem a szabad kezemet. Nem tudtam egyszerre vele is és a tollal is megküzdeni.
Erő lüktetett végig a karomon,
megnyugtatóan, mint egy szerető érintése. Mintha mindketten tudtuk volna, hogy
igazából csak a teljes megadásra vágytam.
– Dom. – Kempthorne a
színpadhoz lépett, és majdnem karnyújtásnyira megállt. Kinyújtotta a kezét,
szétnyitotta az ujjait. – Add ide. – A haja belelógott a szemébe, a ferde
ingjének gallérjáról elvesztett egy gombot. Ezekre a dolgokra könnyebb volt
koncentrálni. Könnyebb volt rá koncentrálni,
mintha a jelenléte azt jelentette volna, hogy minden rendben lesz.
Átadni. Rendben. Meg tudom csinálni.
De nem mozdultam.
A toll az enyém volt!
Bassza meg.
Felmászott a színpadra, talpra állt, és kinyújtotta a kezét.
Ezúttal olyan közel volt, hogy a drága kölnijének illata a gondolataimat
rángatta ugyanúgy, ahogy a jelenléte az elmém egy részét is megrántotta,
megnyugtatva azt a vágyat, hogy elveszítsem a fejem.
– Dom, minden rendben van.
– Mély hangja azt ígérte, hogy így lesz. Ritkán hallottam ilyen hangot. Soha
senki nem beszélt hozzám úgy, mintha törődne velem, és ez megütötte azt a részemet,
amit rejtve tartottam – a sebezhető, rémült részemet. A látens fiút, aki a
legkeményebb, legvadabb gyerek volt a suliban, hogy ne szúrják hátba, mert
látens volt.
Jól volt ez így? Nem sok minden volt rendben, mióta kiléptem
a hadseregből. Nem volt semmim és senkim. De volt egy tollam, és a toll volt a minden.
A gondolatok úgy kúsztak be, mint holmi csúszós lejtő, ezért
igyekeztem kirázni a fejemből. Miért nem adtam oda Kempthorne-nak a tollat?
Tényleg meg kellett volna tennem, de ugyanakkor nem akartam. Az ereklye erőssé
tett. Kibaszott istenné.
– A francba – ziháltam.
– Oké, Dom? Nézz rám.
Belenéztem a nyugodt, kék
szemébe. Olyan hideg, de egyben vad is. Mint az ősi gleccserek. Mintha semmi
sem állíthatná meg Alexander Kempthorne-t, ha a fejébe vett valamit.
– Elveszem. Rendben? –
mondta. – Kiveszem a kezedből. Így. – Az ujjai megérintették az enyémet, és
hűvös, nyugodt tisztaság áradt szét rajtam, elmosva az ereklye lüktető, nyúlós
forróságát. Minden világossá vált: átadni Kempthorne-nak a tollat az egyetlen
lehetőség volt. Kinyitottam az ujjaimat. Elkapta a tollat, elfordult, a testét
közém és az ereklye közé tette.
Annyira elöntött a megkönnyebbülés, hogy majdnem térdre
estem. Krisztusom, ez közel volt.
Egy pisztolylövés hallatszott.
Kempthorne összerándult, és egy lépést hátrált – felém. Az
ingén keresztül a jobb vállánál vér szivárgott.
Lassú, ragacsos gondolataim vontatottan vánszorogtak,
küzdöttek, hogy tartsák a lépést. Kempthorne-t lelőtték. Kibaszott Hollywood!
De az ő arca ugyanolyan döbbent volt, mint a körülötte lévőké. Nem volt nála a
fegyvere. A szőke hitelesítő volt fegyverrel a kezében. És elmosolyodott.
Kempthorne Devi felé hajította a tollat, és nyersen rászólt.
–Vidd ki innen az ereklyéket! Gyerünk! – Térdre ereszkedett, és előrebukott,
egyik kezét a vállára szorította.
Devi az ajtóhoz rohant,
kivágta, és eltűnt.
A hitelesítő utána rohant. A
tömeg hirtelen rájött, hogy centikre van attól, hogy szétrobbantsák őket London
szerte, és egy hömpölygő tömegként a kijárat felé igyekeztek.
Másodpercek, mindez
másodpercekig tartott. A kiképzésem végre beindult, és felpörgette a
gondolataimat. Kempthorne a földön volt. Az ereklyék mozgásban voltak.
Rangsorolás.
Ennyi ereklye egy helyen. A
francba, ha lenne egy látens a klubban, vagy odakint, bárhol Devi közelében az
miatt több aggódnivalónk lenne, mint a pszichopata hitelesítő miatt, aki
üldözte Devi-t.
Hollywood jellegzetes alakját
láttam a szemem sarkában, ahogy az ajtó felé futott, kabátja lobogott. – Hé! –
Azért ment a hitelesítő után, hogy megállítsa, vagy, hogy segítsen neki? Nem
számított. Letérdeltem Kempthorne mellé, megragadtam a kezét, és a vállán
díszelgő véres foltra szorítottam. – Tartsd ott. Maradj függőlegesen.
– Igen, igen – mondta
bosszúsan. A jobb kezével, a telefonjával babrált, hogy hívja a mentőket. – Jól
vagyok. Állítsd meg őt!
– Boldogulsz, főnök?
– Igen. Menj.
Nem kellett kétszer mondania,
és már fel is keltem, a következő másodpercben átverekedtem magam a tömegen.
– Ne nyúlj az ereklyékhez!
– Mozgás! – Törtem át a
menekülő aukciós vendégeken. Az őrök, akik korábban megmotoztak minket, nem
voltak a folyosón, vagy bárhol máshol, és amikor berontottam a klubba, az
emberek megtántorodtak, ahogy félresöpörtem őket.
– El az útból! –
Kinyomakodtam a klubból a Covent Garden üvegezett átriumába. Még korán volt, és
az éjszakai élet most kezdett bemelegedni, így a hely pezsgett. A hitelesítő
szőke haja neonreklámként jelezte, hogy merre jár. A kávézó asztalai között
száguldott. Mögötte kiszúrtam Devit, aki előbújt egy reklámtábla mögül, a
mellkasához szorított műanyag zsákkal a kezében. Tágra nyílt szemével, úgy
nézett ki, mint a szarvas a fényszóró előtt. Valószínűleg azért, mert tudta,
hogy a karjában potenciális bomba és látens csali van a tömegben lévő látenseknek.
A szőkeség eltűnt odakint, miután lemaradt célpontjáról,
gyorsan Devi felé vettem az irányt. Egy fiatalember ugrott rá, mielőtt én
odaérhettem volna. Devi felsikoltott, hátrált, és vakon futott felém.
Meglátott engem, és az arca elkomorult, kétségbeesett és
riadt lett.
Megragadtam a jelvényemet, és előrenyomultam. – Ügynökség!
A válla megereszkedett, és a látens, aki megpróbálta ledönteni
Devi-t a lábáról, elsuhant, jobbnak látta így a dolgot.
Miután minden kétely kiszivárgott belőle, rám emelte a tekintetét.
Betuszkoltam a legközelebbi ajtóba a tömeg elől, hogy ne lássák. – Ó, Istenem,
mit csináljunk? – nyöszörgött. – Soha nem fogok visszaérni ezekkel a…
Ne gondolj az ereklyékre. Koncentrálj. Nyugalom. Kontroll.
A toll...
Ne gondolj rá. Kontroll. Lélegezz. Kontroll. Lélegezz. Ezt
kántáltam a fejemben a szívem dobogásának ritmusára.
A látens, aki Devi felé vetette magát, most egy másik
oldalról rohant át a tömegen. A gyors és hatékony jobb horgommal azonnal a
földre küldtem. Keményen landolt, átzuhanva egy széken és egy asztalon. A többi
ember megijedt. Néhányan felemelték a telefonjukat, megpróbálták felvenni a
körülöttük kibontakozó drámát. Csak erre volt szükségünk, egy videó a Facebook-ra.
Túl sok ember volt itt ahhoz, hogy az ereklyék és Devi
biztonságban legyen. A hitelesítő hamarosan rájön, hogy elvesztette Devit.
Hamarosan visszajön.
– Ki kell jutassuk innen.
– Megragadtam a karját, és átrángattam egy régi sétálóutcán, ki a St. Martin
Lane csendesebb mellékutcájába, és felhívtam Ginát.
– Dom,
mi újság?
– Öt ereklye van nálam.
Milyen gyorsan tudsz egy csapatot küldeni a St Martinra a Pret közelében lévő
sarokra?
– Ó,
a francba. Hadd nézzem meg... Van egy takarítócsapat a közeletekben – öt perc.
– Mehet. – Letettem, és
feltérképeztem az utcát. Mostanra csend volt. Csak Devi és én voltunk, és egy
random járókelő sétált, aki nem vett tudomást a drámáról, ami egy utcával
arrébb a Covent Gardenben zajlott.
– Most mi lesz? – Devi
megingott a lábán, fel-alá kémlelte az utcát.
– Várjuk, hogy jöjjön egy
csapat, és elvigyék azokat az ereklyéket.
– Micsoda? Nem! Ezek
értékes dolgok. – Szorosabban a mellkasához szorította a táskát. – Az
ügyfeleimnek szükségük van rájuk…
Egyik kezem a torkán volt, a falnak támasztottam, mielőtt
még egy kibaszott szót is szólhatott volna. – Kibaszottul senkinek nincs szüksége
egy ereklyére. Minden egyes ilyen ereklye életeket veszélyeztet. A gazdag
barátai találnak valami mást, amivel felpezsdítik az életüket. Ezeket
ártalmatlanítani kell.
Az ereklyék jelenléte, csupán egy gyenge műanyag zsákban,
dobolt a fejemben. Ellöktem magam tőle, távolságot téve közöttünk, és újra
végignéztem az utcán. Semmi mozgás. Jó. Talán megússzuk komplikációk nélkül. –
A férfi, aki Kempthorne ellen licitált, ki volt? – kérdeztem.
– Ezt n-nem mondhatom el. –
Úgy nézett ki, mintha bármelyik pillanatban elmenekülne. Nem hibáztathattam
érte. – Az aukcióim szigorúan névtelenek.
Jézusom, meg akartam ütni.
Beletúrtam a hajamba, és fel-alá járkáltam, hogy ne kerüljek túl közel az
ereklyékhez. – Biztos van valami módja, hogy megtudja, hogy ki vásárol? Hogyan
juttatja el a tételeket a nyerteseknek?
– Futárok – vonta meg a
vállát Devi.
– Futárok?
– Igen, náluk van az
utolsó cím. Én nem látom.
– Mint Gareth Clarke? –
Aki a legfelső embernek dolgozott és tudta a szállítási címét. Akit Hollywood
kényelmesen kivégzett.
– Gary? Igen, de elhunyt,
ezért kerestem egy új srácot. Tudod? Az új srác, ott volt. Igaz, későn jött.
Összehúztam
a szemem. – Magas, hosszú fekete kabát? Az a fickó? Az amerikai?
Devi elvigyorodott. – Igen, ő.
Magasról ajánlották.
– Igen, lefogadom. –
Felhorkantam. – Ő nem egy futár, de be akart kerülni a maga kis elit vásárlói
körébe. – Vicces, hogy minden kanyarban ott volt Hollywood.
Az utca
még mindig csendes volt. Megnéztem a telefonomat. Két perc volt hátra. –
Szóval, mi történt ott hátul? Az aukción? A vevője nem akarta, hogy Kempthorne
túllicitálja őt, ezért úgy döntött, hogy inkább ellopja a tételt?
– Mi? Szerinted a vevőm
tette ezt? Nem, nem... nem így látom. Az ár kezdett jó magas lenni. A
legmagasabb tételem. – A szeme elkerekedett. – Ember, az erre vonatkozó jutalék
kihúzott volna néhány szorult helyzetből, tudod?
– A nő, a hitelesítője, ki
volt?
– Milyen nő?
– Még egy kibaszott
időhúzás, és elveszek egyet az ereklyék közül, ami emberi tűzijátékot csinál
magából. Kezdjen el beszélni, Devi.
– Anca valami. Azt hiszem,
svéd. Felbéreltem őt egy évvel ezelőtt, hogy hitelesítse a tételeimet, amikor
először csináltam aukciót – drága, de megéri – amíg, igen, amíg ez meg nem
történt. Bassza meg, soha többé senki nem fog tőlem vásárolni.
– Jó.
– Nem érted! Nekem ez
kell. Az ingatlan árak csökkennek. A rohadt ereklyék folyton leállítják az
építkezéseket. Szóval arra gondoltam, az ereklyék beáraznak engem, ehhez volt
szükségem az akcióra, érted? Anca jó volt a megtalálásukban…
– Anca épp azon volt, hogy
ellopja az utolsó ereklyét is, amit éppen most szorongat.
Fényszórók suhantak át rajtunk,
amikor egy autó behajtott az utcára. Ez a takarítóbrigád lehetett. Megnéztem a
telefonomat. Nem volt üzenet. Az időzítés megfelelő volt. Az autó közelebb
jött, a fényszórók kialudtak.
– Vissza – mondtam
Devinek, közé és az autó közé lépve.
– Mi? Miért? Nem ismered
ezeket az embereket? Miféle amatőr munka ez?!
– A kezedben egy zsáknyi
bűbáj van, ami többet ér, mint az életed néhány embernek, úgyhogy húzz a
picsába, és tedd, amit mondok.
Az autó – egy fekete Audi –
megállt a járdaszegélynél. A sofőr barátságosan felemelte a kezét a kormányról
és integetett. Az utas oldali ablak lehúzódott. – Takarítás – mondta az utas.
Átlagos kinézetű fickó, talán velem egykorú. A sofőr idősebb volt. Nem láttam
be hátra, hogy tudjam, van-e még ott valaki.
– Hol vannak a többiek?
– Úton.
A takarításnak voltak beépített
emberei, akik profik voltak abban, hogy biztosítsák az ereklyéket a
nyilvánosság riasztása nélkül, de valami ezzel a kettővel kapcsolatban
megrángatta az ösztönöm. – Van igazolványuk?
– Ó, igen. – Az utas
elvigyorodott. – Itt van. – Lenyúlt, a látóhatáron kívülre. A kezemet a zsebembe
ejtettem, és végigsimítottam az ujjbegyemmel a kártyáim szélén, életre keltve
őket.
Az utas felrántott egy
tömbszerű, sárga készüléket, amelynek két éles tüske szikrázott a végén. Bassza
meg! Előrántottam egy kártyát.
A sokkoló két tüskéje
lecsapott. Kezdetben nem láttam, nem éreztem semmit. Először akkor tudtam meg,
hogy eltaláltak, amikor rájöttem, hogy arccal lefelé feküdtem a járdán,
levegőért kapkodva, az egész testem bizsergett, mintha elektromos hangyákban
hemperegtem volna. Hangyákban szögekkel a lábukon. A túlélési ösztön felnyomott
a kezemre. Az utca megbillent. A testem nem ugyanazt a játékot játszotta, mint
a fejem. Tudtam, hogy fel kell állnom, de az üzenetek nem jutottak át. A kocsi
ajtaja kinyílt, megütött, és elestem, mint egy zsák tégla. Devi sikolya egy
aprócska, szikrázó hangként hallatszott az agyam abban a részében, ami még nem
változott zselévé.
London fekete éjszakai
égboltjára pislogtam, megpillantottam a még mindig a kezemben tartott, izzó
kártyáimat, és megpróbáltam kiszabadítani az egyiket.
Egy rúgás rántotta ki a paklit
a markomból, szétszórva az izzó kártyákat a járdán. Elpattogtak, szétpattogtak,
és elhaltak.
– Maradj lent, te látens
pöcs. – A második rúgás a gyomromat találta el. Tüzes fájdalom görbítette a
gerincemet. Lihegve, a hátamra gurultam és a közelben szétszórt kártyáimért
nyúltam.
– A főnök azt akarja, hogy
végezzünk vele – mondta a sofőr. Velem vagy Devi-vel?
– Ezt nem teheted! – sikoltotta
Devi. –Hagyd abba! Ő az Ügynökségnek dolgozik! Hé! Ez az enyém!
– Ne küzdj!
– Tedd be a kocsiba –
gyorsan! A francba, itt vannak a zsaruk.
A kocsiajtók becsapódtak. A
kocsi belsejéből puffanások hallatszottak –Devi megpróbálta kirúgni magát–, majd
megállt. Kerekek csikorogtak a közelben. Minden zaj és hang körbeforgott a
ködös fejemben. Megérintettem egy kiborult kártyát, felélesztettem, és az
ujjaim alá húztam.
– Mi van a látenssel?
– Hagyd őt. A főnök még
nincs kész.
Kezek landoltak a vállamon.
Megfordultam, elhajítottam a kártyámat– megvakítva a kispöcst, és előre rúgtam,
amitől hanyatt esett az anyósülésre.
– Bassza meg! – Csillogó
szemmel csapta be az ajtót. – Gyerünk! Gyerünk! – Az Audi másodpercekkel
azelőtt robogott el, hogy egy rendőrautó száguldott el mellettem, villogó kék
lámpával.
Egy másik rendőrautó megállt,
amikor felkaptam a szétszóródott kártyáimat, és visszatettem őket a csomagba.
Talán, ha lassan mozognék, nem hánynám össze magam. Jézusom, fájtak a bordáim.
Egy ideig még érezni fogom ezt a rúgást.
– Jól vagy, haver? – Egy
egyenruhás zsaru mászott ki az autóból. – Dom, ugye? Mr. Kempthorne bízott meg
bennünket, hogy keressünk meg.
– Jól vagyok. – A lábaim
valahogy megtartottak, amíg a falnak nem estem. – Le kell nyomozniuk azt a kocsit.
Mocskos ereklyék vannak a birtokukban.
– Rajta vagyunk. Szükséged van mentőre? – kérdezte a
fiatal rendőr.
– Nem.
– intettem neki. Nem így kellett volna lezajlania ennek az estének, hogy
sokkolnak, bordán rúgnak, és elveszítem az ereklyéket. – Kempthorne küldött?
Jól van?
– Nem
tudom. Most hívtak rádión, hogy keressünk meg. – Felemelte a rádióját, és
jelentette a kollégáinak, hogy pontosan ezt tette.
Csörgött a telefonom. Felvettem, és hallgattam, ahogy Gina
elmondta, Kempthorne-t bevitték a sürgősségire. Nyilvánvalóan eléggé magához
tért ahhoz, hogy felhívja a nyomozót, akivel jóban volt, és elküldte a
járőröket, hogy keressenek meg.
– Biztos, hogy jól van? – kérdezte a zsaru. – Nem néz
ki túl jól.
– Jól vagyok. Köszönöm a mentés. – Még akkor is, ha
rohadtul elkéstek, úgy húsz másodpercet. Szomorúan nyúltam ismét a fal felé. – Talán
mégiscsak kitehetnének a kórháznál?
Tizennegyedik fejezet
Fordította: Octavia
Meghívtam magam, egy műanyag csésze szörnyű kórházi
kávéra, amíg arra vártam, hogy az orvosok megmondják Kempthorne-nak, hogy
minden rendben. Gina reggel megjelent azzal a tipikus nincs szarakodás
arckifejezésével.
– Te jó ég, de szarul
nézel ki.
– Olyan kedves vagy. Emlékeztess,
kérlek, miért is vagyunk mi barátok?
Odadobott nekem egy
zacskóba csomagolt kolbászos tekercset.
– Told be, aztán menj
haza. Majd én megvárom a főnököt.
– Jól vagyok. – Már
órák óta vártam a kemény műanyag székeken, és a küldetésünk kudarcán agyaltam,
szóval mit számított még néhány óra? Miután pillanatok alatt befaltam a
kolbászos tekercset, Gina aggódó arcára pillantottam.
– Mi az?
– Szerinted Kage
szervezte ezt meg? – sétálgatott körbe-körbe, miközben a festett körmeit rágta,
majd elfintorodott, ahogy megérezte a lakk kesernyés ízét.
– Nem. Vagyis talán. Ő
volt Devi új futára. De nem ő lőtte le Kempthorne-t. Volt ott egy nő – valami
Anca –, egy hitelesítő. Ő kaparintotta meg Hollywood fegyverét. Ő lőtte meg
Kempthorne-t, és magával vitte volna az összes műkincset is, ha Devi nem lépett
volna közben le. Valószínű nála is vannak, miután az ál-takarító brigád
megtámadott.
– Ó, haver, ez az
igazi elbaszott éjszaka.
– Nekem mondod? Téged
sokkoltak már? Kibaszottul fáj. Még mindig nem érzem a golyóimat.
A nevetése kicsit javított
a borzalmas hangulatom.
– Nem a
biztonságiaknak kellett volna jobban figyelniük?– Hagyta abba a járkálást.
– Szerintem valaki
lefizette őket, hogy nézzenek félre az egész akció alatt. Valaki, akinek mélyen
a zsebében van mindenki, és nagyon akart egy ilyen kibaszott ereklyét.
– Sziasztok – köszönt
ránk rekedten Kempthorne, és megállt a váróterem ajtajában.
Ha én szarul néztem ki, ő
úgy nézett ki, mint akin átment egy gyorsvonat. Fel volt kötve a jobb karja,
melyet félig eltakart a vállára terített kabátja. Borosta árnyékolta az
állkapcsát, aminek láttán saját állkapcsomat kezdtem el dörzsölni, szimpátiám
jeléül.
– Hali, főnök – Gina
összerezzent a karja láttán. – Minden oké? A pasi figyelmen kívül hagyta a
kérdést.
– A golyó egyenesen
átment rajtam. Nem lesz semmi bajom, pár hét és rendbe jövök. Dom? Te jól vagy?
Gina mesélt a támadásról.
– Kibaszottul fáj, de
túlélem. – Herkulesi erőfeszítéssel, hogy egy arcizmom se ránduljon, vagy ne
nyögjek fel, felpattantam, és a mellkasomon lévő zúzódások ellenére
megpróbáltam normálisan lélegezni. – Ezek profik voltak. Kizárt, hogy egy pár
csirkefogó mindezt így meg tudta volna szervezni. Tudták, hogy hívni fogok egy
csapatot. Valószínűleg több kijáratot is figyeltek. Megtalálták már Devit?
– Még nem. Majd
hazafelé megbeszéljük ezt, jó?
– Igen, erről még
beszélnünk kell. – Gina kétségbeesett arckifejezése aggodalmasra váltott.
– Kitudódott, hogy
lelőttek, és a sajtó telis tele van az eltűnt műtárgyak képeivel, az összes hír
ezzel foglalkozik. Azt is tudnod kell, hogy egy csapat újságíró van odakint,
köztük Rebecca is.
– Igen, tudom. Én
hívtam ide őket, és Rebeccát is – mondta, és elindult a folyosón a főbejárat
felé.
– Ó – hökkent meg Gina
és mellé sietett. – Deeee... miért?
Ki az a Rebecca?
– Vissza kell
szereznünk azokat az ereklyéket – mondta Kempthorne. – És a legjobb módja, hogy
ezt elérjük, ha magas jutalom ellenében, mindenkivel azokat kerestetjük.
Én egy lépésre lemaradtam
mögötte. Maga a tény, hogy az ereklyék egyáltalán az utcán voltak, az én hibám
volt. A kezemet a zsebembe temettem, megnyugtatóan a kártyáimra helyezve. Bárki
is vitte el Devi-t és a műtárgyakat, tudta, mit csinál, és tudtak rólam annyit,
hogy a kártyáimat használom fegyverként. Kezdtem úgy érezni, hogy bárki is volt
a nyomunkban, sokkal többet tudott rólunk, mint mi róluk.
Kempthorne meg is halhatott
volna. Ha nem tudnám olyan jól kontrollálni magam, mindannyian meghalhattunk volna. Akárki is játszotta velünk ezeket
a játékokat, vagy nem érdekelte, hogy emberéleteket követelhet, vagy szimplán a
vérontásra ment. De miért?
– Dom, biztos, hogy jól vagy? – Kempthorne újra
megkérdezte, és belökte az egyik kórházi ajtót, miközben visszanézett rám. – Az
ereklye, amit a kezedben tartottál...
Egy kamera villant fel
előttünk, mindannyiunkat megriasztva. Aztán egy újabb villanás a jobbról.
– Mister Kempthorne! Alexander Kempthorne! – harsant fel
egyszerre jó pár hang.
– Válaszolna néhány kérdésre?
– Ön és társai nyomoznak a londoni műtárgykereskedők után?
– Köze lehet ennek az ügynek a Chelsea-i robbanáshoz?
– Mennyit érnek a műtárgyak?
Kempthorne összeszedte
magát, és bájos mosolyt varázsolt az arcára.
– Kérem, menjünk el a bejárat elől és én válaszolok minden
kérdésükre. – Folytatta a bájolgást mindannyiukkal, és azzal a hűvös
magabiztossággal a hangjában válaszolgatott a kérdéseikre. A riporterek szeme
felcsillant, amikor felfedte, hogy a Kempthorne & Co. rendkívül kényes és
veszélyes ügyekkel foglalkozik és London egyik legtermékenyebb ereklye
feketekereskedőjét akarja lebuktatni. Azt is elmondta, hogy számos ígéretes nyomunk
van, és sajnálja a Chelsea-ben és a Covent Gardenben történt szerencsétlen
baleseteket, de mindenkit biztosított arról, hogy kézben tartjuk az ügyet. Mire
végzett, még én is hittem neki.
– Nos, ha ez minden, szeretnék hazamenni. Egy éjszaka a
sürgősségin nem a legmegfelelőbb hely a pihenésre, nem úgy, mint egy ágy
Kensingtonban.
A riporterek ciccegtek,
majd mikor már pont elindultunk, egy zömök, ötvenes évei végén járó nő
virágmintás blúzban azt mondta:
– Alexander, Rebecca Stevens, London Today…
Kempthorne megfordult, és a
legmelegebb mosolyával válaszolt.
– Jó látni, Becky.
A többiek lökdösődtek és
figyeltek. Most már világos volt, hogy egyikükre Kempthorne teljes figyelme
kiterjedt. Becky felemelte a telefonját, és elindította a felvételt.
– Alex, te és John egy pár vagytok?
A sokkoló nem állította meg
a szívemet, de a kérdése majdnem megtette. Megdermedtem. A tömeg kollektív
tekintete rám szegeződött, mindegyikük egy-egy reflektorként.
Kempthorne hátrapillantott,
és egy rövid másodpercig a tekintete elkapta az enyémet, mondott valamit, aztán felnevetett azon a sima,
előkelő nevetésén, és intett a kezével.
– Ha találkozgatnék valakivel Becky, ti lennétek az elsők,
akik megtudnák. Most pedig bocsássatok meg.
A riporterek kérdések
hullámában törtek ki, mindenki azt követelte, hogy mindent tudni akar a
szexuális életéről. Fogalmam sincs, hogyan bírta ki, hogy nem mondja meg nekik,
hogy tartsák távol magukat a személyes ügyeitől, valószínűleg ezért nem
engedte, hogy beszéljek a sajtóval.
Egy fekete Lexus állt meg,
a sofőr kiugrott és kinyitotta a hátsó ajtót. Kempthorne udvariasan intett,
hogy Gina és én szálljunk be elsőként. Mögöttünk elhelyezkedett a hátsó ülésen,
és becsukta az ajtót. Csak amikor már a biztonsági üveg mögött voltunk, és a
kocsi elhúzott, látszottak a repedések. Belehuppant az ülésbe, az ép karját az
ajtónak támasztotta, és megdörzsölte az orrnyergét.
A késztetés, hogy
bocsánatot kérjek, a nyelvem hegyén volt. A legutolsó dolog, amire
bármelyikünknek is szüksége volt, hogy pletykák keringjenek egy meleg
kapcsolatról.
Személy szerint annyi szart
írhattak rólam, amennyit csak akartak, de Kempthorne-nak meg kellett őriznie a
jó hírnevét. Nem kellett volna számítania, hogy ő vagy én kivel dugunk, de a
való világban igenis számított.
Kínos csendben utaztunk
vissza a Cecil Courtig.
Gina kimászott, nyitva
hagyva az ajtót, hogy kövessem. Átmásztam a hátsó ülésen, olyan távol tőle,
amennyire csak tudtam.
– Dom?
– Sajnálom – böktem ki, visszahuppantam a puha bőrbe, és
azt kívántam, bárcsak egészben elnyelne.
– De mit? – kérdezte, mintha őszintén nem tudná, mi a
probléma.
– Hogy bele lett keverve az én személyes szarságom ebbe az
egészbe. Legkevésbé erre van most szükséged ebben a helyzetben.
– Ahogy mondtam, az emberek mindenfélét beszélnek. Engem
tényleg nem zavar. Téged?
– Nem. – Ami hazugság volt. Nem most volt itt az ideje,
hogy elmondjam neki, hogy Sawyer hadtestparancsnok bravúros módon átvert, és a
kapcsolatunkat használta fel arra, hogy kirúgjon a Psy Ops-ból. Annak sem most
volt itt az ideje, hogy elmondjam neki, hogy a szexualitásommal való küzdelem
uralta az egész életemet, amikor gyerekként az East Enden nőttem fel.
Az irodai szabályaink
szerint nem beszéltünk személyes dolgokról. Ő soha nem is szokott és úgy tűnt,
hogy a Kempthorne & Co-n kívül semmi sem érdekli. De az egy dolog, hogy
megkérdezték van-e meleg munkatársa, és más dolog, ha azt kérdezték, hogy van-e
kapcsolatunk. Furcsa, lágy csend telepedett közénk. Az autója hátsó ülése
kényelmes volt a nyomorult kórházi váróterem után. Nagy szükségem volt egy
forró zuhanyra és egy kis alvásra, de nem sok kedvem volt elhagyni a Lexus
belsejében lévő csendes buborékot. Az előző néhány óra adrenalinlökete után
gyorsan összeomlottam.
– Én… – Kempthorne ismét megdörzsölte az orrnyergét, és becsukta
a szemét. Megrántotta a vállát a hevederben, a mozdulatra összeszorította a
fogát. – Visszavonulok egy kicsit Kensingtonba.
– Rendben. – Ezt jelzésnek vettem, hogy távozzak, és
gyorsan kimásztam. Aztán csak visszadugtam a fejemet az autóba. Ő még mindig a
homlokát dörzsölte.
– Először lőttek meg? – kérdeztem, remélve, hogy újra
láthatom a mosolyát – az igazat, nem a hamisat.
– Igen – ismerte be, és ott volt az a kis felfelé húzódó
ajak.
Gyakran elfelejtettem, hogy
egyidősek vagyunk a sok csillogó autó és előkelő öltöny mögött, de a mosolya
valódi volt, és emlékeztetett rá, hogy nem is különbözünk annyira.
– Ha ettől jobban érzed magad, ez volt az első alkalom,
hogy sokkoltak – tettem hozzá.
– Ó, engem már sokkoltak korábban – mondta.
– Micsoda? Mikor?
– Igazából a színházban. – A mosolya egyre szélesebb lett. –
Pihenjen egy kicsit. Majd később eligazítást tartunk.
Becsuktam az ajtót, fekete
tejüveg mögé zárva Kempthorne-t. A kocsi elhajtott, én pedig a zsebembe dugtam
a kezem. Nem lesz semmi baja. A kensingtoni háza valószínűleg tele volt olyan
emberekkel, akiket azért béreltek fel, hogy a kívánságait lessék. De ki
sokkolhatta a színházban? Valójában mi történt ott?
Magamban kuncogva a
gondolaton, hogy Kempthorne elég nagy jelenetet rendezhetett ahhoz, hogy
sokkolják, megfordultam, és végigsétáltam a Cecil Courton. Éppen akkor értem az
ajtóhoz, amikor a telefonomon felvillant egy SMS-értesítés.
Ismeretlen szám:
„Jól vagy”
„Ki vagy?”– pötyögtem.
A pöttyök hullámoztak.
„Kage.”
Még korán volt, és a Cecil
Court-on csak vásárolgató emberek és az eladók voltak. Ismerős arcok. Hollywood
sehol nem volt. Véletlenül pont akkorra időzítette az üzenetét, amikor
hazaértem? Vagy még mindig engem figyelt?
– Követtél engem,
Hollywood?
Vártam egy darabig, de
amikor azt láttam nem jön üzenet, Robin beengedett a házba.
A telefonom megpittyent,
miközben felmásztam a lépcsőn.
Ismeretlen szám:
„Devi meghalt. De nem én voltam.”
A francba. A falnak dőltem.
Devi egy önző fasz volt, de nem érdemelte meg a halált.
„Miért kéne hinnem neked?”– írtam vissza.
„Mert meg akarom állítani őket.”
„Kit kellene megállítani?”
– Dom, minden rendben
odakint? – szólt ki Robin.
– Persze, minden oké.
Ismeretlen szám:
„M.”
„Ki az az M?”
„Nem tudom.”
Az ajkamba haraptam. Hinni
akartam neki, de minden rossz dolog, ami az elmúlt napokban történt, vele volt
kapcsolatos. Vagy ő volt az oka minden szarnak, vagy csodával határos módon
mindent megtett, hogy kihúzzon belőle. Talán azért, mert ugyanaz volt az
ellensége neki is, mint nekünk, vagy, mert
nekik dolgozott.
„Segíthetek neked, de legyél velem őszinte és egyenes.”– küldtem.
– Dom? – Robin
kinyitotta a lépcsőről nyíló ajtót. Smaragdzöld felsőben, feltűzött barna
hajjal, olyan laza volt, amilyennek még sosem láttam. – Ó, hát itt vagy, a
lépcsőn álldogálsz. Kempthorne is veled van?
– Nem, itthagyott
minket a puccos lakása miatt.
Ismeretlen szám:
„Határozottan nem vagyok egyenes.”
Felnevettem. A ravasz
szemétláda.
– Na, nem mondod…
Robin a homlokát ráncolta.
– Egy óra múlva találkozója van a nyomozóval.
– Jézusom, de hát épp most lőtték le – csattantam fel. –
Egész éjjel kórházban volt. A nyomozó várhat. – A szemöldöke összeráncolódott.–
A francba, bocs, Robin.
– Semmi baj. Te is nehéz időszakon mentél át. – A
homlokráncolása enyhült, együttérzővé változott. – Mosakodj meg. Főzök egy teát
– mondta.
Ez több mint jól hangzott.
– Köszönöm.
Eltűnt a lakásban, míg én a
lépcsőn lézengtem.
Ismeretlen szám:
„Találkozzunk a parkban, a fa alatt.”
„ Sokkolót használtak rajtam, K-t meglőtték. Szóval nem.”
„Átadom neked Anca-t.”
A francba, most már el
kellett mennem.
„Jól van. Adj húsz percet.”
„Ez egy randi.”
– Robin, elmentem.
– Hozz pudingot –
szólt utánam –Valaki megette az
utolsót is.
Tizenötödik fejezet
Fordította:
Red Ruby
Lezuhanyozva,
friss fekete farmerben és egy régi zöld pólóban, az ajtón kifelé menet
tájékoztattam Ginát, aki azonnal nemet mondott a Hollywooddal való
találkozómra, különböző személyes biztonsági aggályokra hivatkozva. Mindezt
figyelmen kívül hagyva, intettem neki a telefonommal – azt sugallva, hogy meg
tud védeni egy ismert látensgyilkostól –, azt mondtam, hogy tízpercenként
küldök neki egy SMS-t, hogy tudja, biztonságban vagyok, felkaptam a kabátomat,
és elmentem, mielőtt Robint rám uszította volna.
Félúton a St. James's Park felé kiszúrtam, hogy egy fickó a nyomomban
van. Nem lézengett, mint egy turista, vagy nem gyorsgyalogolt A pontból B
pontba, mint a többi ingázó. Vastag pulóver, sötét nadrág. Vaskos izmok.
Követnek – üzentem Ginának.
G: Mondtam, hogy rossz ötlet! Jövök.
Nem ártana, ha még egy szempár figyelné a hátamat. Hollywood nem akart
lelőni, a fenyegetései ellenére sem, de még mindig éreztem a testem közepére
mért rúgástól származó zúzódásokat, amit a valószínűsíthető társai helyeztek
oda.
Ez – persze –, lehetett volna csapda is. Hollywood fegyvert tartott a
fejemhez, lehetővé téve Anca számára, hogy bezsebelhesse az ereklyéket. Talán
akárki is fizetett neki, úgy gondolta, hogy túl nagy púp vagyok a hátán, és azt
akarta, hogy eltűnjek az útból.
Kerülő úton haladva a park felé, átkeltem néhány forgalmas úton,
átcsúsztam a forgalom között, céltudatosan meneteltem.
G: Hol vagy?
Vaskorlátok. Az Admiralty Arch közelében.
Néhány perccel később. G: Látlak.
Látod a követőm?
G: Nem.
Vagy én veszejtettem el, vagy ő vette észre, hogy felfigyeltem rá, és
leszakadt. Bár nem jutott volna messzire.
Maradj közel.
G: OKÉ.
Besétálva a parkba megláttam Hollywoodot, amint ugyanannak a fának
támaszkodott, amely alatt néhány napja találkoztunk, és odasétáltam hozzá. Kiegyenesedett,
kilépett az árnyék alól, hogy csatlakozzon hozzám az ösvényen.
– Követnek – mondtam.
– Igen. Engem is.
Az aggodalom a szemében azt sugallta, hogy nem szórakozik velem. – Ezt
nem tudtad volna megemlíteni az üzenetedben?
– Nem voltam benne biztos – egészen mostanáig. – A tekintete
megakadt a vállam fölött. – Tudsz egy gyors menekülési útvonalat?
Követtem a tekintetét, és észrevettem két nagydarab fickót, akik a
park ápolt füvén átkelve jöttek felénk. Nem voltam egy kistermetű fickó, de ez
a kettő nyilvánvalóan edzett, amikor éppen nem a szart verte ki az
áldozataiból.
– Igen, oké... – Elindultam a park másik oldala felé. A gorillák
persze követtek. – El akarod mondani, hogy kik az új rajongói klubod tagjai? –
kérdeztem, miközben SMS-t írtam Ginának, hogy maradjon hátra.
Hollywood a homlokát ráncolta, kiélezve minden modellszerű idomát. –
Úgy látszik, már nem látnak szívesen. Gondoltam, hogy ez fog történni, amikor
nem lőttelek meg az árverésen.
Parancsot kapott, hogy lőjön le engem?
– A lábadba – tette hozzá. – Próbáltalak figyelmeztetni.
Átnyomakodtam egy vaskapun a forgalmas út mellett futó járdára. Autók
dübörögtek, de még korán volt – még volt idő, hogy gyorsan elmeneküljek,
anélkül, hogy beleragadnék a forgalomba. Megpillantottam egy taxit, és
intettem, oldalpillantást vetettem Hollywoodra, ahogy leléptem a járdáról. –
Neked és nekem tényleg beszélnünk kell.
Egyetértően mordult. A taxi megállt, és ő felrántotta az ajtót.
– Hová? – kérdezte a cockney[1]
taxisofőr.
– Paddingtonba. – Becsúsztam, és Hollywood becsapta mögöttünk az
ajtót, miközben a két vadállat még időben odaért a kapuhoz, hogy lássa, ahogy
elhúzunk a járdaszegélyről.
– Mi van a Paddingtonnál? – kérdezte Hollywood.
– Egy csomó kijárat. – Az ülésben megfordulva figyeltem, ahogy a
két fickó leintett egy taxit. – A francba. – Előrehajolva barátságosan
rávigyorodtam a taxisra. – Nem tudnál rálépni a gázra, haver? El kell érnünk a
vonatot.
A taxis összevonta őszülő szemöldökét. Nem volt nálunk táska, és nem
tűntünk ingázónak, de a londoni taxisok profik voltak, nem kérdezősködtek. –Megteszem,
amit tudok – mondta, és átfűzte a fekete taxit a lassúbb forgalomban, szemét a
tükrökön tartva.
Hollywood a hátsó ablakból figyelte az utat. – Követnek.
– Persze, hogy követnek – mormoltam, és gyors üzenetet gépeltem
Ginának, hogy térjen vissza a boltba, amíg én a hosszabbik úton megyek. –Kik ezek?
– Anca emberei – válaszolta Hollywood, meglepve engem egy valódi
válasszal.
Minden csinossága intenzív homlokráncolásba vésődött. Ő sem élvezte
ezt jobban, mint én.
– Ti ketten összevesztetek? – kérdeztem.
– Valami ilyesmi. – Kedvetlenül siklott vissza a tekintete a
hátsó ablakra.
– M-nek dolgozik? – nyomultam, amíg csevegett.
– Devinek dolgozik, de az a mutatvány, amit az árverésen csinált
– az valaki másnak szólt. Valakinek a csúcson, valószínűleg M-nek, de nem tudom
biztosan.
Most már kezdtünk eljutni valahová. – És ki az az M?
Szemöldöke összeráncolódott. – Nem tudom.
– Ja, kivéve, hogy nem hiszek neked.
– Bízhatsz bennem, Dom – dörmögte szexi amerikai hangján, ami
annyira ésszerűnek hangzott, hogy talán nem is hazudott. – Csak segíteni
próbálok.
Szerencsére nem tegnap születtem, és annak ellenére, hogy a libidóm
Kage Mitchellt találta a szexmentes időszakom tökéletes ellenszerének, a vágy,
hogy ágyba ugorjak vele, nem írta felül a józan eszemet. Még nem. – Bízzak
benned? Na, persze.
A másik taxi néhány kocsival mögöttünk volt. Amint elértük a
Paddington kiszálló helyét, a nehézfiúk ránk szállnak. Megnéztem a telefonomat
– 8:05. Pont utazási csúcsidő. A Paddington-i állomás lenne a tökéletes
cirkuszi porond.
– Ancának valószínűleg vannak ereklyéi az árverésről – mondtam
Hollywoodnak.
– Ideges lesz, miután Kempthorne kétmilliós jutalmat ajánlott
fel.
– Két milla az sok pénz. Beköpöd őt a jutalomért, Hollywood? Vagy
a legjobbat hozta ki belőled a lelkiismereted?
Megrándult az ajka. – Nem fogok hazudni, csábító. De kétmillió nem
segít, ha meghalok.
– Ez igaz. Szóval kinek az oldalán állsz?
Egy ideig gondolkodott a válaszon, miközben a taxi dübörgött és
döcögött az egyenetlen utakon. – A sajátomon.
Talán ez volt a legőszintébb dolog, amit azóta mondott, hogy
találkoztunk. – Ha segíteni fogok neked, mindent el kell mondanod.
A Paddington-on kívüli zsúfolt utak araszolásig lassították a forgalmat.
A közlekedési lámpák pirosra váltottak, és mi vesztésre álltunk. Hollywood
ide-oda rángatózott a hátra és az előre tekintés között. – Elmondom, amit tudok
–meglógnak!
– Itt kiszállunk – mondtam a taxisnak, aztán lehúztam a
kártyámat, hogy fizessek, és kipattantam az ajtón. Hollywood követett a
Paddington melletti lejtőn, szorosan a nyomomban.
A Paddington nyitott csarnoka előtt átfurakodtam a turisták
garmadáján, figyelmen kívül hagyva meglepődésük tompa ugatását. – Megtanítalak,
hogyan juss el oda Londonban, ahová csak akarsz, de ha elveszítelek a metrón,
félúton leszel Luton felé. Úgyhogy maradj velem.
A hátamhoz tapadva maradt. – English, fogalmam sincs, miről beszélsz.
Egy mosolyt dobtam neki, amitől kissé feloldódott, és a saját mosolyát
csaltam az ajkára. Ezért a szarságért éltem. A vadászatért, a hajszáért. – Csak
maradj a seggemben.
Hollywood lesütötte a szemét. – Vettem.
A két nehézfiú mögöttünk rontott be a Paddingtonba, de a tömeg újra
töltődött közöttünk és közöttük, eltakarva minket a szemük elől.
Egy frissen érkezett vonat lerakta a peronokra az ingázó rakományát.
Öltönyös férfiak és nők, hullámokban özönlöttek ki a vonatokból, mint egy
hajszálcsíkos hadsereg. A metró felé tartottunk, lefelé a mozgólépcsőkön,
közvetlenül a főcsarnok mellett, de a nehézfiúk ezt nem tudták. Dízelmotorok
morogtak. Hangszórókon keresztül mondták be az érkezéseket és az indulásokat.
Hangos, nyüzsgő és kaotikus volt, pontosan az, amire szükségünk volt, és néhány
lépés múlva beleolvadtunk az egészbe. A tökéletes búvóhely.
Egy szendvicsbódé mögé irányítottam magunkat, amely egyike volt az
állomás közepén működőknek, és csatlakoztam egy másik emberáradathoz, amely a
várótermek felé tartott. A jegykiadó kapuk szélesre tárva álltak, hogy
megkönnyítsék az áramlást, így Hollywood és én simán átcsúszhattunk rajta.
– Látod őket? – kérdeztem. A magassága miatt jobban látott, mint
én.
Körülnézett körülöttünk, és kiszúrta őket. – Igen, a biztonságiakkal
beszélgetnek a bejáratnál. Nem láttak minket.
Kis szerencsével, bármilyen történetet is meséltek, nem számított.
Csak le kellett jutnunk a mozgólépcsőkön az aluljáróba, lehetőleg
észrevétlenül...
A szürke és kék színű ingázók tengerében egy pár sárga, magasan
látható kabát villant fel. Közlekedés rendőrség – vonatrendőrök. Még nem láttak
minket, de egyértelműen kerestek valakit.
Már csak néhány méter volt hátra, amíg lemenekültünk a metróba.
Egy másik közlekedési rendőrpár is felment a mozgólépcsőkön az állomás
alsó szintjéről, és mindkettőjük tekintete Hollywoodra és rám szegeződött.
– A francba – motyogtam.
– Rendben, ti ketten. Gyorsan, váltsunk pár szót, jó? – A jobb
oldali zsaru elővette a mindenre jó, nyugalmat megőrző mosolyát. Hollywood
megmerevedett. Ha nekiiramodunk, talán lejutunk a földalatti alagutakig, de ha
nem, mindkettőnket lecsuknak. Jobb, ha együttműködünk, amíg mindenki
barátságos. Nem tartóztathatnak le minket, csak mert itt vagyunk. Legalábbis
Hollywoodot nem. Ha rájöttek, hogy látens vagyok, a dolgok talán másképp
alakulnak.
Leengedtem a kezem, készen álltam, hogy hátracsapjam a kabátomat, és
megmutassam nekik a jelvényemet, de ez nyilvánvalóan nem volt helyes. A zsaruk
nekünk rontottak, mindkettőnk karját lefogták, és arccal lefelé,
kezünknél-lábunknál fogva vittek el minket a megdöbbent ingázók elől.
– Hé! – A zsaru kényelmetlenül a hátamhoz hajlította a karomat. –
A jelvényemért nyúltam. Az Ügynökséghez tartozom.
– Jelentést kaptunk két látensről, akikre illik a személyleírása.
Csak a munkánkat végezzük azzal, hogy ellenőrizzük magát. Megértette? Maradjon
nyugton, és ne álljon ellen. – A zsaru hátulról megragadta a csuklómat,
miközben a szabad kezével végigtapogatott.
– Ellenőrizze az övemet, az Ügynökséghez tartozom. – Hollywood
felé bólintva, aki szintén durva bánásmódot kapott, hozzátettem: – Nem
látens.
– De te az vagy? – gúnyolódott a fülembe a barátságos zsarum.
Remek. Egyike azoknak a zsaruknak. –Regisztrált – morogtam,
figyelmeztetve, hogy ne szórakozzon velem.
– Ez csak azt jelenti, hogy stabil vagy, amíg már nem vagy az –
motyogta. A közlekedési rendőrség, akárcsak a Met, nem nagyon szerette a
látenseket, amin az sem segített, hogy az állomáson mindenütt IRL[2]-
plakátok hirdették, hogy az utasok legyenek résen a gyanús viselkedésre vagy a
potenciális, nem regisztrált látensekre, azt sugallva, hogy mit sem szeretünk
jobban, mint az árnyékban ólálkodni és a gyanútlan normális emberekre
leselkedni a ragyogó trükkjeinkkel.
– Ha még közelebb nyomulsz, óránként kell fizetned nekem –
viccelődött Hollywood, mire szétrúgták a lábát, és megmotozták a csípős
megjegyzéséért.
Figyelmeztető pillantást vetettem rá, hogy ne jártassa a száját. Az
egyik sunyi kis vigyorát vetette rám cserébe. Kezdte túlságosan is élvezni ezt
az egészet. A vigyora egyre szélesedett, a gondolatai dél felé vették az
irányt. Forgattam a szemem a gesztusára.
– Megvan a jelvény – jelentette ki a Boldog Zsarum. Végre
elengednek minket. – Lehet, hogy hamis.
– Ó, az ég szerelmére, tényleg?
– Vigyázz, vagy ellenállásért lecsuklak! – A rádiójába beszélt,
és a jelvényem számának ellenőrzését kérte.
A két nehézfiú kitört a tömegből, egyenesen felénk tartva. Hollywood
mosolya elhalt az ajkán. Látta őket. Nem aggódott, rémült volt.
A francba ezzel. Hátrarántottam a fejem, és a koponyámat a zsaru
orrába vágtam. Ő felnyögött és megtántorodott, végre elengedett. Hollywood
derékból meghajolt, és a zsaruját egy kupacba dobta a padlóra.
– Gyerünk! – Leiramodtunk a mozgólépcsőn, otthagyva a rádióikba
ugató zsarukat.
– Hé! – Kiabálás visszhangzott a földalatti csarnokban. – Hé!
Átgázoltam a lézengő csoportokon, és átsprinteltem a jegyellenőrző
kapukon, a Circle vonal felé. Bármelyik vonat megteszi, csak vigyen minket el.
De ha nem a megfelelő időben érünk a peronra, ott ragadunk és nem lesz hová
mennünk, amíg a következő vonat fel nem bukkan. Az a pár perc a vonatok között
jelentette a különbséget aközött, hogy elmenekülünk vagy elkapnak. Csak egy kis
szerencsére volt szükségünk.
A zsebembe süllyesztettem a kezem, és felizzítottam a kártyáimat. – El
az útból! – Az emberek félreugrottak. Forró levegő áramlott le az alagútba,
fékcsikorgást és kocsik ajtajának csattogását hozva magukkal. Vagy épp most
indult vagy érkezett egy vonat. Ajánlom, hogy az utóbbi legyen.
Hollywood kiáltása visszhangzott hátulról. Megpördültem. Az egyik
nehézfiú vastag karjaival átkarolta a derekát, és arccal előre az alagút fényes
csempéibe vágta. A brutális állat kemény ütést mért mélyen Hollywood hátába,
ami néma kiáltást szaggatott ki az ajkai közül.
Bassza meg, ez brutális volt.
Egyenesen kilőttem a kártyámat, és oldalba vágtam a szemétládát. A
kártya szikrákat hányt, elrántva a pöcsfejet Hollywoodtól. Megvakulva tapogatózott
a fal felé, hogy megtámassza magát. Hollywood egy villámgyors jobbhorgot
ültetett Nehézfiú állába, ugyanolyan halálos hatékonysággal, mint ahogyan engem
próbált kiütni. Támadója megtántorodott és keményen a földre került.
Hollywood botorkált, én pedig odarohantam, és átkaroltam. Félig
vittem, félig vonszoltam a peronra, ahol egy tömött vonat várta az indulást. A
londoni metróban mindig volt még hely. A szerelvények sosem voltak tele,
hacsak nem akadt be valaki karja az ajtóba.
VIGYÁZZ A RÉSRE!
A francba. Belöktem Hollywoodot a kocsiba, kivívva a
megvetés leghevesebb vicsorgását a már – mint szardínia a konzervdobozba – betömörült
utasoktól és beerőltettem magam a kocsiba, helyet csinálva, éppen akkor, amikor
az ajtók sziszegve becsukódtak. A vonat csattogva és nyögve elindult. Izzadt
karok és unott arcok között, a mocskos ablakon át kiszúrtam a peronra sprintelő
maradék nehézfiút, aki olyan káromkodást köpködve, amit már nem hallottam.
A lámpák felvillantak, és a vonat belevetette magát London spagettiszerű
metróhálózatába. Hollywood úgy kapaszkodott a rúdba, mintha az élete múlna
rajta. Vér csorgott a felhasadt ajkáról, és a haja teljesen összekócolódott, de
még mindig talált egy ütött-kopott mosolyt. – Jól vagy? - kérdeztem.
– Azt hiszem – a kézfejével tisztára törölte az ajkát. – Hála
neked.
A hajsza izgalma vigyorra húzta az ajkaimat. – Itt volt az ideje, hogy
én mentsem meg a segged.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése